Folyóiratok

Kalangya, XIII. évfolyam (1944. április 15) 4. szám

Fiala Endre: A délvidéki történetírásról

Magyarország területének több részén s főként a Délvidéken évszázadok óta többször is hatalmas embertömegek tolódtak át különböző államszervezetekbe. Tény, hogy ez a föld, a lakosság és az itteni kultúra a mindenkori állam gyengébb vagy hatalmasabb építménye alatt szorosan összefonódó életet élt, tehát az emberek nemcsak állampolgárok voltak, hanem bizonyos vallási, faji, kulturális és nemzeti közösségek részesei is. Az anyagi lét a földtől függött, de a lakóterület a szellemi műveltségnek megfelelően emelkedett vagy süllyedt, s a szabályozott vizek, városok, falvak, szántóföldek és szőlők évszázadok nehéz küzdelmei után alakultak ki, és ezt a fárasztó munkát a magyarság és a többi nemzetiségű lakosság nem mint egymás ellenségei, hanem egymásra kölcsönösen rászoruló elemekként végezték el. A föld és a kultúra tehát a többféle nép évszázados békés együttélésének bizonyítéka, s vizsgálatukkor csak arról lehet szó, hogy a kultúra fejlesztésében időnként mely nemzetiségű lakosságnak volt több-kevesebb része, mert magának a közös munkának ténye kétségbe nem vonható.
A Délvidék lakosságának százezrei is hordozói többféle, sajátságos népivé lett kultúrának, amelyet, helyenként rokon vonásokat, kölcsönhatásokat tüntetnek fel, de igen sokfelé egyéni, sajátos, szerves egészet alkotnak. Bizonyos lelki tulajdonságok, szokások, etnikai alapvonások határozzák meg ezt a népi műveltséget, amely itt sincs írásban lerögzítve, nem tanulják iskolás módon, és nem is irányítja központi hatalom, tekintély; nem tudatos, nem tervszerű, hanem szinte ösztönös megnyilvánulása a közösségi szellemnek. Ehhez a népi műveltséghez nem fűződik hozzá annak a tudata, hogy egyes elemei kitől vagy mely korból származnak, tehát személytelen és kortalan. Mindegyiké, a magyaroké éppúgy, mint a szerbeké, bunyevácoké, sokácoké, németeké, ruszinoké, messze, távoli múlt, sok egyén, vidék, táj közreműködésének, hatásának szerves, élő egysége ez a népi mélykultúra, amelyben számos nemzedék egymásra rakódó, folytonos csiszolódással és kiegészítéssel, de a hagyományokhoz ragaszkodó élettapasztalattal átadott szellemi termékei öröklődnek tovább. Íratlan törvényei ezek az életnek, ami ellen véteni vagy elveszni hagyni sokszor súlyosabb bűn, mint az állami törvényeket áthágni, vagy a modern idők követelményeinek eleget nem tenni. Benne van ebben a mély, népi kultúrában az anyanyelv, a gazdasági élet, építkezés, lakás, öltözködés, táplálkozás, dalok, táncok, mesék, mondák, babonák tömege; szigorúan kötelező illem- és erkölcstana, jogszabálya van mindegyiknek, amelyek sokszor a tételes törvények ellenében is érvényesülnek, mert gyermekkora óta mindegyik ezt látja, hallja, tapasztalja, amelyek így az egyénbe beidegződnek, vérébe átmennek, természetévé válnak. Ez a hagyományos népkultúra a bölcsőtől a sírig tartó összes teendőket megszabja, de el is várja, hogy a szabályokhoz mindenki szigorúan alkalmazkodjék.
