Folyóiratok

Kalangya, XIII. évfolyam (1944. április 15) 4. szám

Berceli A. Károly: „Uram, irgalmazz”

(Terem a császár aventinusi palotájában. Szemben a nézőtérrel díszes bizánci trónus. A falakon bizánci képek, a trónus fölött hatalmas Krisztus-alak alul a szokott tizenhárom báránnyal. A trón mellett imazsámoly, fölötte feszület. Jobbra, ugyancsak hátul ajtó, oldalt díszes ablak.
Mikor a függöny felgördül, az imazsámolyon durva darócban, meztelen felsőtesttel Ottó térdel, s korbács van a kezében. Haja csapzott, s gyötrődve imádkozik. Késő éjszaka, már-már hajnal.)
Ottó (imádkozik): Uram, bárhová nézek, az ő arcát látom… Ne engedd, hogy egy pillanatra is elveszítselek… Nekem csak te kellesz, aki kegyes voltál hozzám, s megengedted, hogy a te akaratod szerint kormányozzam a világ népeit… Uram, nem akarok tudni róla… De rád nézek, s a te arcod is kifehérül, s szenvedő szemed lágy tekintetű lesz, mintha ő nézne rám, és mosolyogna… Bocsásd meg, hogy ilyen szentségtelenül szólok hozzád… (Korbácsolja magát.) Ha méltatlan lettem az általad rendelt sorsra, a császári sorsra, ne így buktass el… Ne asszony zavarja meg a lelkem tisztaságát és nyugalmát… Küldd hozzám segítségül Adalbert barátomat, akivel annyit elmélkedtem az égi dolgokról itt, a közeli monostorban, s Mainzban, a táborban, a csillagos ég alatt, s aki nagy-nagy magasztosságban már csak a túlvilági élet s a mártírsors koszorúja után vágyakozott. Hálát adok neked, hogy meghallgattad őt, az én szent alattvalómat, de küldd most hozzám, Uram, hogy segítsen rajtam, elveszett barátján, aki belezuhant a földi élet szakadékába, s előtted vergődik hajnalig, hogy visszahódítsa lelkének megzavart békéjét. (Korbácsolja magát.) Forróság árad nem látott testéből… Ó, bizonyára az Antikrisztus hatalma vett rajtam erőt… Ne hagyd, hogy császárod, utolsó, nyomorult szolgád megtorpanjon közelgő fényességed előtt, s akkor bukjon el, mikor az ég erői már reszketnek, zúgnak, hogy meginduljanak, és lángokat szórjanak a bűnösök világára… (Korbácsolja magát.) Nem akarok rá gondolni többé… Nem akarok… (Üti magát, míg aléltan nyúlik el.) Könyörülj rajtam… Mindenütt őt látom… Könyörülj rajtam…
(Amíg ezeket mondja, lassan virrad. Néhány másodpercig a feszület előtt fekszik elcsigázva. Ekkor már reggeli fény hatol be a palota hatalmas ablakain. Majd előkelő ruhában az udvarmester, a „magister palatii imperialis” lép be megfelelő szertartásossággal. Mikor a császárt észreveszi a földön, meghökkennek s aztán némi habozás után mély meghajlással megszólítja.)
Udvarmester (mély meghajlással): Legfelségesebb császár, engedd meg gyarló szolgádnak, hogy parancsodhoz híven a hajnal beköszöntésére figyelmeztesselek.
Ottó (zavartan fölemelkedik): Úgy látszik, elaludtam… Jó, hogy szóltál… Látom, reggel van… Sok imádkoznivalóm volt… (Föláll, kicsit támolyogva) Jelentsd Bernwardnak, Hildesheim érseknek, hogy gyónni és áldozni akarok…
Udvarmester (m. f.): Legfelségesebb császár, szolgád arra is kénytelen figyelmeztetni, hogy az urak színed elé szeretnének járulni…
Ottó (fáradtan): Történt valami?
