Folyóiratok

Kalangya, XIII. évfolyam (1944. április 15) 4. szám

Prokopy Imre: Emlékezés egy halk torinói beszélgetésre Kossuth Lajossal

Az alább következő cikket a mostani Kossuth-évforduló alkalmából Prokopy Imre ny. főispántól, a Szenteleky Társaság ügyv. elnökétől kérte a Kalangya. Prokopy Imre diákkorában, 1893 nyarán látogatást tett a turini remeténél, Kossuth Lajosnál, s a fiatalembernek ezt a nagyszerű élményét egy életen át hűségesen őrzi és ápolja a férfi. Prokopy Imre nemrég súlyos műtéten esett át, s bár gyógyulófélben van, állapota még nem engedi meg, hogy íróasztalához üljön. A nagy élményt szavai nyomán Csuka Zoltán írta meg, és a Kalangya örömmel nyújtja át olvasóinak. A cikkben közölt Kossuth-fényképet – melyről bőségesebben is szó esik – Prokopy Imre engedte át közlésre.
Ezernyolcszázkilencvenhárom telén és tavaszán a lausanne-i egyetem hallgatója voltam. A mi ifjúságunk rajongott Kossuthért, s azok az eszmék, amelyek a márciusi ifjúságban és Kossuth Lajosban éltek, a mi lelkünket is korán lángra gyújtották, de nemcsak fellobbantották, hanem egy életre szóló forróságot is oltottak belénk. Ez a tűz, persze, ifjúkorunkban lobog legnagyobb lánggal, és így természetes, hogy amióta csak Lausanne-ba kerültem, égett a vágy bennem, hogy egy szép napon vonatra üljek, és szemtől szembe, az élet valóságában is láthassam ifjúkori álmaink nagy eszményét, Kossuth Lajost.
Írtam tehát Ruttkayné Kossuth Lujzának, aki Torinóban bátyja háztartását vezette, annak rendje és módja szerint megindokoltam, miért szeretném látni Kossuth Lajost, és arra kértem, eszközöljön ki a bátyjánál részemre kihallgatást. Ma is pontosan emlékszem a címre: a Via dei Mille 22. szám alatt lakott Kossuth Lajos Torinóban. Szerény voltam, és csak pár perces kihallgatást kértem, hogy csupán láthassam, és szót válthassak Magyarország egykori kormányzójával. Hamarosan meg is kaptam a biztató választ; tessék jönni s jelentkezni.
Így aztán augusztus havában Torinóba utaztam, s bevallom, olyan ifjúkori szent izgalom vett rajtam erőt, mint azelőtt vagy azután soha. Két álló napig izgatottan sétálgattam a Via dei Millén, latolgattam az esélyeket, hogyan is jutok Kossuth Lajos elé, válogattam a szavak és kifejezések között, mit is fogok néki mondani, akárcsak Petőfi, aki a legszentebb asszonyt, édesanyját készült hosszú távollét után meglátogatni. „S jutott eszembe számtalan, szebbnél szebb gondolat” – valóban így voltam én is, akár a költő. Egyik torinói fényképésznél megszereztem Kossuth Lajos vadonatúj fényképét, ezt gondosan kabátom belső zsebébe tettem azzal a szándékkal, ha Kossuth elé kerülök, névaláírását kérem.
Végre aztán harmadik napon rászántam magam, és becsöngettem a nagy magyar államférfi I. emeleti lakásán. Délután fél öt óra volt. Az ajtót inas nyitotta ki, s bevezetett Ruttkayné Kossuth Lujzához, aki lekötelező szívélyességgel fogadott, és kedvesen elbeszélgetett velem, megkérdezte, hol tanulok, mik a terveim, s mikor érkeztem Torinóba. Aztán felkelt, és kedves mosollyal az arcán ezt mondotta:
– Mindjárt szólok a bátyámnak, tessék itt várni egy kicsit!
Bement, és kisvártatva visszatért. Megmutatta az utat, merre kell mennem, és pár pillanat múlva ott voltam Kossuth Lajos dolgozószobájában.
Ott állott hát előttem Kossuth Lajos, az ablaknál, közvetlenül az íróasztala mellett. Az asztal mellett karosszék állott, s miután bemutatkoztam, Kossuth kedves mozdulattal megkínált, hogy foglaljak helyet. Az asztalon egyik legutóbb megjelent könyve volt, és kéziratai, ezt megfigyeltem. Mindenekelőtt ő is megkérdezte, honnan jöttem, s mikor azt vá[146]laszoltam, hogy Lausanne-ból, megjegyezte:
– Ismerem jól azt a vidéket. Lausanne-ban van egy Gibbon nevű szálló, amelyet erről a nagy angol történészről neveztek el. Olvasta-e már, kedves öcsémuram, Gibbon műveit?
Pironkodva kellett bevallanom, hogy bizony, még nem olvastam, de megígértem, hogy el fogom olvasni, mert ha Kossuth Lajos ajánlja nékem, akkor bizonnyal el kell olvasnom.
– Feltétlenül olvassa el, igen érdemes – mondotta, majd a magyarországi állapotok iránt érdeklődött. Elfogódottságom csak ekkor kezdett kissé felengedni, lassanként megtaláltam a kellő szavakat, s elmondottam, mennyire rajong ma is a fiatalság azokért az eszményekért, amelyeket Kossuth Lajos személye megtestesít. Figyelmesen végighallgatott, cigarettára gyújtott, s mikor bevégeztem mondókámat, egy kis hallgatás után lemondóan legyintett a kezével.
– Na, igen, igen, a fiatalság mindig könnyen lelkesül, buzog a szabadság nagy eszményéért, de aztán jön az élet, jön a mindennap a maga kérlelhetetlen gondjaival, jönnek a társadalmi, hivatali, gazdasági függőségek, s ezek rendszerint le szokták lohasztani a nagy lelkesedést – utána pedig a megalkuvás szokott következni.
Bennem megint fellobbant a fiatalság.
– Kormányzó úr, én cipszer származású vagyok – mondottam –, nem hiszem, hogy valaha is megalkuvó leszek, Kossuth alakja tisztán maradt bennem, engem Kossuth Lajostól aligha téríthet el az élet a maga gondjaival és éveivel…
Kossuth rám nézett, és egy pillanatnyi hallgatás után így szólt:
– Adja Isten, hogy úgy legyen, ahogy mondotta!
Csupán pár percet kértem, s bizony, a percek úgy szaladtak, hogy szinte az idő fogalmát is elfelejtettem. Kossuth még egy ideig beszélgetett velem, aztán egy-két mély szippantás után eldobta cigarettáját, kinézett a búcsúzó napsugarakra, és halkan megjegyezte:
– Nagyon szép időnk van ma!
Ereztem, hogy a kihallgatásnak vége, búcsúznom kell. Felkeltem a helyemről, bocsánatot kértem, hogy túl sokat is raboltam el drága munkaidejéből, és távozni készültem.