Az államnak, népességnek, lakóhelynek és kultúrának ez a szerves összetartozása nem új keletű felfedezés akar lenni, mert hiszen ez a jelenlegi közvélemény előtt is már sokkal tudatosabb, mint évtizedekkel ezelőtt. S hogy mégis szükséges itt hangsúlyozni, ez azért van, mert ma már a hivatalos történetírás is figyelemre méltatja ezeket a tényezőket, lévén a történelem a nagyközönség érdeklődését kielégíteni, azt irányítani és nevelni akaró, élő tudomány. Nem véletlen, nem néhány szakember kedvenc gondolata volt tehát a régi Bácskai Történelmi Társulat felújítása, hanem az egyetemes és benne a magyar történetírás szükségszerű követelménye, mert a modern történettudomány a reá váró feladatoknak akkor tud a legjobban eleget tenni, ha a kutatás irányát a népiség felé is kiterjeszti. Ugyanis valamely nép, ha egy államon [156] belül nem ő az államnemzet, akkor csak a kultúrnemzet fokozatán áll, amely politikailag meghatározva nem más, mint nemzetiség; de ez a szó politikai fogalom, tehát nemcsak nem-magyar ajkú népet jelent, hanem az előbb ismertetett népi sajátságokon kívül még egy, azonos történeti felfogással rendelkező nép tudatos szellemi és politikai céljainak és törekvéseinek az összességét is kifejezi. Fentebb láttuk, de most ismét hangsúlyozni kell, hogy a Délvidék több népe államnemzet is volt már, vagy pedig közvetlen rokonai éltek és élnek államnemzetben, tehát bennük nemcsak népcsoportot kell látnunk, hanem az illető faj etnikumának alakulását, változását, számbeli növekedését, lelki sajátságaikat, a kultúra iránti fogékonyságukat és azt a mozgalmas történeti folyamatot, amelynek során az egyetemes kultúr- és politikai hatásokat felhasználják. A Bácskának mint tájegységnek azért is ki kell fejlesztenie történetírását, mert az e tekintetben érdekelt nemzetek ezt már a jelenlegi háború előtt megtették, és így félő, hogy elmaradunk mögöttük, de szükséges, hogy ezt az új utat minden nép, nemzetiség, nemzet a maga sajátos módján keresse.
Meg kell tehát írnunk mindegyik itteni nép legtágabb értelemben vett kulturális életét, de ez oly hatalmas problémakör, hogy csak bizonyos részletmunkák sorozatában dolgozható fel, mégpedig oly tanulmányokban, amelyeknek tárgya egyes zárt települési helyek, megyék, városok és falvak története. A német és francia történeti irodalom példája azt mutatja, hogy egy nép múltját úgy és akkor lehet a legpontosabban megismerni, ha a gyökérszálakat, alkotórészeket egyenként kifejtik, megvizsgálják és bemutatják. Az ilyen mikroszkópszerű kutatás során nyílik a legjobb alkalom arra, hogy az egyes népcsoportok életének azok a legsajátosabb, tipikus vonásai is előtűnjenek, amelyek az összesség, az egész nép vizsgálatakor rendszerint homályban maradnak, elmosódnak. Valóban, a nyugat-európai történetírás fejlődése azt bizonyítja, hogy a helytörténetírás tudatos művelése volt az alap a népiség kultúrájának feltárásához, és egyben a gazdaság- és társadalomtörténet fellendülését is maga után vonta. S ha bármelyik nagyobb európai nemzet történetíróinak reprezentatív könyveit lapozgatjuk, a jegyzetekből, forrásokból, irodalomból láthatjuk, hogy az összefoglaló, nagy művek csak úgy jöhettek létre, hogy nagyon gazdag helytörténeti irodalom részleteredményein alapulnak. Sajnos, magyar vonatkozásban ezt nem mondhatjuk, de a közvetlen velünk együtt vagy szomszédságunkban élő népek és nemzetek közül is csak a csehek és románok tettek ennek eleget, bár ők is töredékesen és nem mindig a módszer kívánalmainak megfelelően.
