Folyóiratok

Kalangya, XIII. évfolyam (1944. április 15) 4. szám

Garai Béla, J.: Magyar színész a belgrádi Nemzeti Színházban

A belgrádi Szerb Nemzeti Színház 1867-ben készült el, és a vezetésével megbízott színházi bizottság nagy súlyt helyezett arra, hogy minden tekintetben elsőrendű színészi együttest szervezzen. A bizottság egyik tagjának, Svetozar Todorovićnak tudomására jut, hogy egy magyar színész működik Budán, aki kitűnően beszéli a szerb nyelvet. Ez a színész Várhidy Sándor, aki Molnár György budai társulatának volt elsőrendű színésze. Todorović felutazott Budára, és megnézte Várhidyt, akiről megtudta, hogy fél szerb származású, ugyanis édesatyja szerb volt, Várhidy Sándor családi néven Aleksandar Bačvanski volt, és 1832-ben született Temesváron. Apja állami tisztviselő, és mint ilyen szolgálati érdekből időnkint más és más városokba helyezték át. A fiatal Bačvanski elemi iskoláit Zimonyban és Sremska Mitrovicán végezte. A gimnázium négy osztályán, Karlovacon járta, majd édesatyja halála után magyar származású édesanyjával Szegedre költözött, és ott végezte el a nyolc gimnáziumot. Iskolái végeztével 1850-ben Budapesten állami szolgálatba lépett, onnan 1852-ben Kecskemétre került, ahol végre teljesedik vágya, és hátat fordítva a lateiner életnek a kecskeméti színházban Várhidy Sándor néven színpadra lép. A kecskeméti társulattal Aradon, Kassán, majd később Szegeden működik, és tehetségének híre eljut a legtávolabbi vidékeken működő társulatok vezetőihez is. Eleinte szerelmesszerepeket játszott, azonban ezek az egyhangú szerepek kevés alkalmat nyújtottak tehetségének, amely inkább a hősszerepekre volt alkalmas. Míg a korabeli színészek a színpadon énekelve szavaltak, Várhidy inkább a természetes, minden álpátosz nélküli előadásmódnak volt a híve. Azoknak az úttörő színészeknek soraiba tartozott, akik nagy ellenségei voltak a színész-mesterembernek, komédiásoknak és csavargóknak, akik csak rombolták azt, amit a komoly színészek építettek. Azok közé tartozott, akik megérezték, hogy csakis a tehetséges és szorgalmas színészeknek lehet jövőjük. Tehetségének híre országszerte elterjedt, és Molnár Györgynek, a híres budai színigazgatónak sikerült szerződtetni Várhidy Sándort. Itt fejlesztette tovább tehetségét, míg a belgrádi Nemzeti Színház megbízottja, Todorović megjelent, és fényes szerződési feltételek mellett ajánlatot tett a művésznek. Várhidy a feltételeket elfogadta, és 1869 szeptemberében aláírta a szerződést.
Bemutatkozása még az év október havában folyt le nagy siker mellett, és Aleksandar Bačvanski néven beírta nevét a szerb színészet történetébe. Ő volt az első és legjobb jellemszínésze a szerb színészetnek. Tehetségének, előadóművészetének leghűbb tükre az akkori időben megjelenő beszámoló, amely az újonnan megnyílt Nemzeti Színház tagjainak ismertetésénél így méltatja Bačvanskit: „Bačvanski, a nagy művész játékával és temperamentumával elbűvöli a közönséget, és művészete mély nyomokat hagy a közönség lelkében. Szerepeiben nemes előkelőség, meleg beszéd, kellemes orgánum válnak különösen nagy előnyére, és mély hatást gyakorolnak nemcsak a férfi-, de a női közönségre is, amely benne egy igazi férfi ideál megtestesülését látja…
Bačvanski együtt szervezte meg a bácskai származású Jovan Đorđevićtyal az első belgrádi színészképző iskolát. Ezt az iskolát a deficit miatt 1873-ban megszüntetik, de a pénzhiány miatt rövidesen bezárják a Nemzeti Színház kapuit is. A kenyér nélkül maradt színészek Đorđe Peles vezetésével társulatot alakítanak, és az akkor újonnan épült Weifert-féle sörgyár vendéglőjének nagytermében tartanak előadásokat, majd onnan Zimonyba teszik át működésük terét.
Amikor 1874-ben újból megnyílik a Nemzeti Színház, Bačvanski ismét tagjai sorába lép mint rendező és színész. A művészre rövidesen szomorú napok következnek. Szemei gyengülni kezdenek, és 1875-ben egy este, előadás után hazatérőben a lakásához vezető lépcsőkön elesik, minek következtében súlyos agyrázkód[189]ást szenved. Ettől az időtől kezdve szembaja napról napra súlyosbodik, és végül bekövetkezik a nagy tragédia: Bačvanski megvakul.
Szembajának kezelése végett Bécsbe utazik, ahol nagy nélkülözések között tengeti nyomorult életét, míg barátai közbenjárására a Nemzeti Színház újból szerződteti. Így tér vissza 1879-ben Belgrádba. A világtalan művész havonta kétszer lép a közönség elé, és ragyogtatja művészetét diadalt szerezve a szláv színjátszás nevének. Bécsi útja után először XI. Lajos szerepében lép fel. Ezen az estén – régi feljegyzések szerint – démonikus, szuggesztív erejű tehetsége borzalommal töltötte el a közönséget. Hatalmas taps fogadta a belépő Bačvanskit, amelynek csendesedése után a közönség zokogásának hangjai töltötték be a nézőteret… Ez a fogadtatás könnyekig meghatotta a szomorú sorsú művészt. Nem tudott ellenállni érzéseinek, és görcsös zokogástól fojtogatva borult térdre, hogy megköszönje a szeretetnek és együttérzésnek megnyilvánulását. Az előadás percekre megakadt. Bačvanski ezen az estén elfeledte tehetetlenségét és vakságát, fokozott temperamentummal játszotta szerepét. Játszott? Nem! Élt! Szenvedélytől átizzott, viharszerű beszéde mindenkit magával sodort.
Még két évig tengette szomorú életét, és 1881-ben, 49 éves korában halt meg Belgrádban.
Aleksandar Bačvanski, a magyar színházi kultúrán nevelkedett művészember sikerei a magyar tehetség és magyar színházi kultúra dicsőségét is hirdetik. Bačvanski, míg élt, fénylő nap volt a szerb színjátszás égboltján, melynek sugarai a múlt homályán is keresztül törve, bevilágítanak a jelenbe.

Oldalszámok: 1617