Folyóiratok

Kalangya, XIII. évfolyam (1944. április 15) 4. szám

Rédey Mária: Klasszikus távolban

Félve nyúlok e kötet után. Nem követünk-e el szentségtörést, midőn ennyire előtérbe állítjuk Jászai Mari emberi arcát – tizenhét évvel a halála után? Igaz, hogy a halottnak egyformán peregnek percek vagy évtizedek. Nem számít: most nyúlnak-e bele lelkének forró kelyhébe, vagy húsz-harminc év múlva, mikor lefoszlott róla minden hús-vér íz. Jászai megbírja a közelt és nagyítást. S mivel éppen most lett divat a múlt emberibb szenvedéseibe elmerülni – fordulhatnánk-e megnyugtatóbb helyre elveszett ideálokért, hív rajongásért, emberségért?
Mert nagy művész csak nagy lélek lehet. Ezt a tételt igazolja egész élete során, s naplójában is így nyilatkozik: „A többiek nem érhetik el az én magaslatomat, mert ők az emberségükre nem vigyáznak. Mit ér a művész, ha az embernek nincs súlya?” Alexander Bernát – saját bevallása szerint – egész művészeti elméletét jóformán róla másolta. „Jászai rendkívüli intuícióval meglátta Shakespeare alakjait – írja róla a Greguss-díj kiosztása alkalmából. – Meglátta őket az ő rendes emberi méretet meghaladó nagyságukban. Itt nincs megfigyelés, nincs összetétel vagy a rendes nagyságúnak egyszerű nagyobbítása. Ily nagyságokat csak az tud meglátni, aki azt a saját lelkében megtalálja. Jászai Mari azért nagy művésznő, mert nagy ember, igaz, ideális, a fenség érzetével lelkében.”
Ennek a tükörnek a képében kell látnunk Jászai Marit, Európa legnagyobb tragikáját. Olyan nagynak, hogy minden egyéb körüle mellékessé váljék. Részletkérdéssé, ami nem fontos. Jászai nem szorul rá, hogy elfeledjenek valamit belőle, hogy ne merjünk bepillantani életének bizalmasabb redőibe. Mennél több oldalról ismerünk meg valamit, ami érték, annál gazdagabb képünk lesz róla, s Jászai Marit is a féltve rejtegetés csak kisebbítené. Mentegetéssel megsértjük őt, aki törekvéseiben oly ünnepélyes és tiszta. Egész magatartása, nagyvonalúsága, eszének kivételessége magasan embertársai fölé emelik. Ő maga volt Élektra és Médea és a többi mind, a nagy Shakespeare-hősök, szertelenségeikben, szenvedélyeikben, hibáikkal és erényeikkel, a bájos szendétől az üvöltő Learig (mert ezt is szívesen eljátszotta volna) – a szerelem ezer lehetőségeivel és változatával. Mind az ő vérével táplálkoztak.
Színházi körökben – hírlik – közismert róla az az egészen vad, embertelenül barbár história, hogy kedvesének – szakításkor – visszaküldte egy kis kanári madarát kitekert nyakkal. Ez az eleven húsba vájás, a szerelmében megbántott nő bosszúja, mintha csak főpróbája volna Médeának. Ezt az érzést kitapintani rafinált, kegyetlen alkalom lehetett. Igaz, hogy Jászai csak 1887-ben játszotta Grillparzert, de már jóval korábban szorgalmazta az euripidészi Médeát. Így e feltevés talán nem is annyira lehetetlen.
„Entmenschte Wildheit”-ről szól a bécsi Fremdenblatt elragadtatott kritikusa a Médeával kapcsolatban.
De hogy is tudná magát beleélni nagy szerepeibe, ha nem volna meg benne az alapfeltétel. Természetében a távlatok. Féktelenség, üvöltő viharok.
Tisztelnünk kell olümposzi méreteit, melyekben művészetének és egyéniségének félelmetesen szuggesztív varázsa rejlett. Szenvedélyes, örökösen harcban álló természet, és mégis kiszolgáltatott. Keserű, tépelődő, vadul panaszos. Az Igazság örök harcosa. („Vallásom az Igazság”.) Csak így ismerhette meg az embert minden mélységében és nyomorában; tulajdon magát ezer formában. Mert minden kísértő és kísértett más szerepet váltott ki belőle. „Hol a régi? Honnan jön az új? – kérdi. – Az ember elbámul önmaga láttán. Én voltam, aki ezt véghezvittem? Hol volt bennem eddig ez a képesség? Ez az ijesztő indulat és határtalan önfeláldozás? Ez a félelmes, fekete gyűlölet? Ez a másért megsemmisülni vágyó szerelmi lángolás?”
