Folyóiratok

Kalangya, XIII. évfolyam (1944. április 15) 4. szám

Laczkó Márta: A kapu

Este kopogtattak az ablakomon.
Halk, csendes, gyors kopogás volt. Négyszer-ötször verte meg egy ujj az ablaküveget, de oly csendesen, mintha csak egy esőcsepp verdeste volna.
Ritkán álldogálnak az ablakom alatt. Legföljebb a hajnali órákban mesél egy-egy bőbeszédű szerb asszony valamit vége-hossza nincs előadásban, legföljebb üdvözlő szóra áll meg két ismerős, vagy kiabál harsány hangon néhány iskolás gyerek. Nem kell hát törnöm a fejem, ki is zörget ilyen halk, szelíd, bebocsátást kérő kéréssel az ablakon.
És mégsem mozdulok.
Könyv van az ölemben. Szemem fut a sorokon, de nem látok. A betűk táncolnak, összefutnak a szemem előtt, a szívem furcsa ritmusú dobogásba kezd, s egy láthatatlan kéz a hátamba öklöz:
– Kelj fel, menj az ablakhoz!
Nem mozdulok.
Pedig a kopogás újra kiveri csendes ritmusát az üvegen.
Önkéntelenül is megmozdulok. De ennek a mozgásnak nincs a legparányibb zaja sem. Talán nem is mozogtam. Talán csak a gondolatban született meg a mozdulat.
Nincs tovább. A kopogás megszűnt. Távozó léptek verik fel az utca csendjét.
Felsóhajtok.
Furcsa, összetett színezetű sóhaj. Minden ott bujkál benne: felszabadulás, reménykedés, győzelem, nyugalom, öröm és káröröm, jólesés, de ugyanakkor bánat, reménytelenség, jajszó és panasz, amely elsöpri a jó érzést, az örömet, mert elmúlásról panaszkodik, valami szépnek, visszahozhatatlannak a múlásáról, s arról, hogy most már nem ugorhatok fel gyors mozdulattal, és nem mehetek az ablakhoz.
Felemelem a könyvet. Olvasni akarok. Falom a betűket, rovom a sorokat. Percek, félórák telnek el. Aztán felállok. Nincs értelme, úgy sem tudom, mit olvasok. Bonyolult családi viszonyai vannak a Claudiusoknak, éberebb elme kellene a megértésükhöz. Hagyjuk holnapra!
Esőváró, szürke nap volt. Csak délután három óra, de az Erzsébetliget olyan üres, mintha éppen éjfelet kongatnának a Karmeliták templomában. Az égen lomha járású felhők úsznak, esőszag üli meg a tájat.
Szinte érezni vélem, hogy már esik is az eső.
Elgondolkozva járok a néptelen utakon. A padok üresek, sehol egy ember. Csak magam bolyongok fel és alá. Céltalan az utam, mint ahogy céltalan az a vita is, amit magamban folytatok. Hiszen ha fennhangon mondanám, hiszen ha ahhoz intézném, akire tartozik. De csak magamnak mondogatom, csak söprögetem, gyűjtögetem a sok apró szófoszlányt, epizódtöredéket, a múltból előkapart emlékhulladékokat, mind-mind vélt bizonyságait annak, hogy hozzám tartozik, egy percre még el nem távozott tőlem. Tudom, hogy értelmetlen ez a játék, meddő ez az önáltatás, mert a józan percek napvilág vakító fénnyel sugározza be ennek a kis ügynek jelentéktelenségét. Tudom, és mégis. Gyűjtöm az emlékeket, halmozom a múlt epizódjait, hogy még kapaszkodjak, még tartsam magam, még, csak egy kis ideig még.
Leülök egy padra.
A közelben két kislány álldogál. Egy szőke meg egy barna. Az előbb még játszottak valami, a felnőttek számára érthetetlen játékot, s most mulatságukban megzavarva, bámészkodó szemmel vizsgálgatnak. Kitartó figyelemmel néznek meg tetőtől talpig. Mindent megvizsgálnak. Hajamat, táskámat, a padra helyezett könyvet, fehér-kék szandálomat, tarka virágos ruhám minden egyes virágját. Valahogy úgy érzem, nemcsak ruhámat, lelkembe is belelátnak. És csodálkozó tekintetükből kiolvasom a kérdést: [177] – Hát te? Csak így ülsz? Így, egyedül? – Sokáig néznek. Aztán elunják. A kisebbik, a vékonyka szőke elunja a hallgatást. Megrázza a fejét, hogy soványka varkocsa csak úgy repked. Odafordul társához. Vékony csontocskájú, átlátszó erű keze gyors mozdulatot ír le a levegőben: – Hagyjuk ezt! – mondja ez a türelmetlen mozdulat, s társa, a barna, telt arcú kislány engedelmesen veszi le rólam tekintetét.
– Játsszunk! – mondja a szőke. – Szóval enyém a kapu, az a két pad ott ni, meg az út a falig. A tied az út a kövezésig és az a két pad.
– De most odaült! – villan felém a telt arcú kislány szeme.
