Folyóiratok

Kalangya, I. évfolyam (1932. június) 2. szám, 65–134 p.

Az a szédítő iramú technikai fejlődés, amelynek élvezői és egyúttal katasztrófává mélyülő szenvedői is vagyunk – annyira és oly gyorsan változtatta meg az élet kereteit mélységében és szélességben: érzelmi és értelmi vonatkozásban, hogy eddigi embergondolatunk: az egyéniség szabadsága, amely az embernek nemcsak értelmi–társadalmi létét, hanem érzelmi–személyiségi létezését is méltányolja – mintha olyan válságba jutott volna, amely nem lenne alkalmas az új életkeretek életlendítő erővel való kitöltésére.

Az ember kulturális fejlődése tulajdonképpen nem egyéb, mint a teljesen primitív érzelmi – személyiségi emberek értelmi – társadalmi lénnyé való minél emelkedettebb értelemben való kiteljesedése. Az ősember magányos, egyedül élő, önmagában az egész világot kiélő, magában teljes, zárt egység. Egy teljes világ. Vonatkozásai a kívül levő világgal csak személyesek, érzelmiek. Akkor nyúlt a külső világhoz, ha szüksége volt valamire. Adni nem adott magából semmit. Legkevésbé sem volt társadalmi életű. Barlangban lakott. Elzárt, komor magányban, ahol ő volt minden. Társát is maga választotta, rabolta. De az csak szolgája volt. Az élete barlangos, kiismerhetetlen mélység – korláttalan élet. Ennek a korlátlanul élő ősembernek nyoma alig maradt. Itt-ott egy-egy koponyát lelnek. Magyarázgatják a lapos homlokot, amely nem hagyott maga után semmi emlékeztetőt, semmi alkotást! Alkotásai akkor keletkeznek az embernek, amikor már társadalmi életet kezd élni. Amikor kijön a barlangi homályból, leszáll a derűs völgyek csillogó vizei mellé és a napsugaras rónák széles útjaira, ahol találkozik a magához hasonló magányos útkeresővel és az értelmi-társadalmi lét első jeleivel, a beszéd drámai – artikulátlan megcsendülésével magához hasonlónak ismeri fel azt, aki vele szembejött és szemének nézését felfogja és azonos lényének felértésével felel egy ordítás diadalmas „evoé”-jával, találkozásuk erejének rádöbbenő kiszikrázásával, vagy pedig egy halk nyöszörgés fájdalmával, testvért sejtő simogatás könyörületével.

Minél nagyobb szélességű és mélyebb az emberiség egymásra találása, társadalmi eggyéfogása, annál hatalmasabb alkotások jelzik útját. A törzsi, faji kultúrák mind ezt bizonyítják. Majd később a nemzeti kultúrák. (Az orosz-szovjet állam ötéves terve tulajdonképpen a szovjet társadalom alkotási jelentőségét és ezzel erkölcsi alátámasztását kívánja elérni). A törzsek fajjá, majd a fajok nemzetekké szervezkednek. ( A marxista világszemlélet hiába tagadja e szervezetek szociális jelentőségét. Mert e kereteken belül az illető néptömegek az elérhető legmagasabb életlehetőségekhez jutottak, éspedig azzal a plusszal, hogy nemcsak anyagi, hanem szellemi tekintetben is. Tehát egy magasabb irányú fejlődés szempontjából, amely a legjobban közelíti meg az emberi létezés tényét azzal, hogy felfogása értelmében: az emberiség haladó irányú!) E keretek erkölcsi tartatommal bírtak és bírnak.

Az emberiség mai krízisét a marxista világszemlélet nemcsak formájában, hanem benső tartalmában is katasztrofálisnak mondja. Pedig csak az történt, ami az emberiség történelmén hol kisebb, hol nagyobb élességgel jelentkezett mindig, amikor a meglévő életkeretek gyengéknek bizonyultak a fejlődés folyamán új értékek elhelyezésére. Az új értékek pedig nem mindig külső formák voltak, hanem a benső ember megnövekedése is. Az egész történelem a bizonyítéka, hogy a formahiány sohasem gyökeres, változó, hanem csak reform, ilyen jelenség például a kereszténység történetében a reformáció. Viszont maga a kereszténység a benső ember és tisztán a benső ember társadalma, mely a formák anyagiasságán teljesen uralkodni tudott. Ez már nem reform volt, hanem egy új világ megalkotása, amely már kétezer éve egyik első irányító faktora az emberiség haladásának. Tévesen ítéli meg a kereszténységet és vele az ember benső értékeinek jelentőségét az, aki azt az anyag tagadójának venné, és mintha ezzel az egyoldalúsággal ma például a szociális megoldás ellensége lenne. Ez nem áll, ellenkezően. Az anyagi létezést éppen a kereszténység (ami itt csak mint legjellemzőbb eset vétetik a marxizmus kihangsúlyozott, a legelterjedtebb vallási állapot ellen intézett támadása miatt; egyébként az istengondolat bármelyik vallását vehetném példának) teszi életté az élettelen formák benső indítóerőkkel való megtöltésével. És ennél a pontnál találkozik a benső embert hivő vallás a mai világkrízisben betöltendő pótolhatatlan szerepével, és egyúttal ebben dől el a sorsa is; illetőleg e kérdés megvitatásánál nyeri meg értékének időálló jelentőségét.