Udvarmester (m. f.): Henrik bajor herceg, a császári hadak vezére megtörte a lázadó Tivolit, s a tivolibeli nemesek megtépett ruhával könyörögnek hozzád irgalomért…
Ottó (m. f.): Megkegyelmezek nekik… Mindenkinek megkegyelmezek…
Udvarmester (m. f.): Bátorkodom felségedet arra is figyelmeztetni, hogy ez felbőszítheti a rómaiakat, akik éhesek Tivolira…
Ottó (m. f.): A nép jó, és meg fog szeretni engem… Csak az urak… Adasd rám fogadóruhámat és császári palástomat… Beszélni akarok a híveimmel…
Udvarmester (m. f.): Legfelségesebb uram parancsát hírül viszem a palota összes comeseinek és magistereinek s mindazoknak, akiket illet, a logothetosznak, az archilogothetosznak, a protospatariusnak, a protovestiariusnak s felséged összes jelen[169]lévő szolgáinak… (Mély meghajlással kimegy.)
Ottó (megtörten támolyog a trónus felé, közben teljesen magára húzza darócát.)
(Ekkor három előkelő udvaronc jelenik meg, akik a császár öltözékét és négyszögletű koronáját hozzák. Nagy szertartásossággal meghajolnak Ottó előtt, aki feláll a trónszék első lépcsőjére, s öltöztetni kezdik.)
Ottó (kimerülten, bágyadtan hagyja, hogy ráadják a ruhát): A daróc alatta marad… Mert a szívem alázatos, s csak Isten kegyelméből való hatalmam emel mindenki fölé… (A koronát ő maga illeszti a fejére, s mikor a palástot is a vállára borítják, úgy ül a trónszékbe, ahogy III. Ottót ábrázolni szokták.) Add, Uram Jézus, hogy bölcsen intézzem ma is az ország ügyeit, s ne büntess lelkem tisztátalanságáért…
(A három udvaronc elvonul, s akkor az udvarmester lép be alázattal.)
Udvarmester (mély meghajlással): Engedd meg, legfelségesebb császár, hogy Bernward hildesheimi érsek őkegyelmességét bejelentsem…
Ottó (merev mozdulatlansággal): Legkegyelmesebben megengedem…
(Udvarmester kitárja az ajtót, s Bernward érsek lép be főpapi díszben. Barátságos, joviális ember.)
Bernward (meghajol Ottó előtt): Legfelségesebb császárom, aki felújítottad a régi Római Birodalmat, engedd meg szolgádnak, hogy szeretettel üdvözöljön…
Ottó (aki a fogadás jelenete alatt végig szertartásos és merev, halkan): Örülök neked, Bernward érsek.
Bernward (megáll a trón előtt): Sápadt vagy császárom és fáradt. Mikor még mint gyermeket neveltelek Magdeburgban, élénkebb és jobb kedélyű voltál…
Ottó (m. f.): Azóta császár lettem, Bernward…
Bernward: Tudom, hogy sok csapás ért, császárom… Az utóbbi időkben nagyon aratott a halál… Felséges nagyanyád, Adelhaid s nagynénéd, Matild gyors egymásutánban hunytak el, s meghalt Franco is, a kedves wormsi püspök, akit annyira szerettél…
Ottó (m. f.): Tudom, Bernward… Miért támasztod fel bennem a halottak szomorúságát?
Bernward: Bocsáss meg, császárom… Együtt érzek veled… De ha a halottakról nem akarsz tudni, engedd meg legkegyesebben, hogy az élőket juttassam eszedbe…
Ottó (m. f.): Hallom, Bernward.
Bernward: Császárom, óva intelek Tusculomi Gergelytől, akit annyi kegyben részesítettél… Hatalomra éhes, s titokban ellened tör…
Ottó (felugrik): Nem hiszem, érsek… Gergely hűséges alattvalóm… Minden jóval elhalmoztam… Ne feledd, hogy nem hitvány vér csörgedezik ereiben, s hogy ő Alberich unokája…
Bernward (meghajol): Császárom, meg kell még mondanom, hogy a tivoliak lázadása is mintha árnyékot vetne az ő hűségére…
Ottó (m. f.): Csak nem akarod azt mondani, hogy ő lázította fel a tivoliakat?