A kis szőke elgondolkozik. De ottlétem, úgy látszik, nem zavarja meg számítását.
– Akkor a következő pad.
– Az messze van.
– Miért lenne messze? Eggyel van csak arrább.
– De közben van az a pad is!
Ez érv. A szőke is belátja az érv igazságát. Megint elgondolkozik. De máris megtalálja a megoldást.
– Akkor az a két pad legyen a tied! – mutat két távolabb levő padra.
– Az a két pad és a kövezetig az út.
A barna habozik. Nézi a padot, nézi az utat. Láthatólag nem tetszik neki a megoldás. Megrázza a fejét. Nem energikusan, nem lázadóan, inkább valami csendes, lázító nemakarással.
– A kaput add nekem!
– A kaput? – vékonyodik el a szőke amúgy is magas régiókban járó hangja. – A kapu az enyém. Te vedd inkább a lépcsőfeljáratot.
A barna nem enged.
– Az messze van. A kaput akarom! – mondja csökönyös elszántsággal.
A kis szőke megrázza a fejét.
– A két pad, a kapu és az út az enyém. Tied a lépcső, az út a kövezésig és az a két pad.
A barna hallgat. És hirtelen csodálatos változáson esik át a pufók kis arc.
Hirtelen álla támad. S ez az előbb még láthatatlan áll most hirtelen előremered.
– Akkor nem játszom! – mondja.
Súlyos, pörölycsapású szavak. A csend elnehezül tőle, zivatarral telítődik meg.
A szőke szeme tágra mered. Arca vörös lesz, aztán elhalványodik. Szólni akar, de a félig nyitott szájban bent ragadnak a szavak.
– Akkor nem játszom! – ismétli meg a barna, s szava talán még súlyosabb, mint az előbb volt. Szinte érzi, élvezi szavainak hatását, és várakozó figyelemmel tekint a szőke arcába.
Amannak olyan lesz az arca, mintha a lélek tükre lenne. Csodálkozó tehetetlenség, méltatlankodás, harag, s engesztelni akarás és dacba fulladó kérés szánt végig rajta. Aztán sovány jobb válla a magasba szökken. Elfordul.
A barnát meglepi ez a mozdulat.
Tanácstalanul nézi a neki háttal álló kislányt. Válla kissé előbbre lendül, mintha lépni akarna, mintha a meg nem induló lábak helyett az egész test akarna mozgásba hajolni, de azért nem mozdul. Egy perctöredékig állanak így. Háttal a szőke, s csodálkozó, bizonytalan testtartással a másik. Végül a barna is megfordul.
– Szervusz! – mondja.
De hangja már vesztett biztonságából. Már nincs meg benne a pörölycsapásszerű zengés, a konokság is kiveszett belőle. Meglágyította, bizonytalanná tette a reménykedés, a visszahívás hiú reménye.
A szőke nem felel. Nem is fogadja a köszönést. Áll háttal, mint valami szoborba merevített harag.
A barna kislány most megindult. Lassú, fáradt csöndességgel megy, mintha csak várná, remélné, hogy az éles hangocska majd rákiált, visszahívja, megengeszteli. De a szőke nem szól. S az út kavicsa fájdalmasan nyikorog a távozó lépte alatt.
A szőke hallja a távozó lépéseket, s nem fordul meg. Csak szeme villan meg a félrefordított arcában, csak keze szorul hirtelen ökölbe. Aztán újra magasba szö[178]kik a jobb válla, és ő is megindul. Ellenkező irányba megy, a kapu felé. De az ő léptei biztosabbak, gyorsabbak. S mielőtt a barna elérné a lépcsőfeljáratot, a kis szőke már ki is fordult a kapun. Vissza se néz, hátra se tekint, megy dacos fejtartással, kiegyenesedett háttal.
A lépcsőkön még ott lépked a barna, aztán ő is eltűnik. A kert üres. A két kislány elment. Ki erre, ki arra.
Mosolygok.
Aztán hirtelen vasmarokkal fogja össze valami a szívemet.
A kapu!
Egyszerű, zöld kapu, nincs rajta semmi csodálatos, semmi különös. Ott áll hűvösen, hidegen, friss zöld festésében. Konok egykedvűséggel áll őrt a park bejáratánál, mintha nem látott, nem hallott volna semmit. A kapu…
Sohase hittem, hogy a szív valóban fájni tud. Fizikai fájdalommal fájni. Ez most fáj. Tűrhetetlenül, elviselhetetlenül fáj. És úgy érzem, mintha az az esőcsepp, ami most a kezemre hullott, egész a szívemig szaladna, és fagyos, hideg vérével megdermesztene bennem mindent. Pedig nem történt semmi. Két kislány játszott, két értelmetlen kis gyerek összeveszett egy kapun. Egy tárgyon, ami elérhetetlen, ami sohasem lehet az övék. Egy kapun.
Tegnapelőtt volt, így volt.
De ha elmondanám neki, neki, a férfinak, megértené-e vajon?