Folyóiratok

Kalangya, II. évfolyam (1933. június) 6. szám, 361–432. p.

Csak kilencéves voltam. A részletekre már nem emlékszem. Elmondok annyit, amennyi eszembe jut. Néném is tud erről, de az öcsém éppenséggel semmit. Nem estem a fejemre, hogy elmondjam neki

Mikor felnőttem, az anyám is mondott egyet-mást erről. Atyám, természetesen, egy szót sem. Ő, ti. atyám, természetesen törökösen öltözködött. Szinte látom, amint öltözködik: piros bársony mellény néhány sor aranysujtással; fölötte zöld posztós, prémes kabát, öve gazdagon kiverve arannyal, ebben elefántcsont nyelű kés és elefántcsont nyelű késecske ezüst berakással, öve fölött trambolon, melynek csellengői bal csípőjét verdesték. Selyempaszomántos, bő bugyogója ellepte félig lábszárait, melyek fehér harisnyába és alacsony cipőkbe bújtak. Fezét kissé balra csapva fejére nyomta, kezében ébenfa csibuk borostyánkő szopókával és jobb oldalán, övébe rejtve arannyal és gyöngyökkel kihímezett dohányzacskó. Kész ficsúr.

Természete pedig – igaz, hogy atyám, de ha már elkezdtem a mesét, mit köntörfalazzak – hát különös természete volt. Kelleténél komolyabb, aztán csak parancsol, és amit ő egyszer kimond – ha nem teszed meg –, akkor fuss, amerre tudsz! Indulatos, és mindig azt akarja, hogy minden a kedvére történjék, ti. senkinek sem jutott eszébe az ellenkezés. Ha pedig nagyon méregbe jött, akkor káromkodott, de még hogy. Csak pofozott, akkor is csak egyet ütött, de, testvér, – ha megcsap, abban a pillanatban elterülsz. Könnyen dühbe gurult; arca elborult, alsó ajkát harapdálja, jobb bajuszát sodorja, és fölfelé emelgeti, szemöldökei összeértek a homlokán, és azok a fekete szemek villámlanak. Jaj annak, aki akkor eléje lép azzal, hogy nem tudtam a »leckét,« Ma sem tudom, hogy mitől is féltem olyan nagyon, mondjuk legfeljebb ha egyszer meg is üt és aztán? De én azoktól a szemektől rettegek, mikor kifordítja őket, mint valami parittyából, mire az ember nem tudja, hogy miért reszket, mint a nyárfalevél. [371]

Sohasem nevetett, vagy pedig nem úgy, mint mások. Emlékszem, egyszer az ölében tartja kisöcsémet. Az óráját odaadta, hogy játsszék, a kis Gyuri pedig nekiesett, és tömte az órát apám szájába, és ordított teljes erővel, mert apám nem akarta kinyitni a száját. Én és a néném majdnem szétpukkadtunk a nevetéstől, mire apám is kicsit nevetésre hangolódott, és néhányszor elfintorította bal szájszegletét, és a bal szeme alatt ráncot vetett a bőre. Ez nagy ritkaság volt, íme, így nevetett ő. Ha olyasvalami történt, mitől másnak már szétvált volna az állkapcsa a nevetéstől, hogy azt a Tetrebov kocsmájában is hallotta volna az ember.

Emlékszem arra is, mikor meghalt a nagybátyám, kivel apám társként dolgozott, és akit nagyon szeretett. Nagynéném, anyám, a rokonság és mi, gyerekek sírtunk, jajgattunk, jajveszékeltünk, sikoltoztunk, apám pedig semmit; de még csak a könnye se csordult. Még azt se mondta: uh. Csak amikor a házból vitték ki, apámnak elkezdett mozogni az alsó ajka… reszket, reszket; nekidől az ajtónak, fehér, mint a vászon, és csak hallgat…

Állta, amit mondott, még ha a feje forgott volna is a kockán. Akár ha bánta is aztán magában. Emlékszem még arra, hogyan bocsátotta el Prokót, a szolgalegényt a szolgálatából. Látszott rajta a bánat és sajnálkozás, de nem tágított. Ezt a Prokót legjobban szerette az összes legények közül. Csak egy esetre emlékszem, hogy megütötte, éspedig akkor, mikor a pálinkát fejtették, és a csapot nem fordította jól vissza, mire körülbelül egy akó pálinka kifolyt. Különben soha meg se koppintotta. Megbízott benne, szerteküldözte a faluba a kölcsönökért, miket adott, és más egyébért. És tudjátok, hogy miért bocsátotta el? Semmiségért! Meglátta, hogy pénzre játszik! Ezen később csodálkozni fogtok!

Ez Szent György napkor történt. Prokó bejött a boltba, hogy aláírassa a könyvét. Apám elővett kilencven garast, és mondá: »Na, itt a béred! Nem kellesz többé; menj, keress olyan helyet, ahol pénzre játszhatsz!« Prokó a sapkájával a szeméhez nyúlt, sírt, mint a zápor, és könyörgött. És az apámat megindította – láttam –, de ne gondoljátok, hogy engedett volna! Ments Isten! Csak egy dukátot vett még elő, és átadta: »Itt van, aztán lódulj az utadra!«

Prokó elment, ő pedig bánkódott magában, hogy elkergette legderekabb legényét.