Barnward (meghajol): Semmi sem lehetetlen, császárom… Bocsáss meg a te szolgádnak ezért a gyanúsításért…
Ottó (leül): Jobb híreket nem tudsz közölni velem, érsek?
Bernward (m. f.): Sajnos, császárom a birodalom állapota nem mindenben a legrózsásabb, s nekem jutott osztályrészül, hogy e bajokat jelentsem neked…
Ottó: Mondd, Bernward!
Bernward: Legfelségesebb császárom, a bajor és szász urak nyugtalanok miattad. Azt mondják, Germániát már látni sem akarod, pedig semmi a te erőd az ő fegyvereik nélkül… Én magam is német vagyok, császárom, s valóban az a látszata magatartásodnak, mintha mit sem törődnél hű németjeiddel, akik nagyatyádat a világhatalom megszerzéséhez segítették, s mindent csak a rómaiaknak akarsz juttatni… Magdeburg idegen lett hozzád, s Rómában akarsz élni, ahol te vagy idegen…
Ottó: A császár mindenütt otthon van…
Bernward (m. f.): Az is fáj a német uraknak, hogy bizánci módra uralkodol, s olyan nyakatekert görög címeket adományozol szolgáidnak, hogy legkevésbé éppen viselőik tudják kimondani… Elveted a mi régi törvénykezésünket, s Heribert archilogothetoszt római nótáriusokkal véteted körül, s csak Justinianus codexére esküszöl… Minden kegyeddel csak Rómát akarod elhalmozni, s még admirálist is adtál ennek a városnak, holott egyetlen hajód sincs. Felséges császárom, fáj ez a [170] bajor és a szász uraknak, s nem ártana, ha nemcsak Itáliában székelnél, hol itt, hol Ravennában, a szentéletű Romuala társaságában, hanem Magdeburgban is… Mégpedig addig, amíg nem késő…
Ottó (némi csüggedtséggel): Nagy szomorúság nekem, Bernward, hogy véreim így vélekednek rólam… De még nagyobb bánat – amint kiérzem szavaidból –, hogy te is igazat adsz nekik anélkül, hogy megszívlelnéd és megértenéd az én terveimet… (ridegebben) Több bizalmat kérek a császár intézkedése iránt, aki I. Ottó unokája, s eddig is fényt és dicsőséget hozott hazájára. Ezt üzenem a szász és bajor uraknak. (Hidegen) Van még valami?
Bernward (megtörten): Szeretlek, felséges császárom, s a javadat akarom. Mint gyermeket én neveltelek Willigisszel együtt… A szívemhez nőttél, ha császár is vagy…
Ottó (valamivel melegebben): Tudom, hogy féltesz… S nekem most nagy szükségem van mindenkire, aki imádkozni tud értem… A kihallgatás után gyónni és áldozni szeretnék, atyám…
Bernward (meghajol): Az udvarmester már közölte velem legkegyesebb óhajodat…
(Ekkor az udvarmester, aki eddig az ajtóban állt, újra előrelép.)
Udvarmester (meghajol): Leghatalmasabb császár, jelentem Hugó őexcellenciáját, Tuscia őrgrófját, felséged római helyettesét…
(Tusciai Hugó lép be, s meghajol Ottó előtt.)
Udvarmester: … Heribert archilogothetosz őkegyelmességét, a kölni érseket…
(Heribert lép be.)
Udvarmester: … Henrik bajor herceg őfenségét, a császári hadak vezérét…
(Bajor Henrik lép be.)
Udvarmester: … Gergely őexcellenciáját, Tusculus grófját…
(Tusculumi Gergely lép be.)