[Kép 01] Kossuth Lajos 1893-ban Torinóban készült fényképe (Prokopy Imre ny. főispán tulajdona)

Kossuth kedvesen kikísért az ajtóig, kezét vállamra tette, és ekkor azt éreztem, hogy egészen fölenged, és nagyon, nagyon közel áll hozzám. Valami határtalan nagy lelkesedés és szeretet áramlott át rajtam, mintha az édesapámat éreztem volna magam mellett, s mikor kezét felém nyújtotta, hirtelen forró melegség szaladt a szememre:
– Kormányzó úr – mondottam a búcsúzás pillanatától meghatottan –, engedje meg, hogy megcsókoljam azt a kezet, amely a magyarságot megmentette.
Úgy értettem ezt a mondatot, ahogyan [147] később életemben mindig: 1848 nélkül az 1867-es kiegyezésre sem kerülhetett volna sor, a magyarság akkor kapta meg azt a súlyt, amely egyszer, később olyan sokat nyomott a latban.
Kossuth megérezte azt a tiszta és nagy lelkesedést, ami akkor az én szívemet átjárta, átölelt, melegen magához szorított, s mindkét orcámat megcsókolta…
Égő arccal, boldogan siettem ki Kossuth Lajos dolgozószobájából, s Ruttkayné Kossuth Lujzához mentem, hogy megköszönjem néki a boldog perceket, a nagy élményt, hogy a nagy magyar államférfiúval találkozhattam. Csak odalenn az utcán, a kapu előtt villámlott át hirtelen az agyamon, hogy – a fénykép mindvégig ott lapult a kabátom belső zsebében, és én elfelejtettem Kossuthot megkérni, adja névaláírását erre a fényképre. De én persze így is megőriztem, s őrzöm ma is, és most szeretettel engedem át a Kalangyának sokszorosításra, hadd lássák olvasói is, milyen volt Kossuth Lajos, a „turini remete” 1893 nyarán, egy esztendővel azelőtt, hogy teste eltávozott közülünk. De csak a teste…
A torinói látogatás egy egész életre szóló emléket, eszményt és élményt jelentett nekem: a munkálkodás készségét, a jog és az igazság feltétlen tiszteletét és lelkes szolgálatát, az elvhűséget és a meggyőződésért való elszánt helytállást.
S ha már itt tartunk, hadd mondjam el egy másik élményemet is, amely kapcsolatban áll a torinói látogatással. Még abban az évben otthagytam Lausanne-t, és a párizsi egyetemen folytattam tanulmányaimat. Mikor 1894 március huszadikán Kossuth Lajos meghalt, elhatároztam, hogy valamivel én is hozzájárulok emlékének megőrzéséhez, ezért mindazokat a francia napilapokat, folyóiratokat, amelyek Kossuth Lajosról megemlékeztek, összevásároltam, és gondosan összegyűjtöttem. Az volt a szándékom, hogy teljessé teszem a gyűjteményt, s aztán – ha majd visszatérek Magyarországra – mint ajándékot felajánlom a Nemzeti Múzeumnak.
Az 1894. évi egyetemi nyári szünetet a Párizstól nem messze fekvő Verrieres le Buissonban töltöttem, de megtartottam párizsi diáklakásomat is. Ez a község, mint később megtudtam, Párizs 3-ik erődítményövezetéhez tartozott. Itt sétálgattam a dombok között, olvastam és el-elmélkedtem, közben persze gyönyörködtem a vidékben. Egy nap délutánján a szomszédos Massy község közelében jártam a gyalogúton, egy vasúti töltés mellett. Csak később tudtam meg erről a vasúti töltésről, hogy egy fontos stratégiai vonal fut rajta, erről akkor persze sejtelmem sem volt. Olvasgattam, lelkesedéssel fel-felpillantottam a napra, és – szorgalmasan jegyezgettem, amikor a község szélén levő vasúti átjárónál hirtelen elém állott egy vasúti munkás külsejű férfi. Rám rivallt.
