Esténként, ha itt-ott világit a csönd,
szeretnék írni egy hosszú levelet,
nem asszonynak, lánynak, nem is embernek,
lehet, hogy magának az Úrnak talán,
s ilyenkor a lelkem két bús ablakán
csendes csapatban reszketnek a könnyek.
Megírnám azt, hogy förgeteges szélben
negyed századot magam mögött hagytam,
s álldogálok csendben, levett kalappal,
mert menekülnek, búcsúznak az évek,
pedig úgy szeretném, ha csak még egyszer
régi tűzben, fényben visszatérnének.
Megsiratnám, hogy lelkem közepébe
nagy álomországot építettem én,
s most az elmúlt évek kihűlt tetemén
halálváró táncot ropnak a vágyak,
meleg búcsút intve könnyes szemekkel
sok-sok eltitkolt, remegő csodának.
Panaszkodnék, hogy úgy elmúlik minden,
minden csak üres, nagyhangú ígéret,
furcsa szekerek vágtatnak az égen,
s szürke őszt szórnak szerte a világon,
átütve durván dús, nyári napfényen.
Vagy tán csak egy-két húr pattant meg bennem,
s nincsen többé ezért mosolyos dalom,
őrzi a lelkem nagy, átkos hatalom,
pedig odakünn újra tavasz nevet…
s én tudom, hogy azt a hosszú levelet
nem írom meg soha, magamba rejtem. |
Fejlesztette: GAS Softwares