Udvarmester: … Gregorius őméltóságát, az admirálist…
(Gregorius admirális lép be.)
Udvarmester: … Leó őméltóságát, a városprefektust…
(Leó prefektus lép be.)
Udvarmester: … Constantinus palotabíró őméltóságát…
(Costantinus lép be.)
Udvarmester: … Anastasius patrícius őméltóságát, a primiscrinariust…
Udvarmester: … és Lomello őméltóságát, a protosparatiust…
(Az urak, miután valamennyien mély meghajlással üdvözölték a császárt, megállanak a trónszék előtt jobbról és balról.)
Ottó (merev szertartásossággal): Mi, Isten kegyelméből az egész Római Birodalom ura és Jézus Krisztus legalázatosabb szolgája, Harmadik Ottó, a Sazenius, az Italicus, a Germanicus és Romanus, megengedjük hűséges alattvalóinknak, hogy jelentést tegyenek az ország ügyeiről. (Heribert érsekre néz) Az első szó joga Köln érseké, archilogothetoszunkat illeti… Add elő jelentenivalódat, érsek!
Heribert (fontoskodó ember, mély meghajlással): Legfelségesebb császárom, aki felújítottad a régi Róma nagyságát, meg kell vallanom neked, hogy Willigis mainzi érsek magatartása, főként ami legfelsőbb akaratodat illeti, különös, hogy azt ne mondjam: ellenséges. Jól tudod, hogy vita támadt közte és a jelenlévő Bernward hildesheimi érsek között, hogy a gandesheimi kolostor felügyeleti joga is, hogy a kolostor mellett új templom épült, s most nem tudják eldönteni, hogy a templom felszentelésének szertartását Mainz vagy Hildesheim érseke vezesse le. Jól tudod, császárom, hogy felséges nővéred, Sophia a mainzi érsek mellé állt, szembehelyezkedve valamennyiünk szándékával, elsősorban is a te felségesebb akaratoddal, mert – amint ez nyilvánvaló – másik felséges nővéred, Adelhaid helyett ő szeretne e fenti kolostor apátnője lenni. A harc oly heves és elkeseredett, mint annak idején Arnulf reimsi érsek körül támadt vita, s félő, hogy ennek Egyházunk egységét megbontó következményei is lehetnek… Hogy tehát megelőzzük az ügyek veszedelmes elmérgesedését, engedd meg, felséges császár, hogy egy bölcs és igazságos zsinat összehívását tartsam szükségesnek (Meghajol.) Ehhez kérem legkegyelmesebb hozzájárulásodat.
Ottó: Fáj hallanunk, hogy felséges családunk tagjai is megnehezítik a császár intézkedéseinek igazságosságát, s a birodalom nagy ügyeit semmibe sem véve jelentéktelen dolgokkal hátrál[171]tatják Krisztus Egyházának teljes diadalát, (Ünnepélyesen) A zsinat összehívását az Egyház érdekében engedélyezzük… S erről értesítsd, érsek, a pápa úr őszentségét… (Bajor Henrikre pillant) Henrik hercegen a sor!
Henrik (kemény, katonás modorú ember): Felséges Uram, nincs sok jelentenivalóm, csak annyi, hogy Tivolit megfélemlítettem, s parancsodhoz híven nem dúlattam föl a várost, bár szerény véleményem szerint Mazzolinus meggyilkolásáért ezt megérdemelte volna. A tivolibeli nemes urak félmeztelenül jelentek meg előttem, s színed elé akarnak járulni kegyelemért.
Ottó: Megadjuk nekik… Krisztus születésének ezredik esztendejében nincs jogunk ahhoz, hogy ne bocsájtsunk meg az ellenünk vétkezőknek.
Henrik: Bocsáss meg, felséges uram, hogy ellenkezem veled, de Róma népe ezt rossz néven venné tőled… Már így is kiszivárgott a városba elhatározásod, s mondhatom, nem talált rokonszenves fogadtatásra. Róma gyűlöli Tivolit, s a nemesek birtokokat szeretnének szerezni Tivoli területén.
