Folyóiratok

Kalangya, XIII. évfolyam (1944. április 15) 4. szám

Bory István: Szerb nemzeti színházi törekvések Magyarországon

Köztudomásúan különös sajátossága színháztörténetünknek, hogy abban igen jelentős – az első időkben legjelentősebb – szerep jutott a nemzeti szempontoknak. Nem játszott közre ott döntő módon más meggondolás, mint a magyarság nemzeti érdekei; később pedig – az intézmény minden művészi vonatkozása mellett is – oly mély nyomokat hagyott rajta a politika, hogy ma már le se törölhetnénk arculatáról e jeleket, mert ezzel legegyénibb és legjellegzetesebb vonásaitól fosztanók meg. Mindez nyomban világossá lesz előttünk, ha a másfél százados magyar játékszín hőskorára, a Kelemen Lászlóék meg Kultsár Istvánék hittel teli munkásságára, vagy a Nemzeti Színháznak alapítása és felépítése körüli harcokra gondolunk. De ugyanerről győződik meg, aki akár a corpus jurisban, akár országgyűléseink napló- vagy irományköteteiben lapoz. Szinte elképzelhetetlen, hogy százötven év alatt – mióta a törvényhozásban szó esik a teátrumról vagy annak szükségességéről, majd működéséről is – mennyi színházvita hangzott el ott, hány idevágó indítvány, interpelláció, felirat, kérvény és memorandum foglalkoztatta a legfőbb politikai testületet! Nincs még egy olyan állandó témája az alsótáblának, később képviselőháznak, mint ez, hiszen alig múlt el esztendő, hogy a színház dolga legalább egyszer meg ne fodrozta volna a politika amúgy se mindig nyugodt vizeit. Rokon eszmekörbe tartozó intézmények együttvéve nem kaptak annyit a törvényhozás idejéből, mint az „országos pártolás alá vett” e „szívkegyelte műintézet”… Mindez olyan magyar különlegesség, aminek nincs párja egyetlen más nemzet művelődéstörténetében sem. Színház, melynek eszméje ott érik megvalósulásra a politika hivatalos fórumán, életereje egy évszázadon keresztül onnan táplálkozik, s a rá vonatkozó intézkedéseket a törvénytár őrzi az államélet legfőbb szabályai között: ilyen csak egy van a világon, és ez a magyar Nemzeti Színház.2
A játékszínért való küzdelem nagy része tehát a politika síkján folyt, s amint erősbödött a színház, és vált mind feleslegesebbé a nyelvi vagy nemzeti kívánalmakért vívott harc, úgy tolódott át mind több és több színházvita a napi, nem egyszer a nemzetiségi politika területére.
Itt van mindjárt a szubvenció kérdése, ami esztendőről esztendőre ismétlődő vitapontja volt az állami költségvetésnek. Az alkotmányosság helyreállítása utáni legelső évben már elvi jelentőségű, s kihatásában szinte az első világháborúig terjedő nemzetiségi harc indult meg a színház állami javadalmazása körül a szerb és román kultúrkívánságok máza alá rejtett politikai követelések miatt.
