Folyóiratok

Kalangya, XIII. évfolyam (1944. április 15) 4. szám

Szirmai Károly: Új gyerek a faluban

Míg nem költözött a faluba, nem volt semmi rend a játékban, verekedésben. Nem volt hadüzenet, igazi háború, béke. A gyerekek, ha össze is verekedtek, tovább is barátkoztak, vagy halálos ellenségekké váltak, még legénykorukban is késsel, bicskával támadva egymásra. A játékokból meg éppenséggel hiányzott a változatosság, unalmasak voltak, egyformák, meglepetés nélküliek. Pilicke, labdázás, humócska, sárkányeresztés: ennél alig jutottak tovább. Még legkedveltebb játékuk volt a mozsárcsinálás. Ilyenkor legalább szerephez jutott a teremtő kedv: dagaszthattak, gyúrhattak, fazekaskodhattak. Kiadós nyári zivatarok után fel-felmarkoltak egy csomó sarat, s bevitték a fészerbe. Ott letelepedtek a puszta vagy fűrészporos földre, s a sarat porral keverve, elkezdték formálhatóvá, tésztaszerűvé gyúrni.
Így tett Cveto s Laci is. Ha már nem mehettek a felnőttekkel vadkacsavadászatra, legalább ezzel akarták magukat kárpótolni. S mialatt délutánonként – messziről – tompán pufogott a puska, ők lázasan nekigyürkőztek a sárgyúrásnak. S nem sokat törődve, hogy mindenük maszatos lesz – Cvetónak inge-gatyája, Lacinak frissen vasalt matrózruhája – nagy szakértelemmel kisebb-nagyobb öblű mozsarakat formálgattak. Főképpen arra ügyeltek, hogy a mozsárfalak simák, egyformák legyenek, s jól összeálljanak. Amikor egy-egy „ágyú”-val elkészültek, alul jól megporozták, hogy ne tapadjon a tenyerükhöz, s közepét megköpködve, harsány kiáltással a földhöz vágták. A vékony mozsarak éleset szóltak, a vastagok – akár egy felfújt s falhoz vert papírzacskó – mélyen, öblösen puffantak. Néha egész sorozatot készítettek, s egymással versenyezve csapkodták a földhöz. De alig másfél óra múlva ebbe is beleuntak. Mint minden gyermekjáték, ez is gépiesen ismétlődővé vált, és semmi meglepetést nem tartogatott. Néző sem akadt, aki tetszése, nem-teszése nyilvánításával, dicsérő, biztató vagy ócsárló megjegyzéseivel kedvre, kitartásra sarkallta volna őket.
Különösen Laci unt bele hamar a játékba. Valójában a felnőttek szórakozásaira vágyott: puskára, patronra, vadhajtásra. A fanyar puskaporfüstöt kitágult orrlyukkal szívta be, a lelőtt madarat vizslamohósággal ugrott keresni, a kiserkedt vért undorodás nélkül mázolta szét. De jól tudta, hogy a hullámzó mezőt s a rejtelmesen susogó nádasokat feltáró, férfias szórakozásoknak legtelje még messze van. Addig még sokat kell nőnie, s még többet tanulnia, unottan morzsolgatván az egymásra következő ónszürke hétköznapokat.
A játékoknak koptató egyformaságában s az eseménytelen valóság sokszor fullasztó unalmában csak a mesék hoztak felszabadulást.
Laci kedvenc mesemondója Tinka volt, szerb mosónőjük leánya. Még alig múlt tizenhárom éves, de finoman formásodó, nyúlánk termetével és virágszerűen kecses megjelenésével bontakozó leánynak is beillett.
Tinka sok szép és különös mesét tudott. Egészen másokat, mint amilyeneket nővérétől hallott. S nem olyan együgyűket, mint amilyenek díszes meséskönyvében voltak olvashatók. Hosszú, szőke hajukat szélben fésülő tündéreivel, holdfényben csábtáncot lejtő, gyönyörű boszorkányaival, embersorsokat pergető vénasszony varázslóval és elhagyott kéményekbe üvöltő, elátkozott szellemeivel még a falu messzi határában fekvő s avas embercsontokat kivető homokpusztákat is benépesítette. De számító volt, és sokáig kérette magát. Mindig kapni akart valamit meséiért. Hol cukrot, hol gyümölcsöt, hol süteményt. Lacinak mindent meg kellett fizetnie.
Tinka rendszerint olyankor jött, amikor tudta, hogy Laci egyedül van, s künn tartózkodik az udvaron.