A mai életkeretek fölött való uralmat a marxizmus a történelmi-materializmus és annak államrendszerű megszerveződésében, a bolsevizmusban, vagyis abban a gondolatban, hogy az ember kulturális és erkölcsi jelentősége csak függvénye az anyagi adottságoknak – soha sem tudja átvenni! És ennek bizonyítására felhozom éppen a mai orosz irodalmat, amely már régen elvált a bolsevizmustól, átlépett rajta. A bolsevizmus alkotta társadalmi keret még a saját munkásait sem tudja befogadni, legkevésbé összlakosságát, és nem az az igaz, hogy azért nem, mert a vele szemben álló államok, vagy mondjuk társadalom, akadályozza meg ebben. Hanem azért nem, mert amennyi igazi életformáló erő volt benne, az már kiélte magát, az már elvégezte a maga történelmi szerepét nemcsak Oroszországban, hanem a vele szemben álló társadalomban is. A bolsevizmus tulajdonképpen nem egyéb, mint a természettudomány vizsgálatainak eredményeiből egy szenvedő társadalmi osztály számára túl gyorsan megkomponált, a szenvedéstől elhomályosult látásúaknak tetszetős politikai irány. Egyik jellemző tünete volt ennek a politikai iránynak az, amely például Darwin evolúciós elméletét mint a majomszármazás tételét akarta elfogadtatni. Pedig a darwini evolúció szerint is hol van a majom az embertől! Legalább olyan messze, mint az ember erkölcsi létezése a bolsevizmustól.

A körülöttünk levő világ színe, íze, életet mindenki számára csak annyiban jelent, amennyiben az illető egyén ezt a világot sajátjává tudja tenni, meg tudja élni. Hogy pedig ezt hogyan tudja megélni, olyan adottság, amely teljesen független az anyagi körülményektől. (Hiszen látjuk, hogy teljesen azonos anyagi adottságok mellett is mennyire más ez a megélés. Hogy egyenlő társadalmi és anyagi körülmények között a megélésben majd nem lesz különbség? Hát hogyan van az, hogy a bolsevizumus leghódítóbb pillanataiban már jelentkezett az az új orosz irodalom, például Romanov, akit Európa-szerte ismernek, amely egyáltalán nem mentes erkölcsi lázadásoktól?) Ez az egyén kiirthatatlan jelentősége. (És ehhez a bizonyossághoz éppen a szovjetrendszer vezetett el bennünket.)

Örök igazság tehát, hogy a legmagasabb életértékünk magában az emberben van!

És ez az érték: az én, amely határtalan, és azért örök kultúrérték. Vannak elfajulásai. Például a ma önzése, amelynek oka azonban éppen a mai társadalmi keretek erőszakos anyagias beállítása. Ez az erőszakos folyamat, mint már jeleztem, a természettudomány óriási jelentőségű új megismeréseire alapítja embergondolatát és vele az új ember társadalmi jelentőségét. A gondolatmenet egyszerűsítése kedvéért és mert lényegében úgyis a két elgondolás áll egymással szemben, az eddigi kultúrát a „vallás” fogalommal jelzem, míg az új elgondolást a „tudomány” fogalmával.

Magának az életnek kezdete és vége – szóval látható korlátai – általános érvényű, megmásíthatatlan élettények. Mindenki számára egyenlő erejű törvények. Maga ez a létezés, meghatározott tényében, mint áthághatatlan parancs szól az emberhez: mindnyájan egyenlők vagytok! Ezen az egyenlőségen belül azonban van egy többlet, az, ami ezt a keretet megtölti élettel. Ez: a lelkiség, vagy mint jeleztem: a vallás.

A tudomány és a vallás – ami lényegében az élet költészetei – úgy egészítik ki az életet: a tudomány az életkeret reflektora. Az embert a realitások acélszögeivel lerögzíti a tényekhez, a mindennapok anyagi, materiális lehetőségeihez, az embert mint anyagi lehetőséget konkretizálja, kiábrándító ereje van az egyéniség korlátlan lehetőségeivel szemben, mert míg az egyéniség a maga meghatározhatatlan, felemelő többletével – ami a vallás és vele a költészet lényege – a lelkiséget, a valóság fölötti élettöbbletet hiszi, addig a tudomány csak a maga megállapításait hiszi el. Tehát a tudomány sem hitetlen, csak a maga értelmiségének korlátai között hisz. Míg a vallás korlátlanul hiszi a létezést. Számára nincs halál.

Azonban: a tudomány a maga megállapításaival is csak az egyéniség hitét követi. A vallás és tudomány közötti ellentmondás tehát csak látszólagos! A tudomány időbeli megkötöttsége miatt a társadalomban demokrata, míg a vallás (a költészet) időhöz nem kötöttsége folytán arisztokrata. Mindig idő fölötti.