A szerb aspirációk mindjárt a kiegyezés időponja körül jelentkeztek azoknak a kérvényeknek formájában, melyeket az újvidéki szerb nemzeti színháztársulat igazgatóválasztmánya küldött illetékes helyre.3 Amikor pedig a magyar Nem[163]zeti Színház 50 000 Ft-nyi állami szubvenciójának megszavazására először került sor – 1868. év végén –, akkor hangot is adtak e kívánalmaknak az érdekelt törvényhozók. November 14-én állott fel szólásra Miloš Dimitrijević szerb nemzetiségi képviselő arra figyelmeztetni a Házat, hogy ő elfogadja ugyan a magyar Nemzeti Színház segélyezésére vonatkozó költségvetési tételt, de igen szeretné, ha a törvényhozás viszont elfogadná az újvidéki szerb nemzeti színház igazgatóságának már régen a Ház előtt fekvő (fentebb említett) folyamodványában előterjesztett indokait, s ennek a színháznak támogatására szintén az állami büdzsében évi 5 000 Ft-ot biztosítana. (Ezen felbuzdulva a következő évben Borlea Zsigmond román nemzetiségi képviselő ugyanilyen indokolással már 200 000 Ft-ot kért a magyar állami költségvetésből az Erdélyben létesítendő román „nemzeti” színház alapítására.) Dimitrijević előadásának értelmében beszélt még három szerb honatya, sőt maga Deák Ferenc is hallatta szavát, s annyira jelentősnek ítélte a kérdést, hogy ez ülésben kétszer is szólt. Híres és elvi jelentőségű felszólalásában minden nemzetiségnek a magyarságéval egyenlő kulturális jogát hangoztatta, s a kért szerb színház-szubvenciót csak azért nem szavazta meg – noha elvileg hozzájárult –, mert nem talált rá fedezetet a költségvetésben. De éppen ezért a magyar Nemzeti Színház anyagi támogatására vonatkozó tételt sem fogadta el.4 Deáknak ezt az egyetlen s mindmáig sok vitára alkalmat adó színházbeszédét, amit a többség nem honorált ugyan, mert hiszen a magyar Nemzeti Színház megkapta az állami támogatást, a szerb pedig nem5, a nemzetiségi képviselők hosszú időn át ráolvasták a mindenkori magyar kormányok fejére, s Hodossiu József román képviselő pl. e Deák-féle kultúregyenlőségre hivatkozva kérte, hogy a Magyar Nemzeti Színház se kapjon államsegélyt. Legutoljára még 1904-ben, sőt 1908-ban is hallottuk a haza bölcsének szóról szóra idézeti szavait Vlád Aurél, majd Pop Csicsó István nemzetiségi képviselőktől a magyar képvise[164]lőházban. Persze, saját álláspontjuk igazolására használták fel.
A szóban forgó s két nyelven – magyarul és szerbül – szerkesztett kérvény szó szerinti szövege ez volt:6
(Kívül: Az országgyűlés képviselőházának, Pesten. Alázatos kérelme a Szerb Nemzeti Színház igazgatóválasztmányának Újvidéken, a Szerb Nemzeti Színház állandó évi segélyezése tárgyában az országos alapból.)
Tisztelt Képviselőház!
A nemzetek mívelődését és nevelését terjesztő és állandósító eszközök között a színház első helyek egyikét foglalja el.
Amit az iskola és a tudomány, amit az irodalom, a mit az egyház és az állam a közművelődés, a nemzeti nyelv ápolása terén és a szív, ész és érzés nemesbítése körében tökéletesen el nem érhet: azt a mívelődés e fontos tényezőjének, a színháznak hagyta.
Ezt bizonyítja a művelt népek mívelődési története, és saját hazánk újabb története is tanúbizonyság, mily nagy mérvű és hasznos befolyású volt a színház a magyar nyelv és a drámai irodalom fejlődésére és ezzel egyszersmind a magyar nemzet valamennyi szellemi érdekeinek előmozdítására.
A színház azonban csak akkor hajthat hasznot valamely nemzetnek, ha fenn tudja magát tartani bizonyos magaslaton, ahol saját nemzetének szellemi érdekeit kizárólagosan képviselheti, anélkül, hogy kényszerülve volna fennállásáért mellékutakon járni és a nemzet szellemi érdekeit az anyagiaknak, néha sokkal kevésbé nemes nézeteknek feláldozni.
Ezen kelletlen helyzettől leginkább megóvhatják magukat a nemzeti színházak, melyeket az előrebocsátott cél miatt maga a nemzet alapított, közvetlen igazgatást vagy legalábbis felügyeletet gyakorolván fölöttök, melyeknek a nyilvánosság szolgál ellenőrzőül, és amelyeknek céljuk elérése végett az egész nemzet anyagi és szellemi segdelmet és védelmet nyújt.