„Telhetetlen lélek” – mondja önmagáról. [180]
S mi is csak úgy ismerhetjük meg benne az embert, a kivételes egyéniséget, ha közelebb férkőzünk hozzá, s nem hagyjuk őt klasszikus távolban, csak mint színészt ünnepelve, csak azt mentve meg a feledéstől. Így grammofonlemez, képsorozat maradna belőle, sziluett-emlékké sorvadna szavak kegyelemkenyerén. Kosztümök rongyaiba fulladna ez a nagy szív.
Mely pedig csak lobogjon, szálljon! Jászai úgy él, ha lobog: hibázik és gyötrődik, vezekel; támad, és nevel; fékez és igazolja magát fáradhatatlanul. A lelke szól a levelekből. Elevenebbül és igazabban, mint az Emlékiratokból, mert közvetlenebbül és őszintébben, „Nem akarok igazolatlanul maradni” – írja Kassainak. Ez a kifejezés nem véletlenül került a tollára. Ez az attitűdje mindvégig; önmagával és másokkal szemben. Röstellheti bolondériáit, türelmetlenségeit, erőszakosságait, de a szégyenig nem kell jutnia soha. „Ezek a bűneim sok nagy szenvedést okoznak nekem, holott ha a teljes lemondás bölcsességével bírnék – mint már illene –, nem kellene ezeket a kínokat szenvednem. De hát győzködöm magamon. Győzködöm.” S amennyi az igazolás, annyi vád esik a másik oldalra. Erőteljes lénye: alapfeltétele istenáldotta tehetségének, a Csodának, ahogy ő nevezi. Szenved és szenvedtet, tragikus tragika.
De figyeljük csak meg levelei hangjának szerfeletti, szinte keresett udvariasságát, mely az állandó és tudatos lefékezés jele. Tudja, hogy ketrecbe zárt vadállatot hordoz magában, s kénytelen beletörődni. A közönyt és nyugalmat nem ismeri. „Csak két dolog van, ami tűrhetetlen rám nézve: közömbös ember és tollas ágy.”
De éppen az „igazolás” szempontjából érdekesek e levelek mert bizonyos vonatkozásban valósággal korrektúrák. Vagy talán lelkes és megható levelei. Prielle Kornéliához nem igazítják-e helyre azt a majdnem ellenszenves képet, melyet a későbbi, már fanyar szívű Jászai rajzolt róla Emlékirataiban? Pedig ez az igazi: a rajongó fiatal és hálás, aki még frissen emlékezik az elvett jókra. És ez az, ami méltó hozzá. Ilyen korrektúraszámba mehet a Kassaihoz címzett levélköteg is, melyben jólesően cáfol rá (már saját boldogsága szempontjából is) az Emlékiratok zord képére stb.
Direktorai, elmúlt szerelmei is megnyugodhatnak. Nem éri őket sérelem a múló szélfúvástól. Ezek csak érzelmi sodródások. S tudjuk, hogy – hála – a feledést különös buzgósággal szolgálta az idő. Bár nem hálátlan természet. De lázasan dolgozó agya és fantáziája inkább a jelent becsülte, mint a múltat; a csalódást tárolta a jóérzés rovására. Az önigazolásnak egy fajtája ez is, hogy amin keresztüllépett, annak szinte természetszerűleg kellett összezsugorodnia. S következett az átfestés a részletek rikító felnagyolásával (plakátstílus) vagy teljes megsemmisítésével. Szerencsére a levelek szembeszállnak a tagadóval és vádaskodóval.
Akadnak viszont levelei, melyek a pillanatnyi fájdalom vagy indulat szülöttei. Ezek sem bántók végeredményben. A művész gyermek és naiv. „Jaj annak a művésznek, akiben nincs naivitás” – mondja ő maga. Ha pedig egy isteni gyermek pillanatnyi haragjában azt találja mondani valakire: – Csúnya bácsi! –, attól az a bácsi még nem lesz csúnya. Ezt mindenki tudja.
De úgy látszik, mintha mégis mentegetném, pedig csak magyarázom.