– Mit csinálni, Lacika? – kezdte dallamos hangján.
Laci örvendezve szaladt hozzá, és átölelte.
– Ugye, nem mész el, Tinka? Ugye, itt maradsz mesélni?
Tinka, aki majd másfél fejjel volt magasabb nálánál, mosolyra hasadt ajakkal nézett rá, s leányos gyöngédséggel simogatni kezdte.
– Nem tudni, Lacika. Tinka émil haza, Tinkának sok dolga lenni, mama megszidni, ha nem csinálja.
– Maradj, Tinka! – kérlelte Laci.
– Mit adni, Lacika, ha Tinka itt maradni? – csavarta a leány alkura a szót.
– Nem tudom, majd megnézem, van-e [150] sütemény. De addig várj meg!
– Jó, Tinka itt maradni, megvárni.
– Nincs, Tinka – tért vissza kisvártatva lehangoltan a fiú. – Mindent megettek.
– Akkor Tinka nem tudni itt maradni, Tinka émil haza – válaszolta megjátszott bánatossággal a leány, hogy nem maradhat, s mint aki menni készül, kissé hátrább lépett.
– Ne menj, Tinka! – kérlelte újra Laci, de amaz szelíden hajthatatlan maradt, s lassan hátrálva, mint valami messzire távolodó csillag, elhagyta az udvart.
A kedély gyökerét rágó unalom s az ellenszereként habzsolt mákonyos mesék e beteges világának Čedomir megjelenése vetett véget…
Laci eleinte csak annyit tudott felőle, hogy apátlan-anyátlan árva, s a rézsútosan szembe lakó Majszter Igóék, a szűcsmesterék unokája. Semmi sem árulta el, hogy a kis, fehér inges és fehér gatyás parasztgyerek rövidesen mennyi pezsgést hoz a falu gyermektársadalmába. Inkább úgy látszott, hogy teljesen nagyanyja búsongó természetét örökölte. Nagyanyjáét, Majszter Igónéét, aki mióta gyermekei tüdővészben sorra elhaltak, sohasem vált meg fekete ruhájától és trachomától mart szemét védő fekete szemüvegétől. Nem csoda, ha Laci az első napokban cseppet sem vágyott az új gyerekkel való barátkozásra. A komorszürke épület viszolygással töltötte el, az öregasszony lezsaluzott, még nyáron is hűvös tiszta szobájára idegenkedéssel gondolt. Mindenen a halál levegőjét érezte rátapadva, a nyálas szóval kínált mazsolás kalácson, a halottvirrasztó örökmécsesen, a szenvedően merev házi szent képein s a mindent betöltő, fullasztó mozdulatlanságon, melyből csak a nyitott, fekete koporsó hiányzott a kiterített halottal.
Čedomir első bemutatkozásában teljesen beleillett ebbe a halál felé fordult világba.
Esténként ott üldögélt nagyszülei titokzatosan hallgató, hombárszerűen terpeszkedő háza előtt, s az egyik öreg fűzfának támaszkodva, végtelenbe nyúló szláv szomorúsággal valami egyhangú siratót énekelt. Olyasfélét, mint a keresztet és díszes templomi zászlót emelő s a halottas menet élén haladó, fehér karinges szerb gyermekek, amikor a temető felé ballagván, időnként rá-rázendítettek a
Svjati Bože.
Svjati krijepki…
fájdalmas hangjaira.
Már lassan mindenki nyugovóra tért, mikor végre megjelent fekete ruhájában Majszter Igóné, s az elárvult fiút „édes szívem”-nek, „édes lelkem”-nek szólítva gyengéden betámogatta a komorfekete épületbe.
Laci napról napra végignézte a különös jelenetet, s mert érthetetlennek találta, érdeklődése mindinkább fokozódott. Nem is állhatta meg, hogy egyik nap meg ne kérdezze Cvetót.
– Ugye, láttad már az új gyereket?
– Láttam.
– Beszéltél is vele.
– Nem. Ha szóltam hozzá, elfordult és hallgatott.
– Mit gondolsz, miért hallgat?
– Nem tudom.
– Elhívhatnád – folytatta némi gondolkozás után. – Mondd néki, hogy én hívatom… Kapsz érte körtét és almát. Elmész?
– El.
Cvetó alig került-fordult, már újra ott volt.
– Nos, mit mondott? Eljön?
– Semmit se válaszolt.
– Semmit?
– Hát.