Az ily színház példányképe a pesti Nemzeti Színház. Ezen színház alapítása és állandósításával új korszak kezdődik a magyar drámai irodalom és színművészet történetében, melyek ezen időponttól kezdve igen előrehaladtak, és ma már a tökély szép fokára értek egyedül azzal, hogy a színházat e haza közrészvéte biztosítá minden anyagiszükség – szenvedéstől, és ez által azon helyzetbe jutott, hogy egyedül feladatának, nem pedig a változékony körülményeknek és a közönség romlott ízlésének szolgáljon, és annak kedvét keresse.
Ily utánzásra méltó példát szemük előtt látván, a szerb hazafiak az alkotmányos élet első visszaálltát ily intézet szerbek számárai alapítására használták fel, mely a nemzeti nyelv ápolása, az irodalom előmozdítására és a közmívelődés terjesztésére éppen oly befolyást gyakorolandana a szerbeknél, amilyen befolyással volt magyar testvéreiknél a pesti Nemzeti Színház.
E célból már 1861. évben kormányszéki engedelemmel kezdődtek adakozási gyűjtések egy állandó szerb nemzeti színház alapítására Újvidéken. Ugyanazon évben megengedtetett egy oly közgyűlés tartása Újvidéken, melyben részt vehettek szavazati joggal mindazok, kik a szerb nemzeti színház alapítására 50 vagy több forintot adakoztak. Ezen közgyűlésnek feladata volt a szerb nemzeti színházi társulat alapszabályainak kidolgozása és felsőbb helyrei felterjesztése helybenhagyás végett. [165]
Ezen közgyűlés 1861. évi május hóban meg is tartatott Újvidéken, és feladatának meg is felelt amennyiben az alapszabályok felsőbb jóváhagyás végett felterjesztettek. Ezen alapszabályok némi módosítások után helyben is hagyattak legfelsőbb 1865. évi július hó 27-én 11,101 szám alatt keltezett alázatosan idemellékelt rendelet alapján.
Ugyanegy időben az adakozások gyűjtésével egy szerb színtársulat is szerveztetett, mely társulat 1861. július hótól kezdve mai napig a Szerb Nemzeti Színház választmánya igazgatása alatt előadásokat adott Újvidéken, Bács és Szerém megye, valamint a Bánság és Szlavónia különféle helységeiben oly sikerrel, mely a társulat fennállásának rövid idejét és az intézet szorult anyagi körülményeit tekintve teljes mértékben kielégítőnek mondható. Ezen körülményről tanúskodnak a magyar és német lapok dicsérő nyilakozatai nem egyedül szerblakta helyekről mint Arad, Temesvár, Eszék, Baja és Szabadka városokból.
A színtársulat kényszerülve volt idejének nagyobb részét a vidéken tölteni, részint mivel az igazgatóság követelte, hogy a nemzet is élvezze hasznát azon intézetnek, melyre adakozott, részint avégett, mivel ez volt az egyedüli mód, hogy a szerb színészet minél kevesebb anyagi kárral fenntartassék.
Ezen körülmény, amennyiben egy részről hasznos szolgálatot tett ezen intézetnek azon okból, mivel a színtársulat vándorló utazásával a nemzetben a Szerb Nemzeti Színház állandósítás utáni öntudatát és óhaját fölébresztette és megerősítette: annyiban más részről nehezítette és akadályozta a színtársulat haladását és színművészeti tökélyesbülését, elítélve azt – úgy szólva –örökös vándorlásra, és ezáltal kényszerítve, hogy több gondot fordítson arra, miszerint fennállása anyagilag kérdésbe ne jöjjön, mint tudományos és művészeti mívelődésére.
De ezen örökös vándorlással sem éretett el a cél, hogy ti. a színtársulat saját keresményéből elélhessen. Legföljebb a pénzhiány ily eljárással minél kisebb számra szállíttatott.