Ma, az életkeretek tágulása miatt (ez a tágulás áll az emberi élethatárra is) irodalmi válságot is emlegetnek. Ez a válságemlegetés legélesebben természetesen marxista oldalról jön. (Mert a vallás és a materializmus két véglet.) Ez az egyéniség ábránd – mondják ők –, ez a lar’t pour l’art, ez az önmagáért való kiélési forma nem felel meg a mai társadalmi követelményeknek. És ez igaz is. Ez a felismerés azonban miben sem érinti a költészet lényegét. És pedig azért nem, mert az igazi költő egyúttal a legszociálisabb lény. Így volt mindig, és így van ma is. A lar’t pour l’art marxista értelmezése ugyanis soha sem létezett, és nem létezik! Lar’t pour l’art csak annyiban vau, amennyiben egyik költői egyéniséget meg lehet különböztetni a másiktól. Hiszen a szovjet írók ideológiai egyezése dacára számtalan szovjet író egyéniség van. Ha a marxista lar’t pour lar’t értelmezés létezne: az egyéniség abszolút nem létezése – akkor művészet egyáltalán nem is volna. Sőt még csak tudósok sem létezhetnének, csak egy felismerés lámái lennének: programdaráló malmok.

De menjünk tovább: maga a marxizmus is csak annyiban élő valóság, amennyiben az egyéniség által megélődik, amennyit belőle a költészet megmentésre érdemesnek tart. És ez: az életjog egyenlősége! Életté minden csak az egyéni megélés által lesz! Ha nem lesz egyéni megélés, akkor egy bálvánnyá emelt diktátor (most Sztalin) forgatja a darálómalmot majd, és ő: tragikomédia – ez a diktátor egyéniség parancsol majd az egész nyájnak. Már látott az emberiség ilyen fajta történést, amelyből a győzelmes élet, amelynek hírnökei a költők voltak, megtalálta a legszebb lar’t pour l’artok egyikét, az életté vált formát: a szabadság, egyenlőség, testvériség-et!

Mert a költészet maga az élet! Az élet lényege: a költészet, amely a formát megtölti a határtalan tartalommal: lélekkel, hittel, halhatatlansággal. A római nép meghalt, és mégis halhatatlan nyelvében, amely szellemének kincsét őrzi. A régi hellén-görög kihalt, de örök szépségű művészete halhatatlanná tette. A marxista – bolsevista ötéves terv csak forma, amely táplálhat százmilliós tömegeket is, de ideállá, életté csak akkor magasztosulna, ha az a benső ember életét táplálná. Az ötéves tervnek azonban eddig csak mesteremberei, a legjobb esetben tudósai vannak. Amerikának is van egy nagyszerű technikai berendezése, amelyet nagy elmék teremtettek meg. Életté azonban az amerikai élet csak most kezd lenni, amikor sajátos adottsága kezdi megtalálni önmagát, amikor amerikai művészet kezd kialakulni. Amerikaivá majd ez az amerikai kultúra teszi az embereket (ha különb lesz az eddigi kultúráknál), mert eddig legfeljebb angollá vagy franciává lettek az odavándoroltak, vagy pedig visszajöttek régi kultúrájukba.

Érdekes és egyben sorsdöntő jelentőségű tény, hogy a Szovjetországból exportált művészeti törekvések és irodalmi alkotások még azoknál is meleg megértésre találtak, akik a szovjet állam legélesebb ellenzői. (Például Katajev színművei nálunk, Belgrádban is előadattak a művészi siker jegyében.) Ez mintha ellentmondás volna. Pedig ellenkezőleg: ez bizonyíték arra, hogy a szovjet bilincsből, még annak látható nyomai dacára is kilépő lelkiség utat talál a költészet mindent megérintő szociális erejével, még a legkevésbé szociális érzékűnek mondott kapitalistához is. Érdekes az is, hogy a szovjet ideológia 100%-os hirdetői csak trükköket, mint például Maryerhold legutolsó európai szereplésénél esetleg egy pillanat rajzát: riportot tudnak csak adni. Hiányzik belőlük az alkotó erő. És ez természetes. Alkotni, teremteni csak az emberhitétől meg nem fosztott egyéniség: a költő tud. A költészettől megfosztott életnek pedig csak terroristái lehetnek!

Élet és költészet (értve alatta az ember alkotó, tehát legjövősebb, legvalóbb és így legszociálisabb értékét) így egyesül elválaszthatatlan egésszé. A marxizmus ha ehhez formát kíván segítségül nyújtani az alkotó munka értelmében, ha nem romboló tendenciával jön, mint a bolsevizmus, akkor a kultúra: az egyén és társadalom harmonikus egymásra találásának bő segélyforrása lesz, amelyből a kitágult életkeretek örvényes hézagai betölthetők lesznek a munkanélküliek már halálba esett seregeiből…