Közelebbről vizsgálva a magyarországi helytörténeti irodalmat, arra bizony ma már nem minden esetben lehet építeni, mert 6–8 évtizeddel elmaradt az európaitól, s ami új, értékes, jó monográfiánk van, az nem a délvidéki problémákkal foglalkozik. Az újjáéledt Történeti Társulatnak az az első feladata, hogy mindent szakemberekkel írasson meg, és ne üzleti vállalkozók vagy jó szándékú, de tanulatlan dilettánsok tákoljanak össze iskolai önképzőköri színvonalon álló széphistóriákat, amelyeket bosszúsan vág a földhöz az olvasó, mert a múlt tanulmányozásához és megértéséhez először a kedvet kell felébreszteni, a meglévőt pedig fokozni. A mi népeink középosztályának műveltsége csak így kaphatja meg azt a történeti árnyalatot és színezetet, amely más, nyugati népeket annyira jellemez. Bizonyos, hogy 3–4 év alatt nem készülhet el egy-egy vármegye, hanem még egy falu monográfiája sem, és nagyon valószínű, hogy egy képzett, hivatásos történetíró is csak élete főműveként léphet majd ki valamelyik község modern szempontú történetével, mert nem tud mindig és mindenben annak élni. Egy megye történetén pedig szakszerű munkamegosztással többeknek is dolgozniok kell; az egyik megírhatja majd valamelyik, pl. a Cseko[157]nics-, Grassalkovich-, Hadik-, Hunyadi-, Kray- stb. uradalom agrártörténetét, szervezetét, termelési módját, megmunkálását, a másik a sajkás kerületnek, a Duna, Tisza vagy a csatornák melletti települések történetét; ismét másik kutathatja azt, hogy a városok piaca milyen szerepet játszott a szomszédos falvak gazdasági életében, és hogy a város gazdasági hatásának sugara milyen messzire terjedt; azután azt is vizsgálni kell, hogy milyen volt egy-egy régebbi kis köznemesi sziget élete, nem is beszélve a közigazgatás- és társadalomtörténeti problémákról. Történetírásunk ma szerfölött fájóan őrzi az ilyen részlettanulmányoknak a hiányát.
Ami azután magát a módszeres eljárást illeti, a következőket is szemügyre kell vennie egy-egy monográfia, pl. valamelyik falu története megírójának. A mai falu hosszú történeti fejlődés eredménye. Azt a faluképet, ami ma elénk tűnik, a természeti és földrajzi adottságokon kívül az emberi kéz formálta meg. Hosszú, zajtalan, sok esetben évszázados munkával alakult ki, amelyről közvetlen, írott emlékek alig maradtak. Legtöbbször csak arra az anyagra támaszkodhat a kutató, amelyet a föld mai felszíne és a nép ajka őrzött meg. Vizsgálni kell a házak, utcák, telkek, földek elhelyezkedését, amint azt a kataszteri térképek is feltüntetik, azután a hegyek, folyók, erdők, szántóföldek, malmok stb. neveit, mert amint egy magyar vagy szerb háznak a külsője, felépítési módja különbözhet egy német vagy ruszin házétól, ugyanúgy a települési módja különbözhet egy német vagy ruszin házétól, ugyanúgy a települési formából, a szántók, rétek, legelők, belsőségek egymás mellé helyezkedéséből is következtetést lehet vonni a falu lakóinak származására, szokásaira, életszínvonalára. Ezenkívül a földparcellák alakjából, a határok vonalaiból következtetni lehet az első telepesek által megszállott részekre, s hogy innen mint központi magból kiindulva, milyen irányban haladtak, hogyan tolta ki a lakosság faluja határát, milyen újabb területeket tett művelhetővé, amint létszámban növekedett. Tehát olyan kérdéseket is el kell dönteni, amelyekre hiába várnánk feleletet írott forrásokból, mert ezeknek az újabb területeknek is neveket adott a lakosság, és ezek a nevek a munkára, nemzetiségre is jellemzők. Először ezeket a forrásokat kell megszólaltatni, és erre a gerincre lehet ráhelyezni az oklevelekben, összeírásokban, urbáriumokban, periratokban található népesedés- és gazdaságtörténeti adatokat, amelyeknek összegyűjtése és rendszerezése ugyanilyen aprólékos munkát kíván. Nem az a lényeg tehát, hogy a falu vagy város határában mikor volt egy csata, ki volt a bíró, hogyan iktatták be a főispánt, kinek a lakodalmában voltak a legtöbben, milyen ruházatban vettek részt a megyei bálokon, hanem a hosszú, verejtékes, belső építőmunka.