Fő törekvésünk oda volt irányulva tehát, hogy ezen hiány időről időre pótoltassék, és ezen törekvésünk által kimeríttettek eddig mindazon eszközök, melyekkel e bajon segíthető vala.
Az első ily eszköz vala, hogy a színházi alap összes kamatai a színtársulat fenntartására fordíttattak. Ezen alap 1865. év végével 27 761 Ft-t. 34 kr. o. é. tett, ide nem számítva a megajánlott, de ki nem fizetett, és éppen emiatt bizonytalan 27 080 Ft 50 kr.-ra o. é. rúgó adakozásokat.
Tekintettel tehát arra, hogy az alaptőke után járó bizonyos jövedelem 2000 Ft o. é. többre nem megy, tekintettel továbbá arra, hogy Újvidéken színházi épület nincs, és hogy ezen épület is a színházi alapból lesz majdan felépítendő, és végre tekintettel arra, hogy ezen színházi alap az utolsó nehéz évek alatt újabb adakozásokkal nemigen gyarapodott, sőt inkább már nem egyszer meg is csorbíttatott: akkor szemmel látható, hogy a színészet fenntartása a legnagyobb takarékosság és a színházi közegek legnagyobb erőmegfeszítése mellett sem volt eszközölhető egyes egyedül a színházi alap jövedelméből.
Egy második eszközhöz kellett tehát folyamodnunk. A színtársulati választmány a nemzet áldozatképességét vette igénybe, és jótékony adakozások beszedése által iparkodott a színészetet fenntartani. Ezen adakozások igen sokat segítettek, hogy a színházi pénzalap csorbítása egy időre megóvatott, és hogy a színtársulat átalán fenntartható vala. De ezen eszköz sem segített sokáig a bajon, és csakhamar a bekövetkezet anyagi ínség ennek is véget vetett, de főleg azon körülmény, hogy az adakozások nem eszközölhettettek (!) oly módon, hogy ezen teher az egész nemzetre egyaránt kiszabassék, és hogy az egyesek azt nagyobb mértékben ne érezzék.
Midőn tehát már ezen eszköz sem segíthetett kellőleg, akkor nem maradt egyéb hátra, mint a végeszközhöz folyamodni. Ez pedig abban állott, hogy utolsó időben a színházi alaphoz is nyúltunk, és azon csorbát ejtettünk.
Magától értetik, hogy ezen eszköz igen kényelmetlen, és a színészet fenntartásának – ha hosszabb ideig tartana – ártalmas [166] és veszélyes. De végszükségben inkább ezen eszközt kell vala választanunk, mintsem megengednünk, hogy a színészet csírájában elfojtassék.
Ezt azon remény fejében tettük, hogy az ily áldozatok nem fognak sokáig tartani, és hogy eljövend az idő nemsokára, midőn vagy a nemzet, vagy az ország segédkezet nyújtand.
Az első ilyféle alkalom 1865. év kezdetén Karlócán tartott szerb nemzeti gyűlés vala. A szerb nemzeti színtársulat közgyűlését az alapszabályok helybenhagyásáig képviselő újvidéki Szerb Olvasóegylet a szerb nemzeti gyűléshez, miszerint engedtessék meg a színház felépítése a szerb nemzeti alapból és a Szerb Nemzeti Színház számára engedélyeztessék, vagy a szerb nemzeti gyűlés közbenjárásával eszközöltessék ki bizonyos évi segélyezés oly mértékben, amelyben a Horvát Nemzeti Színház is részesíttetik, mely évenkint 7200 Ft o. é. rendes és körülbelül 4000 Ft rendkívüli évi segélyezésben részesül.
A szerb nemzeti gyűlés ezen kérvény igazságos voltát elvben elismerte ugyan, de a nemzeti alapokból semmiféle segélyezést nem engedélyezhetett már azon oknál fogva, mivel a szerb nemzeti alap jelenlegi állapotában nem elegendő a szerb nemzet legégetőbb egyházi és iskolai szükségleteinek fedezésére sem, melyekre tulajdonképpen első vonalban szánva van. Amidőn pedig azon körülmény is figyelembe vétetik, hogy a küszöbön álló románokkali osztozkodás miatt ezen, már magában véve csekély alap egy része a románoknak jut osztályrészül: akkor nemigen volt várható, hogy a szerbek számára hátramaradt egyháziskolai alapból a Szerb Nemzeti Színház is segélyeztessék.