– Maga mit csinál itt?
Csodálkozva néztem rá.
– Láthatja, sétálok, olvasgatok, és gyönyörködöm a naplementében.
– Nem igaz, maga az előbb ott fenn járt a vasúti töltésen, és rajzokat készített.
Akkor kezdtem csak magamhoz térni, s lassan rájönni arra, hogy ez az ember engem kémnek néz. Persze, azonnal tiltakoztam, de ekkor már nagy tömeg gyülekezett körénk. Hogy véget vessek a kínos helyzetnek, előkaptam diákigazolványomat, és felmutattam az aggodalmaskodó francia hazafinak:
– Tessék, itt az igazolványom, s nyugodt lehet, hogy semmi meg nem engedett dologgal nem foglalkozom.
Kikapta kezemből az igazolványt, és elfutott. A körülöttem állókhoz fordultam, nevüket kértem, hogy ha kell, tanúskodjanak, mi történt velem, de ekkor már megbélyegzett voltam, s a jó franciák vállvonogatva otthagytak.
Másnap két detektív állított be Verrieres le Buissonban lévő ideiglenes szállodai szobámba, és udvariasan bár, de letartóztattak. Négy napig voltam fogoly, s négynapi faggatás után aztán szabadlábra helyeztek a corbeili ügyészségen. Azon[148]nal hazasiettem Párizsba. Rossz sejtelmeim nem csaltak. Időközben lakásomon házkutatás volt, mindenemet elvitték, közöttük természetesen az én féltve őrzött és nagy gonddal összegyűjtött Kossuth-sajtómat is. Nem tehettem mást, a rendőrségre mentem, egyenesen Lépine, Párizs akkori híres rendőrfőnökéhez, s arra kértem, adassa vissza könyveimet és irományaimat, de különösen azokat a francia napilapokat és folyóiratokat, amelyekben a Kossuthról szóló cikkek megjelentek, mert ezeket szeretném az utókornak megőrizni. Vissza is kaptam mindent, csak éppen ezek a gonddal gyűjtött és féltve őrzött sajtóközlemények vesztek el. Mindörökre…
Mialatt vizsgálati fogságban voltam, a fogház könyvtárából egy érdekes könyv akadt a kezembe. Éppen Kossuthról szólt, akinek hajója londoni útján Marseilleben is kikötött, Kossuthnak nem volt szabad partra szállnia, a hajónak azonnal fel kellett szednie horgonyait, és továbbmennie, noha a parton lelkes tömeg várta ovációkkal és virágcsokrok százaival. A hajónak diplomáciai okokból mégis tovább kellett mennie. Akkor a lelkes franciák csokraikat a hajó után dobták, egy munkás pedig a vízbe ugrott, néhány csokrot magához ragadott, a hajó után úszott, és úgy adta fel a nagy magyar szabadsághősnek…
A század végén mintha valami elhalványította volna ezt a glóriát. Az a gyűlölet, amely az első nagy világháborúban robbant ki, és a tiszta látást is elhalványította, Trianont is létrehozta, és változatlanul tart ma is, ki tudja, mikor ér véget. Ezzel a furcsa, szemeket elhomályosító köddel találkoztam a béke és ifjúságom napsugaras idején akkor Párizsban. De Kossuth alakja tisztán maradt bennem.

[Kép 02] A bánáti magyar írók szám szerint kevesen vannak, de most is igyekeznek bensőséges és elmélyülten magyar irodalmi életet élni. Február végén nagyszabású irodalmi estet rendeztek Nagybecskereken, s ez az irodalmi est egyben a bánáti magyar írók ünnepi találkozója is volt. Képünkön az est résztvevői: (balról jobbra) Korom Tibor, Virág István, Becskereki Szabó György, Marok Ernőné, Marok Ernő, Marok Zsuzsa, Falvay Mihályné, Bánd Anna, Falvay Mihály, K. Végh Vilma, Vittkay Gyula, Dániel Gy. László és Kristály István. [149]