Folyóiratok

Kalangya, XIII. évfolyam (1944. április 15) 4. szám

Bárdosi Német János: Különös utazás

Most elmondom a döbbent perceket,
Mikor a gyertyám alig sercegett.
A testem alélt mázsás kín alatt:
Hogy hol vagyok, a földön, föld alatt.
Már alig tudtam, csak a lelkemet
éreztem még, hogy árván lebegett.
Hogy ki voltam, az életem mi volt,
az emlékemből egészen kifolyt.
Mint üres hordó, kongott csak a test,
hiába mondták: nézz ránk egyenest,
a szemem, szívem, agyam, idegem
csak azt dadogta: minden idegen.
Oly gőggel néztem pusztuló húsom,
mint idegen, ki felette úszom,
és mondtam is, hogy mit sírok, minek?
A testem nagy a gyilkos semminek.
Én nem ez voltam, jaj, a test csupán
itt olyan volt, mint elviselt ruhám.
Hogy mi a lélek, fel nem foghatom?
De jól éreztem azon a napon,
nem féltem, sírtam, bátran álltam ott,
nem sajnáltam a lebukó napot,
nem érdekelt se föld, siker, remény,
egy másvilági hitben éltem én.
Gyermekkorom vad tájai felett
sodort a szél, mint kósza levelet.
Ez volt a búcsú: néztem boldogan,
a sok kazal, fa, ember, hogy rohan,
hogy ők rohannak, én szállok-e csak,
jaj, nem tudom, a titok ez maradt.
Most könnyű szívvel megyek már tovább,
és nem kívánom már hírét, borát.
Minden enyém, és semmi sem enyém:
a tücsök dala, hold a jegenyén,
a szálló füstöt éppúgy szeretem,
mintha egy télen fűtene nekem.
Nincsen hasznos, és haszontalan sincs,
a börtönön sincs zárható bilincs,
a világ vége? – vén mese, gyerek:
a végtelent a véges egye meg?
Lelkem, repülj, és szárnyalj szabadon,
én már a sírban bátran alhatom. [179]