A szerb nemzeti gyűlés e tekintetben reményét Felséges Királyunk s Legkegyelmesebb Urunk atyai gondoskodásába és az egybehívandó országgyűlés igazságszeretete és bölcsességébe helyezte, és ezen reményben Őfelségéhez a legalázatosabban járult, miszerint legkegyesebben intézkedni méltóztatnék, hogy a Szerb Nemzeti Színház is a Horvát Nemzeti Színház évi segélyezéséhez hasonló évi segélyezésben részesüljön.
Éppen így a szerb nemzeti színháztársulat legfelsőbb helyről helybenhagyott alapszabályainak kihirdetése és a társulat azok értelmébeni szervezése végett 1865 évi november hóban Újvidéken tartott alakuló közgyűlésen határozatilag kimondatott a közelgő országgyűléshez segélyezés végett folyamodni, utasítván egyszersmind a legmélyebb tisztelettel alólírt Szerb Nemzeti Színház igazgatóválasztmánya, hogy annak idejében a mélyen tisztelt képviselőházhoz a közgyűlés nevében kérvénnyel járuljon.
Ezen közgyűlési határozat végrehajtásában alázatosan alólírt szerb nemzeti színházi társulat igazgatóválasztmánya fiúi bizalommal járul a mélyen tisztelt képviselőház igazságszeretetéhez és bölcs belátásához oly alázatos kéréssel, miszerint közintézeteknek elrendelendő segélyezések tárgyalásánál a szerb nemzeti színházi társulatra is atyai figyelmét kiterjeszteni és ennek szükségleteihez képest aránylagos segélyezését az országos alapból kegyesen elrendelni méltóztassék, minthogy ezen színházi társulat rövid idejű fennállása óta egyedül közegeinek ernyedetlen szorgalma és a szerb nemzet egyik kis részének végleges erőmegfeszítésének köszönheti fennállását, de tulajdonképpen mivel ily válságos és terhes körülmények között is fenn tudta magát tartani, azon hiszemben vagyunk, hogy ezáltal életerejének és képességének oly bizonyítékát adta, amennyi minden intézettől követelhető, mielőtt közsegélyezésre és országos támogatásra érdemesnek nyilváníttatnék.
Kelt Újvidéken, a szerb nemzeti színházi társulat igazgatóválasztmányának 1866. évi június hó 3-án tartott üléséből. (Aláírások.)
(Mellékelve: az újvidéki Szerb Nemzeti Színházi Egylet 1864. április 11-jén kelt s az 1865. július 27-i kir. udvari rendelet alapján a magyar királyi helytartótanács által 1865. november 7-én 80.871 sz. alatt megerősített alapszabálya.)