Tanácstalanul egymásra néztek. – Mi lehet vele, miért nem akar beszélni? – tanakodtak, de a különös szótalanságon sehogyan sem tudtak eligazodni.
Este Čedomir újra ott ült a vén fűzfa tövében, s ismét a megszokott halottsiratót énekelte.
Három hétig tartott ez így. Akkor Čedomir egyszerre megváltozott. Azt mondták, kibúsulta magát. Esténként már nem üldögélt házuk előtt, nem siratta édesanyját, s a szomszéd gyerekek barátkozó közeledését sem utasította vissza. De ha fel is engedett irántuk, pajtásait kezdetben csak a közvetlen szomszédságból válogatta. Sosem volt körülötte több két-három fiúnál. Ezek is mind egyformák, maga korúak. S szintén fehér ingesek és bő, fehér gatyások, akár ő. Csak abban különbözött tőlük, hogy ő mellényt is viselt, erős kivágásút hetyke legénykedéssel nyitva.
Ha nem játszottak, az öregeket utánozva letelepedtek a gyepre. Čedomir ilyenkor felhúzott térddel a középre ült, a többiek pedig hasmánt fekve körülötte heverésztek. Úgy hallgatták, amint nagy komolyan érdekes történeteket mesél vagy élet[151]re való dolgokra oktatja őket.
Laci egyik nap – arra ment – nem állhatta meg, s megszólította:
– Gyere hozzánk játszani.
– Minek?
– Mert nálunk jobban lehet.
– Nálunk is lehet.
Laci megadta magát, s hosszú idő után újra belépett Majszter Igóék udvarába. Ott szokatlan látvány tárult elé. Kifeszített köteleken bárány-, birka- és kecskebőrök lógtak és száradtak. Nagy fahordókban sűrű és bűzös folyadékban mindenféle bőr ázott és savanyodott. A kerítés mellett lefűrészelt kosszarvak hevertek. Laci érdeklődéssel felvett belőlük néhányat. Büdösek voltak, akár a romlott juhtúró. De bármennyire is undorító volt a szaguk, szeretett volna néhányat hazavinni. Hadd szaporodjék ezzel is kisded furcsasággyűjteménye! Megkérdezte hát Čedomirt, hogy vihet-e.
– S te mit adsz értük?
– Gyere hozzánk, és válassz!
Hamarosan megegyeztek.
Čedomir nem hasonlított a többi parasztgyerekhez. Nem azért játszott, hogy kapjon érte valamit. Nem követelődzött, fenyegetődzött, mint a többiek, ha a várt ajándék elmaradt. Ha nagy ritkán kért is valamit, soha haszontalanságot vagy olyat, amit otthon is megszerezhetett. Akkor is azon volt, hogy azt cserével viszonozza.
Egyszer finom, vékony zsineget vitt haza.
– Minek ez neked? – kérdezte Laci. – Talán nyilat akarsz csinálni?
– Nem, horgot.
– Te horgászni is tudsz?
– Tudok.
– Milyen jó neked, néked semmit sem tiltanak meg.
– Tudják, hogy nem kell félteniök.
– Én még sohasem horgásztam.
– Gyere velem délután, megtanítalak.
Már jó félórája bandukoltak, mikor Čedomir egyszerre figyelni kezdte a néhány dűlővel arrébb eső, bozontos csatornapartot. Majd hirtelen eleresztette horgászbotját, s mintha semmi sem történt volna, nyugodtan haladt tovább. Laci kérdezősködni akart, de leintette:
– Ne törődj semmivel, gyere utánam!
Csak a legközelebbi kukoricás szélén álltak meg. Čedomir kutatva nézett vissza.
– Nem vettek bennünket észre – mondta megnyugodva. – Milyen jó, hogy nem odafent mentünk, éppen szembekerültünk volna velük.
– Kikkel? – kérdezte Laci, még mindig nem tudva, miről van szó.
– Hát nem láttad őket? A kakastollasokkal. Ha észreveszik nálam a horgászbotokat, csúnyán megjárjuk. Jegy nélkül nem szabad halászni – tette utána magyarázatképpen.
A horgászáson kívül a kereskedés érdekelte legjobban.
Egyik nap kőművesek állítottak be Majszter Igóékhoz. A rontásban, bontásban, tatarozásban úgyszólván az egész nagy házat felfordították. Oltott mész és habarcs meg ázott pelyva friss, jó szagával telt meg az egész udvar. Čedomir nem győzött eleget szippantgatni a terjedő „tisztaságszag”-ból. Ide-odajárkált a kőművesek közt, figyelve, nézegetve, mesterségük titkait, fogásait lesve, azután nekibátorodott, kölcsönkért egy szép vakolókanalat, talicskájára rakott cserepet, téglát, habarcsot, s elhatározta, hogy végre felépíti régóta tervezett anyagraktárát. Úgyis törte a fejét, hogy hol helyezheti el az összegyülemlett sokféle portékát.