Jászait – páratlan diadalai mellett – sok csalódás érte a művészpályán, ami éppen rendkívüléségével függ össze. Hisz neki is alá kellett magát vetnie az idő, a kor és a divat rostájának, amit nehezen tűrt ez a „lázadó és arisztokrata – ahogy Rédey Tivadar őt nevezte –, mindig kereső, és egyben a legősibb értékek továbbadója.” Az ő stílusa el nem avulhat, mert zsenije örök. De szerepeit elvették tőle, s néznie kellett azokban „avatatlanok vergődését”, tűrnie, hogy „kihasználatlanul hagytak egy ekkora tőkét egy vállalkozásban”. Ami helyrehozhatatlan hiba, hiszen közben teltek az évek (az ő legdrágább évei) – a maga és a nemzet nagy kárára. „Túl kellett élnem a tehetségem szolgálatát” – panaszolja. Kétségbeejtő és lealázó érzés. Hogy a Lady Macbeth [181] nem volna korhoz kötött – persze naiv öncsalás, de mégsem szerepmohóság szólt belőle, hanem komoly értéktudat.
„Oda merték adni másoknak azt a szerepemet, amelyről még magam is elhiszem, hogy nincs a földön, aki megközelítene benne.”
Ezt vallja Médeáról, melynek dicsősége újra visszatért később. Hatvanhét éves korában játszotta utoljára, zsúfolt házzal. Ünnepelték, mint huszonöt évvel azelőtt.
De a meddő küszködés idején érthető volt néhány levelének izgatott, érdes hangja egyik-másik igazgatójával kapcsolatban. Ezeket a leveleket a béke kedvéért el is lehetett volna hagyni. Részben eléggé közismertek, részben talán fölösleges őket ismerni. A pört amúgy is Jászai nyerte meg; az idő végérvényesen őt igazolta. Hiszen még kollégái, mint pl. Csillag Teréz is így nyilatkoztak róla: „Jászait még akkor is játszatni kellene, ha tolószékben vinnék a színpadra.” Hat idevágó sor valóban elmaradhatott volna a Szomoryhoz írt egyik levélből. E részben Halász Gábor példáját idézném, aki észrevétlenül hagyott el egyes neveket, szavakat, félmondatokat Justh-naplójának kiadványából; ez nem sok, és mégis elkerült vele nem egy súrlódást.
Elmaradhatott volna a levelekből egy-két kevésbé jelentős is. Mihalisi Mimi nagyobb levélcsomójában kissé türelmetlenül lapoztunk, bár nem egy figyelemre méltó megjegyzéssel örvendeztetnek meg. Kiadatásukat ilyen tömegben (a Nemzeti Múzeum kézirattárából) inkább a kényelem diktálta. Nyugodtan ki lehetett volna belőlük cserélni egypárat s még néhány más levélkét érdekesebb és közzé nem tett anyaggal.
Hanem azért köszönettel tartozunk Kozocsának sok becses értékért, amit megmentett számunkra. Laczkó Aranka, Csiky Gergelyné, Hubayné, Rottné, Ambrus Zoltán, Andaházy-Kasnya Béláné stb. levelei Jászai művészeti lelkiismeretének és emberségének ritka szép megnyilvánulásai. Koturnusban született szív dobog belőlük hihetetlenül élően. Megismerjük telivér jóságát; szív és ész találkozását („A szeretet a legfenségesebb a földön. Az egyetlen, ami megédesíti az életet – és ha az ember magánál is gyöngébb és szánandóbb férgekkel egy kis jót tehet), toporzékoló kötelességtudását („Ez a rongy test olyan gyönge. Tízszer többet kellene kibírnia”), kultúrszomját (az egyik Falk-levélben a színész általános művelődésének szükségességéről nyilatkozik), önfeláldozását, európaiságát, remegő hazafiságát („Budapest külsőleg teljesen nyugodt, csak a lapokat várjuk kicserepesedett, lihegő, nyitott szájszélekkel (1914). Az asszonyok kurzusokat hallgatnak… Irsayné emberfölöttit dolgozik. A nagy veszedelem hallatlan szép tetteket vált ki az emberből.”) Ő maga is kórházból kórházba rohan híres élelmiszerzacskóival és szavalataival. Visszatér a gyermekkori hősies kis markotányosnő – megfésült kiadásban. Élvezzük humorát, amit másokban olyan nagyra tartott, s magánál mint elérhetetlent nélkülözött. („Aki élcelni tud, az élet tetején áll”), s megismerjük rezignált bölcsességét, megható szerénységét („Csak ne legyen az ember túl kevély, és ne követeljen tökéleteset saját magától, hanem illeszkedjék bele némi alázattal embertársai munkakörébe a maga szerény kis kockaköveivel, és megtette a kötelességét.”)