A kérés kedvező elintézését két ízben sürgette meg a szerb színház, illetőleg [167] Újvidék város közönsége nevében a város polgármestere. Előbb 1868. május 1-jén, majd június 4-én.7
A kormány nem sok erélyt mutatott ezekkel a kultúrmezbe öltöztetett politikai törekvésekkel szemben, s főként nem mutatott elég határozottságot e kérdésben. A szerb színház számára nem volt ugyan hajlandó megadni az államsegélyt – ami az egyedüli helyes álláspont –, de ennek indokait már nem mondta meg kellő világosan, s így akarva, nem akarva azt a közhiedelmet engedte megerősödni, hogy a nemzetiségek szóban forgó követelésének honorálása csupán pénzkérdés. Szinte bocsánatkérően hangoztatta a belügyminiszter, hogy az államsegély tulajdonképpen nem is a magyar Nemzeti Színházat, hanem általában a dal- és zeneművészetet támogatja. Hajlandó volt inkább nyomdai tévedésnek minősíteni a költségvetés színháztételét, utóbb annak címét meg is változtatni, mint kereken kimondani, hogy Magyarországon csak egy nemzeti színház számíthat állami támogatásra, s ez a magyar Nemzeti Színház. Csak Nyáry Pál és Tisza Kálmán mondta ki nyíltan ezt.8
Tisza aztán – mint belügyminiszter – véget is vetett ezeknek az évről évre fellobbanó nemzetiségi színházvitáknak. 1875. április 13-án ugyanis, mikor Polit Mihály nemzetiségi képviselő a Házban túlment minden megengedhető határon, látva, hogy nem hozható junktimba az idegen és a magyar színházsegély megszavazása, ezt a kijelentést tette: „… szégyellni való a világ és Európa előtt a nem magyar szegénységnek filléreit igénybe venni mulatsági intézetek előmozdítására… elvi kérdés az, vajon Magyarország törvényhozó testülete elé kerülhet-e általában olyan színháznak az ügye, mely csakis egy nemzetiség fejlesztésére szolgál. Ha a törvényhozó testületben egy színházügy szőnyegre kerülhet: akkor mindenféle nemzetiségnek színházi ügye is szőnyegre kerülhet.”
Tisza Kálmán belügyminiszter így válaszolt erre a Ház zajos helyeslése között: „… a t. képviselő úr itt a Ház kebelében miattam ugyan bátran beszélhet, s hirdetheti ezen egyenesen a törvénybe ütköző felfogását, de figyelmeztetem, nehogy a Házon kívül megpróbálja ezen törvényellenes felfogását hirdetni, mert amely percben azt meg fogja próbálni, meg fog róla győződni, hogy minden álnok áskálódások dacára a magyar államnak van még elég ereje ellenségeit összetiporni.” A nemzetiségi színházviták ezzel elnémultak, de a színházkérdés a belpolitika mezejének más területén a legutóbbi időkig adott gyújtóanyagot. Pedig Nemzeti Színházunk már elmúlt százesztendős…
1 Részlet a szerzőnek „A Nemzeti Színház sorsa országgyűléseinken. 1790–1937.” című készülő könyvéből.
2 Minderről bővebben: Pukánszkyné Kádár Jolán: „Iratok a Nemzeti Színház történetéhez” Bpest, 1938. – nő: „A Nemzeti Színház százéves története.” Bpest, 1940. – s magamnak is néhány idevonatkozó írásában: „Nemzeti Színház a corpus jurisban.” Pesti Napló 1938. nov. 4. – „Adalékok a Nemzeti Színház történetéhez.” Irodtört Közl. 1939. I. – „A megpeticionált Nemzeti Színház.” Színpad 1936. 3–4. – „Nemzeti Színház és politika.” Pesti Napló 1939. máj. 7.
3 Az újvidéki színészetet illetően már 1835. máj. 27-én úgy értesít a Honművész, hogy ott magyar társulat működik Kőrössy Ferenc igazgatása alatt. Az újvidéki szerb színészet ekkoriban még alig ad életjelt magáról, s csak jóval a szabadságharc után, 1860-ban hallunk róla, mikor Knezsevics János nagykikindai társulata megjelenik Újvidéken. Ekkor a szubvenciót még Belgrádból kapták ők is, meg a Jovan Sterija Popović-féle társulat is. Az előbbiek 1864-ben Shakespeare-ciklussal ünnepelték meg a nagy brit költő születésének 300. évfordulóját Újvidéken.