Ottó (keményen): Nem fognak birtokokat szerezni! Elég volt a római urak követelődzéséből!
(Ekkor Tusculumi Gergely lép elő. Hízelgő, kétszínű embernek látszik.)
Gergely (meghajol): Bocsáss meg, legfelségesebb uram, hatalmas császár, hogy beleszólok Henrik herceg jelentésébe, de a római urak kapzsiságára vonatkozó megállapításait túlzónak kell minősítenem. Róma, ha kezdetben idegenkedett is tőled, ó, császár, ma már teljesen alád rendeli magát, s boldog, hogy ilyen ura lehet.
Henrik (végigméri Gergelyt, Ottóhoz): Hallomásom szerint Benedictus gróf, akinek fiát akasztófa alá állíttattad, hogy a grófot behódolásra kényszerítsd, bosszút forral ellened…
Bernward: Erről én is tudok, császárom…
Ottó (ingerülten): És a hadaink? Azok nem számítanak? El kell söpörni őket, ha szembe mernek szállani akaratunkkal.
Gergely (fölényesen mosolyog): Ezt mondom én is, legfelségesebb uram. Mit jelent ez a csőcselék a te hadaiddal szemben?
Bernward: Római létedre túl rossz véleménnyel vagy a római népről, grófom… Volt idő, amikor magad is óvtad tőle a császárt…
Gergely (ravaszul): Az régen volt, érsek atyám… Akkor még nem ismerték legfelségesebb urunknak csodálatos elméjét és kegyes szívét… Ma Róma a császár leghűbb városai közé tartozik…
Ottó (Gergelyhez): Szavaidban elnéző szeretetet s megnyerő bizalmat érzek, Tusculum grófja… Róma, ha a nemes urak ma még nehezen tűrik is hatalmamat, be fogja látni, hogy én jót akarok, hogy olyan terveim vannak, melyek csak a világ fővárosából valósíthatók meg, s hogy én nem zsarnokuk, hanem megértő, jó apjuk akarok lenni. (Bernward felé) S addig nem mozdulok innen, míg meg nem győzöm ezt a népet szándékom tisztaságáról. Fáj nekem, hogy leghívebb szolgáim és barátaim között is vannak olyanok, akik akadékoskodnak, s nem értik meg, hogy én az országok felett állok, hogy én nem lehetek sem szász, sem bajor, sem görög, hogy én Krisztus hitének vagyok a harcosa túl a törzseken és nemzetségeken, s hogy ez a világ csak akkor lehet boldog, ha egyetlen császár hatalma biztosítja a szeretet szent békéjét. Ezt akarom én, aki először hoztam Rómába idegen pápákat, Bruno unokatestvéremet és Gerbert mestert, németet és franciát, hogy kitépjem ezt a várost a pártoskodások meddő játékaiból, s az Egyház nagy küldetésére hívjam fel hű alattvalóim figyelmét, mely nemcsak a rómaiaknak szól, hanem minden népeknek, franciáknak, szlávoknak, németeknek és magyaroknak egyaránt… (feláll) Szeretném, ha ebben az én híveim segítségemre lennének, úgymint a pápa, aki nemcsak a tudományok fejedelme, hanem bölcs az írás szándékainak megértésében is. Róma a mi székhelyünk, hogy ez a nép is megszereti a császárt, ahogy a császár is szereti őket.
(Ekkor kívül zaj, mozgólódás támad, majd az Udvarmester lép be izgatottan.)
Udvarmester: Legfelségesebb uram, a pápa úr őszentsége, II. Szilveszter érkezett meg váratlanul… Beszélni óhajt sürgősen felségeddel…
Ottó: Bocsásd be azonnal…
1 A darabot, mely K. u. 1000-ben játszódik Rómában, április 4-én mutatta be a Kolozsvári Nemzeti Színház. [172]