Folyóiratok

Kalangya, XIII. évfolyam (1944. április 15) 4. szám

Hódsághy Béla: Így, így, Piroska…

Így, így, Piroska! Szembe! Itt a zsámoly,
Csücsüli elém, kis barokk angyalom!
Nagyapa megjött már az irodából,
Nem zakatol a taposómalom.
Kiőröltem a gondokat a mából.
A többi várhat polcon, asztalon.
Vagy itt belül, ahol ha mára félig.
Holnapra majd az úja is beérik.
S addig? mit is tehetne mást az ember,
Az éjszakában egy kis fényt keres,
Mosolyt, amely feledteti november
Hűsét s hogy kint a kókadt fű deres.
És csendet is, mikor az óra nem ver,
Az ablakon a telihold beles.
S idő meg ember, fények, álmok, árnyak
Csak lábujjhegyen, ijedezve járnak.
Ez kell nekem most, ez az égi béke,
Mit nem zavar se gond, se vád, se rém,
Csak beszüremlik a szív közelébe,
S egyszer mosoly lesz, máskor költemény,
Fénynek és csendnek édes keveréke,
Halk lebegés a perc végtelenén.
S a harci zaj – ó, mily zsongás a kasban –
Hullámaiba belesimulva lassan.
Te meg csak ülj itt szembe, kis Piroskám,
És simogass, ahogy a beteget.
Ki kések és kínok közt roskadozván,
Már elfeledné, mennyit szenvedett,
S félig se túl a végzet annyi rosszán
– Síró gyerek, kit anyja ölbe vett –
Könnyek vizében olvadó mosollyal
Álarcot ölt magára, mint a tolvaj. [155]