Sohasem tréfált, sem velünk, gyerekekkel, sem az anyánkkal, sem más valakivel. Csodálatosan élt az anyánkkal. Nem úgy, mondjuk, ne adj Isten, mint ahogy vannak emberek, hogy megverte volna és más efféle, hanem úgy, ahogy: min[372]dig: hideg, indulatos, rosszabb az idegennél és miegymás. És anyám, szegény, aki jóságos, mint egy szent, még félti, mint a szeme világát.

Ha ráförmedt, majdnem meghalt a zokogástól, és rejtenie kellett a könnyeit előttünk és előtte is.

Soha és sehova sem ment apámmal, soha sem merte megemlíteni, hogy vezesse el valahová. Apám nem tűrte, hogy beleártsa magát az üzleti dolgokba és az ő ügyeibe. Egyik napon így szólt anyám:

– Miért nem adsz Stanojénak pálinkát? Maholnap itt lesz az új és aztán nincs hová tenned!

Mire ő rákiáltott:

– Éhes vagy, talán nincs eleged? A te kezedben van a pénz. majd ha elfogy, akkor szólj! De ne ártsd magadat az én ügyembe!

Anyánk meghunyászkodott és hallgatott.

Az emberekkel is keveset beszélt. A kávéházban megvolt az ő társasága, és csak közöttük ejtett néhány szót. Illés komát becsülte a maga módján; ez volt az egyetlen ember, aki meg merte neki mondani, amit akart, és akitől az apám majdnem félt.

Minket, gyermekeket, miként az anyánkat is, szeretett, hiába, ezt meg lehet érezni, de azért minket nagyon szigorúan tartott. Nem emlékszem gyöngédségének semmiféle jelére. Igaz, hogy éjjel betakart bennünket, ha kitakarództunk és nem engedett a kút kávájára ülni vagy az eperfára mászni, hát mi ez nekem? Ezt más apák is megteszik, de vesznek a gyerekeiknek cukorkákat, aranyos papírokat és tornalabdákat, amelyek a jegenye tetejéig ugranak! Templomba csak Szent György-napján ment, a kávéházba minden este. Megvacsorálunk, ő bal hóna alá dugja csibukját, a dohányzacskót övébe teszi, aztán gyerünk. Nyáron kilenckor, télen korábban jött, de néha még éjfél is elmúlt, de ő még nem volt otthon. Ez az én szegény anyámat és testvéremet bántotta, én még akkor nem ismertem a korhelykedést. Ők sohasem feküdtek le, amíg haza nem jött, akár ha hajnalig tartott is. Ültek az ágyban, és még gyertyát sem mertek gyújtani. »Haragszik a szerencsétlen, ha látja, hogy ég a gyertya.« Hallottam egyszer, mikor későn tért haza, hogy dünnyögte:

– Miért ég a gyertya ilyenkor?

– Hogy láss levetkőzni, Mitar – mondja az anyám.

– Talán nem tudok gyertyát gyújtani, vagy talán részeg vagyok, és nem találom meg?

– Hát nem… – hímezett-hámozott az anyám –, de csak úgy mondtam, hogy… [373]

– Mit mondtál? Talán, hogy a szomszédság arra gondoljon, hogy halott fekszik a házamban?

Miféle halott! Azt hiszitek, hogy komolyan gondolja ezt? Törődik is ő a szomszédokkal! Hanem nem engedi, hogy az anyám számon tartsa az ő jövését-menését; aztán nem tudja dühében, hogyan kezdje. Azt akarná, hogy az anyám aludjék, mikor nincs hozzá kedve, csakhogy ő gondtalanul tivornyázhasson. Látszott, hogy már őt is bántotta ez.

Keveset ivott, és csak bort. Pálinkát a vásárlásnál, ha meg is ízlelte, kiköpte, és elfintorította az arcát. A kávéért sem rajongott. »Mivel töltötte hát akkor az egész éjszakát a kocsmákban?« – kérdezitek ti.

Szerencsétlenség volt ez! Még ha ivott volna, felényi se lett volna a baj. Hanem meg fogjátok látni!

Ez anyámnak fél életébe került. Néha sírt, majd beleszakadt. De senkinek el nem panaszkodnék. Egyszer későn jött haza. Na jó… Másnap ismét… Ekkor – barátom! – észrevette az anyám, hogy nincs órája. Odaveti az asszony, és kérdezi: »Mitar, hol az órád?«

Összehúzza a homlokát. Félretekint, és azt mondja:

– Javításra küldtem, Beogradba.

– Mitar, hiszen elég jól járt.

– Tán csak nem vagyok félvak, se bolond, talán csak tudom, hogy jár-e az óra, vagy se!

Anyám mit tegyen. Elhallgatott.