Lacit is befogta. Vödröt és vakolót nyomott a kezébe, s elküldte:
– Menj, hordj!
Mindig arról álmodozott, hogy ha felnő, kereskedő lesz belőle, s portékáinak nagy raktárházat épít. Olyat, amilyet gyönyörű, színes reklámképeken látott, s amilyenek csak nagyvárosokban találhatók. Most ott állt készen az első raktár, kétségtelenül kicsiny és kezdetleges, de háromemeletes, s magas, szürke falai divatosan rücskösre fröcsköltek. Még alá is pincézte.
– Hát ez minek? – tudakolta Laci.
– Rendes ember télire is gondol – válaszolta –, különben hogy juthatna zöldséghez, krumplihoz s más egyébhez.
– Erre nem is gondoltam.
– Látod – te is csinálj magadnak egyet!
S töviről hegyire elmagyarázta, mit hová tesz, hová kerül a petróleum, kocsikenőcs, fűszer, kényesebb portéka. Pontosan úgy, ahogy a fűszeresnél látta.
Egyáltalán szerette a rendet, hasznosságot, célszerűséget. De nemcsak a gyakorlatiasság iránt volt érzéke, ily irányú hajlama gazdag teremtő képzelettel is párosult.
Anyjáról pl. azt mesélte egyszer, hogy el kellett siratni a háztól. Ha ezt nem teszi, [152] éjszakáról éjszakára visszajár, bolyhos, hamuszínű nagykendőjében letelepszik ablakával szemben, s arcát kezébe temetve hajnalig sír, sóhajtozik. Most már megnyugodott, kezét keresztbe téve, csendesen alszik, sohasem fog többé felébredni. Vagy megtette Laciék kertje végén a vén, torzonborz akácfát egy furcsa, majomszerű, mozgékony vastörpe lakóhelyévé, akit „vosá”-nak nevezett el.
– Látod, ott aluszik fenn, abban a fekete odúban, ahol azok a sárga levelek lógnak, mint felaggatott, megszáradt gyermekkezek – mesélte. – Onnan szokott kikukucskálni, de most nem kell tartani tőle, mélyen aluszik. Hallod, hogy fütyül feje felett a sárgarigó? De ha felébred és megharagszik, rosszabb a hörcsögnél, kezével-lábával hadonászik, felpattan a földről, s nekiugrik az arcodnak. Különben egy szál ruhája sincs, a teste csupa vas, feje fényes és gömbölyű, s ha nekilódul, úgy tud gurulni, mint egy eleresztett tekegolyó.
S bár maga sem hitte, amit mond, kedve telt benne, hogy pajtását kitalált meséivel tarthatja. S jóllehet Laci se hitte, s már-már azon volt, hogy egyenesen megkérdi:
– Ugye, nincs igazán vosa! – mégsem firtatta. Hátha megbántódás kerekedett volna belőle. Így a vosa meséje tovább nőtt, s Laci egyszerre csak azt vette észre, hogy nem mer egyedül lemenni a kertbe. Ott, ahol azelőtt semmi se volt, csak búvóhelynek való, dús csalamádé, fa, füttyögő sármány és napsugár – ami korábban fel se tűnt –, most nyugtalanító mozdulatlanság fogadta. Mintha a dúsan burjánzó tenyészetben valami alattomosan, ugrásra készen leselkednék.
Čedomir nyugtatta meg.
– Van, amitől a vosa is fél – mondta.
S felhasználva az alkalmat, levitte Laciék rég áhított, fene nehéz pandúrkardját, kihúzta hüvelyéből, majd napba villantott éllel, elkezdett Lacival föl-alá járkálni a csalamádé mentén, időnként elszántan nézve a torzonborz akácfára.
Mikor egyszer újra lenn jártak, Laci elmesélte, hogy mi minden megy végbe a magas, szöges deszkakerítésen túl, a nazarénusok utcájában. Mintha csak valamely vad földrész lakói lennének, úgy bánnak ott a más utcabeli gyerekekkel. Ha elkapják, vad üvöltéssel, kegyetlenül megsanyargatják. A szerencsétlen ugrálhat, kiabálhat, jajveszékelhet, nem eresztik. Tovább gyötrik, tapodják, dögönyözik, kínjában, megalázottságában csúfondárosan gyönyörködve. Alig várják, hogy új gyerek tévedjen utcájukba, s azzal is elbánjanak.