Az ilyen keretben végzett munka alapjául szolgálhatna a bácskai település-, gazdaság- és társadalomtörténeti irodalom felvirágzásának, de ezeket a feldolgozásokat ki kell egészíteni a nyelvtudomány, néprajz, földrajz, művészettörténet, archeológia hasonló átfogó munkálataival; e tekintetben nemcsak a Bácskai Múzeum, hanem az egész tájegység rendkívül gazdag. Így valamennyi rokon tudományszak együttműködéséből csaknem teljesen összevetődne a délvidéki népiség kutatása, és formálódna meg a munka módszere. Ennek az együttműködésnek és a helyi modern történeti irodalom kifejlődésének korántsem csak egyedül a magyar nép megismerése lesz a következménye, mert az intenzív tudományos munka eredménye minden népbe beviheti a kulturális összetartozás érzését. Aziránt ugyanis semmi kétség, hogy a népi, nemzeti, állami erők megsokszorozása, kifejlesztése volna a feladata minden tudományosságnak, elsősorban pedig a történetírásnak. S a délvidéki történetírás is csak így nyerne a tömegek előtt létjogosultságot.
Ennek a meginduló munkának még más célokat is el kell érnie. Ezen a te[158]rületen – mint már hangsúlyoztuk – több nép egészen azonos gazdasági életfeltételek mellett él, ezért nem mellőzhetők, el a kölcsönös kulturális hatások vizsgálata sem. A kutatás semmiképpen sem hanyagolhatja el azokat a tényeket, amelyek az évszázados békés együttlét mellett bizonyítanak, mert ezek a jobb jövő ígéretei és biztosítékai, amelyek akkor kerülhetnek majd kölcsönösen beváltásra, amikor a békés építőmunka megkezdődhet. Ebben a viszonylatban a legsürgősebb és legfontosabb feladat ezért az utolsó négy évszázadi népesedés- és nemzetiségtörténet művelése, mert csak ez a nagy seregszemle tudja adatszerűen feltárni, hogy e nagy időszakban hol pusztult el a magyarság, hová, hogyan és mikor telepedtek le más népek, s ugyanez felvilágosítást nyújtana arról is, hogy a középkor végétől kezdve miként változtak a nyelvhatárok, és hol s időnként milyen számú és eredetű népesség élt. Így egyben választ kapnánk a helytörténet legfontosabb kérdésére, hogy melyik az a népi alapréteg, amelyre a felsőbb, az intelligencia által kifejlesztett műveltség hatással volt. Ez a munka tehát, melynek célja nem csupán a magyar nyelvű népesség sorsának ismertetése, hanem az egész lakosságé, lehetővé tenné a már érintett kölcsönhatások megállapítását, ami a legfőbb eredmények egyike. Nem is volna helyes az egyes népek és nemzetiségek népesedés- vagy akár településtörténetét külön-külön dolgozni fel, mert az ilyen feldolgozások hamis képet adnának; annyira gazdag, színes és mozgalmas ez a délvidéki múlt, hogy az egyes népek és nemzetiségek életét külön-külön ismertető fejezetekbe nem lehet beletörni csak úgy, mellékesen a másiknak a történetét. Szintetikus elgondolású, összefogó feldolgozásra van szükség, amelyre nem vállalkozhat csak néhány ember, mert ez a munka úgyis meghaladja egy-egy ember valószínű életkorát. A történetírást ma oly feladatok elé állította az idő, hogy az egyéni munka helyébe a közös munkarendszernek kell lépnie, s nem egymás alá, hanem egymás mellé rendelt munkatársakkal.
Mindezek nemcsak helytörténeti, hanem általános történettudományi feladatok, mert a helyi érdeklődést a nemzeti és állami élet minden területére kiterjeszteni: ebben van nemzeti jelentősége a történettudomány mai modern kifejlődésének.