Első folyamodványukat még az országgyűlés összehívása előtt – 1865-ben – juttatták el a kormányhoz, később pedig már a képviselőház elé terjesztették azt. Kérvényükben egyrészt Újvidék sz. kir. város közönsége, másrészt az újvidéki Szerb Nemzeti Színház igazgató-választmánya kéri a színháznak országos alapból való támogatását. (L. Branovácsky István felszólalását a képviselőház 1868. évi május hó 1-jén tartott CCXXII. ülésében, továbbá az 1866. évi június hó 26-án tartott LXX., valamint az 1868. évi június hó 2-án tartott CCLIII. országos ülés elnöki és előadói előterjesztéseit.) A kérvényeket a beérkezés sorrendjében kiadta a Ház a kérvényi és a„közintézetek tárgyában müködő” bizottságnak, végül a belügyminiszternek. Egyik kérvény tárgyalására sem került sor, hiszen a kormány még azokat a folyamodványokat sem tudta elintézni, melyek nagy múltú és magyar nyelvű vidéki színházaink állami támogatását szorgalmazták. (L. Vas vmegye, majd Kassa sz. kir. város kérvényét. 1869/72. évi orsz. gyűl. Képv. házi Napló I. köt. 64. 1.)
4 Az 1865/68. évi országgyűlés; Képviselőházi Napló: X. köt. 312–316. 1. Mindarról részletesebben: Br. Kemény Gábor: „A Nemzeti Színház és az államsegély.” Pesti Napló 1868. nov. 18. (Esti kiadás.) – Hóman–Szekfű: „Magyar történet.” V. köt. 567–568. 1. – Szekfű Gyula: „Három nemzedék.” Bpest. 1920. 186-187. 1. – Kónyi Manó: „Deák Ferenc beszédei” Bpest, 1898. VI. köt. 94. 1. – Bory István: „Nemzeti Színház és kisebbségi kérdés.” Nyugat, 1937. 7. sz. – Néhány héttel előbb Irányi Dániel ugyanerről az elvi kérdésről ír a budai Népszínház szubvenciójával vonatkozásban: „A budai Népszínház országos segélyezése” Magyar Újság, 1868. szept. 19.
5 A „nemzeti” jelzővel meg különösen nem, bár e nélkül akadt volna támogatója a kérelennek a nemzetiségeken kívül is. Így különösen Nyáry Pál és Ivánka Imre. Nyáry később – éppen Deák beszéde nyomán – álláspontját megváltoztatta. (Én úgy látom, Deák lényegében nem támogatta a szerbek kérését, mint Szekfű véli M. T. V. köt. 567. 1, és hozzám írt két levelében), hanem éppen ellenezte azt, hiszen a nemzetiségi képviselők mind a szerb, mind a magyar színház számára megadták a segítséget, Deák pedig nem. Beszédében ti. ez áll: „… nem az (szerb) indítványt akarom pártolni… hanem… azt óhajtom, hogy sem az, ami a (kormány) javaslatban van (ez a magyar Nemzeti Színház állami támogatása), sem az, ami inditványoztatott (ti. az újvidéki szerb színház szubvencionálása) el ne fogadtassék” (i. h.) ami nem azonos a szerb állásponttal. Ennek adott hangot Miloš Dimitrijević, mikor azt mondta újabb felszólalásában: „… e tekintetben Deák Ferenc képviselő úrral nem lehetek egy nézetben, hogy a Nemzeti Színház részére (a magyarra ti.) előirányzott összeg töröltessék… élőszóval kész vagyok kijelenteni, miszerint (a szubvenciót) a legnagyobb örömmel és készséggel meg akarom szavazni.” A nemzetiségi képviselők szerint tehát úgy értelmezendő az egyenlő elbánás, hogy mindkét színház állami támogatása megadassék, Deák szerint pedig úgy, hogy ez mindkettőtől megtagadtassék.)
6 A képviselőház irattára: az 1865/68. év o. gy. 528. sz. Kiadatlan.
7 A képviselőház irattára: 1865/68. évi o. gy. 3717. sz.
8 Határozottan beszélt még a főrendiházban a nemzetiségi törvényjavaslat vitájának kezdetén Simor hercegprímás: „Olyan engedményeket követelnek a nemzetiségek a magyar nemzettől, melyekhez a magyar állam saját létének s jövőjének kockázata nélkül nem járulhat.” Persze; ez már nem éppen színház-vonatkozású.