Čedomir sötét tekintettel kérdezte:
– S te eltűrted?
– Velem nem tették, csak Cvetóval, Dašóval, Ljubomirral.
– Hát minek mentek oda? Mi keresnivalójuk volt az ő utcájukban? De csak támadjanak egyszer reánk… – tette utána sokatmondóan.
Nagyon önérzetes volt. A rajta esett sérelmet nem hagyta megtorlatlanul. Ilyenkor elvárta, hogy barátai vele tartsanak, s az őt megbántót kirekesszék. Ebben engesztelenül következetes maradt.
– Te se játsszál vele! – követelte Lacitól, mikor Iván, egy erős s kötekedő természetű fiú megbántotta.
Laci azonban nem hallgatott rá. Čedomir megtorlásképp azzal válaszolt, hogy másnap nem jött el. Nem jött el harmadnap, negyednap se. Laci hiába kiabált át hozzá, eleresztette szavait füle mellett, s oda se nézett.
Ötödnap este azután beállított Cveto.
– Čedomir azt üzeni, hogy azonnal szakítsd meg Ivánnal a barátkozást – tudatta.
– De hát hogy tehetném azt, mikor Iván engemet nem bántott?
– Čedomir barátod, Iván pedig csak pajtásod – szajkózta Cveto Čedomir szavait.
– S azért, ha eljön, zavarjam el?
– Jó, én átadom az üzenetet – válaszolta Cveto egykedvű vállrándítással. – Tégy, amit akarsz, csak azután meg ne bánd!
Laci jogtalannak tartotta a követelést, s nem teljesítette.
Harmadnap Cveto újra megjelent.
– Čedomir hadat üzent – tudatta.
– Micsodát?
– Hadat.
– Jó. És? – kérdezte Laci, mert nem értette teljesen a szó jelentését.
– Majd meglátod – válaszolta Cveto kifordulóban, rosszat sejtető hangon.
Másnap már ő se jött el, s nem jött el más sem. Sem a környékről, sem az utcából. Egyedül ha Iván látogatta meg s egy nagyobb német fiú. De nemcsak, hogy nem jöttek el, nem is szóltak hozzá. Úgy mentek el mellette, mintha nem is ismernék. Čedomir két nap alatt az egész utcát fel[153]bujtatta s mozgósította. S mert tartottak tőle, nem ellenkeztek. Hadba szólító szavára az egész gyereksereg mögéje sorakozott.
De ha ellenségessé is vált a hangulat, tettlegességre nem került sor. Čedomirnak nem is volt ilyesmi szándékában. Valójában Ivánon akart bosszút állni. Csak a kedvező alkalmat leste, hogy rajtaüssön, s megtorolja a sérelmet.
Laci azonban mégis nyugtalankodott. Attól tartott, hogy valamit tervelnek, forralnak. Ezért valósággal bezártnak érezte magát udvarukban. Nem is mert hazulról messzebre elmozdulni. Legalábbis nem egymagában.
Nyomasztó, bénító bizonytalanságban teltek a napjai. Nem történt semmi, de bármelyik pillanatban történhetett. A levegő megtorladt, megvillámosodott. Az eseményeket – úgy látszott – nem lehet feltartóztatni. Elég volt a legparányibb semmiség, hogy a nyílt ellenségeskedést kiváltsa. S még inkább, hogy mint annyiszor máskor, értelmetlenül ellenkező irányba terelje.
Lacit egyik nap megkérdezte a nővére, hogy miért nem járnak hozzá a pajtásai.
Ebből indult ki az egész. Szó sem volt azonban panaszról, árulkodásról. Laci felelt, mert kérdezték. Nem többet, inkább kevesebbet. Elvégre nem volt éppen dicsőséges dolog vallani. Hát még sarokba szorítottságáról beszámolni. Az igazságot azonban így is ki lehetett hámozni.
Nővére összecsapta a kezét.
– No, még ilyet se hallottam! Hát ez micsoda új szokást akar itt meghonosítani?
S átsietett Majszter Igónéhoz. Az bólogatva hallgatta.
– Hát persze, ezt nem szabad, nem lehet. De hát mit is vett a mi Čedomirunk a fejébe! – sopánkodott – Pedig milyen jó, okos, szófogadó gyerek.