Igaz, hogy különös pesszimista megjegyzést fűz hozzá: „Mert bizony, aki meg akarja tenni (csakis az emberi kötelességet), annak készen kell lennie rá, hogy a marásra mindig készen álló ebek rárontanak és megmarják. Csak az árnyékban tétlen ülő, maguknak élő önzők kerülik el az ostorozást.”
Legevégire hagytuk szerelmeit. Megijedjünk tőlük? Nem hiszem, hogy erre ok volna. Művészléleknek különben is ösztöne a kitárulás, és nem, hogy elburkolja magát. Csak nem ilyen pongyola közvetlenséggel? A költő kisebb és kevésbé nagy élményeit kisebb és kevésbé nagy versekbe szedi, s így megkötözve, rím és ritmus zárt csokrában, kellő ünnepélyességgel nyújtja át az olvasónak. Mert fő a forma. „Máriád a lábaidnál”– Jászainál elbűvölő szerelmi arabeszk, de nem költe[182]mény, s inkább kaján mosolyra csábít, mint meghatódásra. A rajeci levél (már két helyről ismerjük) egyébként is bombasztikusan hat. Felvonul a katolicizmus egész arzenálja érzelmeinek lávaömlésében. „Mert téged megnevezni minden szó profán.” Himnikusnak szánt vallomását még Emlékirataiba is belemásolta kunkor és egyéb sóhajok elhagyásával. De elhagyjuk, ami neki olyan fontos volt? Önkényesen törüljük késői szerelmét, melyet utólag sem tagadott meg? Ha hinnénk neki, ez maradna egyetlen komoly szívügye.
De a levelek megtréfálják. Felvonulnak ellene. Csupa koronatanú. Mert forró valóság voltak mind, egykor – szíve kis objektumai, kikhez csak a teljes megsemmisülés furorával tudott közeledni; alázatban nagylelkűsége nem ismert határt –, míg a bűvölet tartott. Csak mikor már az foszlik, fogy a rajongás, és nő a megfigyelőképesség. „A nagy közelség mindig kijózanított, és csömört hagyott bennem.” Laposra törpülnek a hősök az emlékezés lemezén. „Kis hercegem vagy nem ad a lelkéből, vagy nincs neki” – aggodalmaskodik a kijózanodás félútján.
Szellemes és már tudatos humor bujkál a Szomory-levelekben. Nem az elsőben: ott még kellő az áhítat. A megszólítás: „eleven lótuszvirágom” (levelét a Püspökfürdői-tó valóságos lótuszai inspirálták) –, de 18 évvel később már csak „beteg gyermek”-nek becézi, bár – mi tagadás – még mindig „gőgös arisztokratá”-nak. A hang köztük gyengéd és meleg maradt, egy kis fölényes és játékos iróniával vegyest. Most már a hajába is belekap. „Tudja, az a szegény Oscar Wilde is középen választotta el a haját, és önmagát dicsőítette.” Még versbe is szedi kötődését. Fél és utál furcsa emberrel lenni – írja, s visszatérő pici hullámokkal ráspriccel a fejére. „Nem viselhetné azt a választékot valahol másut? Ahol én nem látnám?”
A Reviczky-levelek lágy duruzsolása csupa fiatalos gyengédség és melegség, ami részben a tüdőbajosnak szól, részben a költő szemérmes tartózkodását visszhangozza.
Bartók Lajos levelei inkább csak a másutt kapott információkkal keltik fel érdeklődésünket.
Kozocsa kiválóan óvatos bevezetésben pompásan igazolja a kiadványt (mintha előre fedezetet keresne). A fényképek közt sok az ismeretlen, sajnos, a bélyegformátumnak inkább leltár-, mint műértéke van. Kassai Vidor mázolmánya helyett inkább az eredeti fényképet közöltem volna Váradi Iskariótjának Magdolnájáról. Élektra két felvétele tévedésből kerülhetett a Médeák közé. Néha nem ártana egy-két magyarázó szó sem. Ami pedig az idegen szavak helyesírását illeti, ezzel sehogy sem értünk egyet. Elírások, pillanatnyi tudatlanságok nem lehetnek Jászaira jellemzők. Ez nem kritikai kiadás. Itt is segíthetett volna a láthatatlan kéz.
Jászai kisebb tanulmányai közül akadna egy csokorra való abból, ami nem fért bele A tükröm és a Színész és közönség című kötetekbe. (Niobe védelmében, Lady Macbeth, nyelvészeti cikke. Az ivad (1878!), bizonyára Szarvas Gábor hatása alatt stb.) Nem volna érdektelen ezeket összegyűjteni és kiadni. [183]