– Senki se mondja, hogy nem az. Mi is ilyennek ismerjük. De ne csináljon olyan dolgot, ami nem való.
– Persze, persze – bólogatott helyeslően az öregasszony – Majd megmondom neki, hogy rendesen viselkedjék. Többé nem fog ilyesmi előfordulni – biztatta.
Az öreganyai feddés azonban túl enyhe lehetett, s Čedomir sem volt nagyon tisztában az illik s nem illik szabályaival, csak így eshetett meg, hogy bosszútól űzve, dühtől toporzékolva, akkor rontott rá Lacira, mikor az nővérével sétált.
A tiszteletlenségen felháborodva Laci nővére újra felkereste Majszter Igónét. De ezúttal nem elégedett meg a puszta jószándékkal. Szigorú. Észre térítő büntetést követelt.
Látogatásának megvolt a hatása. Laci ezentúl nyugodtan sétálhatott vele az utcán. Csak egymagában nem mutatkozott. Még a kapuba sem volt tanácsos kiállania. Könnyen megtörténhetett, hogy váratlan göröngyzápor fogadta.
Most már nemcsak Čedomirtól kellett tartania, hanem szövetségeseitől is. Valósággal gerilla-háború indult meg ellene. Nem egyszer megesett, hogy még az udvar végén s a kertben is megdobálták. Egymagában már sehol sem volt biztonságban. Sohasem tudhatta, hol leselkednek reá.
Most világosodott meg előtte, hogy mennyi erő rejlik egy ilyen szervezett összefogásban. Bánta is, hogy elmulasztotta a barátkozást a vad, zabolátlan, nazarénus utcai gyerekhaddal. Mily ádázul lobogó, leverhetetlen szövetségeseket lelhetett volna bennük, s hátában – erejük tudatával – mily makacsul kitarthatott volna a maga igaza mellett, hogy egyetlen barátja kedvéért sem haragudhatik meg valakire, aki őt nem bántotta. De elkésett, a szövetséget már nem volt ideje összeeszkábálnia. Különben sem volt hajlama ily cselszövő fondorlatokra. Számot vetett hát önmagával, s elhatározta, hogy véget vet a háborúskodásnak. Igaz, lett volna még egy kiút: szól édesapjának, de restellte, hogy gyerekügyekkel zaklassa.
Ebben a megoldást kereső, nyugtalan hangulatban látogatta meg német pajtása.
– Legjobb lesz, ha kibékülsz – ajánlotta. – Nemsokára megkezdődnek az előadások, s mit fogsz csinálni, ha soha sem lesz nyugtod?
Laci azt válaszolta, hogy neki nincs kivel kibékülnie. Ő senkit sem bántott, senkivel sem veszett össze. Ha valakit meg kellene követni, hát ő az. S nagyon csodálkozott, hogy Čedomir nem elégszik meg ennyivel.
– Mit akar még? – kérdezte ingerülten.
– Čedomir azt kívánja, hogy állj ki az utca közepére, s mindenki füle hallatára kiabáld át a másik oldalra háromszor a nevét, utána a többiekét: Cvetóét, Glišóét, Dašóét, összes szövetségeseiét, mert különben nem békül ki, s tovább folyik a háború. [154]
– S ha én ezt nem teszem meg?
– Ahogy gondolod, de én azt ajánlom.
– Hát én nem teszem meg! – válaszolta dacosan.
Néhány nap múlva mégis megtette.
Nemsokára megkezdődnek az előadások, mi lesz, ha sohasem hagyják nyugton, vagy örökké árulkodjék, jelentgessen – a tanító is megunná – gondolta.
Kiállt hát az utca közepére, s mindenki füle hallatára átkiabálta háromszor Čedomir nevét, utána a többiekét – Cvetóét, Glišóét – összes szövetségeseiét, akikkel sohasem veszett össze, de akikkel annak rendje-módja szerint mégis ki kellett békülnie, mindenkit megkövetve, s önmagát nyilvánosan megalázva.
Mikor pedig eleget tett a békekötés feltételeinek, Čedomir bő szárú gatyájában átugrált az utca másik oldaláról, s a béke megpecsételéséül keményen megrázta a kezét.
– Mától kezdve pedig szövetségesek vagyunk – mondta mosolyra derülő arccal –, és te is segíteni fogsz, hogy elbánjunk Ivánnal. Majd megmutatom néki, hogy kinek szidja az édesanyját!
S itt nagyot, kacskaringósat káromkodott.
Kalap akkor se volt rajta, hetykén kivágott mellénye akkor se volt begombolva.