Aztán jajgatott a nénémmel együtt: »Jaj nekem! Mindent elherdál, amink csak van, és vénségemre még idegenek ingeit moshatom!«

Egyszer megint – volt-e tíz óra, vagy nem – ő már hazajött a kávéházból. Fején asztrahán kucsma, mellén keresztül ujjnyi vastag aranylánc, övében ezüstös, arannyal, drágakövekkel kirakott pisztoly. Bejött, és mintha ráncot vetett volna a bőre a bal szeme alatt. Kissé jókedvű. Amint bejött, elővette övéből az órát, mintha arra volna kíváncsi, hogy hány az óra.

– Visszajött már ? – Megremegett. – Hát már meg van javítva az órád?

– Megjavították – mondja ő.

– És miféle lánc ez?

– Lánc, mint mindenféle lánc – mondta ő szokása ellenére.

– Tudom – mondotta az anyám –, honnan vetted?

– Vettem!

– És ez a kucsma? Ilyen csak a Mića pénztárosnak van.

– Azt is vettem! [374]

– Eladta neked?

– El!

– De milyen …

Ekkor az apám olyan tekintetet vetett az anyámra, amitől az elnémult. Vetkőzni kezdett. A paplan alól néztem. Ökölnyi göngyöleget vett elő az övéből, és az asztalra dobta, mire az megcsörrent: tiszta dukát, barátom!

– Ne! Tedd el! – mondotta, mire kiment a konyhába. Anyám csak két ujjal úgy fogta fel a papirost, mint ahogy a piszkos pelenkát szokta.

– De mit tegyek – mondja a nénémnek – ezzel a pénzzel. Ez meg van átkozva!… Ez ördögi! … Ezt úgy elviszi megint az ördög ahogy hozta!… Amint látjátok, nincs itt szerencse, se élet!

És így szerencsétlen volt a mi anyánk, és mi valamennyien szerencsétlenek voltunk körülötte…

– Valamikor egészen más ember volt ő – mesélte anyám; de még én is emlékszem, mintegy ködön keresztül, hogy gyakran tartott az ölében, mikor még egészen kicsiny voltam, bodzából fütyülőt csinált, és sokszor magával vitt a mezőre kocsin. – De amióta elkezdett barátkozni Mića pénztárnokkal – mondja az anyám, Krstával a Mekevin utcából, Albert patikussal és még néhánnyal – minden megváltozott, és úgy fordult, ahogy nem kellett volna.

Mindenkire ráförmedt. Nem tűrt semmiféle kérdezősködést, rögtön ellenállt: »Menj a dolgodra!« vagy »Nincs más gondod?!« »Nincs belőle haszna« – mondottam én; látta ő maga is, hogy nem ér semmit, amit tesz, de elragadta az Isten csodája, és nem ereszti. De mégis, habár nevetséges is szót ejteni róla – de mégis jó ember volt ő. Biz Isten! De…

Egyszer, nem tudom, hogy mikor, hazatért, de nem volt egyedül. Csodálkozik az anyám. Apám többekkel ment el az ajtó előtt, valamit halkan dünnyögve. Kimentek az udvarra. Később halljuk ám, hogy dobognak és nyerítenek a lovak. Nem értettem, mi történt. Erre anyám elkezdte – a hangja egészen rekedt volt:

– Elvezették a feketét.

– Elvezették – mondja az apám.

Megint hallgatnak, csak az anyám fújja az orrát, én azonban úgy érzem, hogy sír.

– Mitar, az istenedre, a gyerekeinkre, hagyd abba, barátom, az ördöggel való cimborálást. Aki vele tart, elveszíti ezt a világot is, meg amazt is. Nézd, ott a Jani kártyás. Olyan gazda… és most, hogy lezüllött, mások gubacsát forgatja, és a zsidóknak vásárolja a bőrt a falukban. Hát az Isten szerel[375]mére, nem sajnálnád, hogy vénségemre másoktól várjam a betevő falatot, és a mi gyerekeink másoknak szolgáljanak?… – Mire elkezdett zokogni.

– Mit esküdözöl a gyerekek életére, és mit siránkozol rajtam, az élőn? Mit pityeregsz egy gebéért? Nem ő szerzett engem, hanem én őt! Holnap, ha akarod, tízet is vehetek.

– Tudom, Mitar barátom – mondja az anyám könyörületesen –, de az ellenség el akar mindent vinni. Hagyd el a kártyát, barátom, gondolj ezekre a gyerekekre! Tudod, hogy mi kemény munkával és véres verejtékkel szereztük ezt a hajlékot, aztán majd az ilyen telhetetlenek az én jószágomból kikergessenek?…

– Aztán ki kerget?

– Nem kerget, barátom, senki, de hogyha ez tovább is így tart, ki fognak űzni. Ez istenverte mesterség!

– Ugyan, én már neked százszor megmondtam, hogy nekem ne papolj, és ne pityeregj, ha nincs semmi baj! Talán csak nem szopta ki a szarka az eszemet, hogy asszony legyen a gyámom.

Hallgat a nemes lélek. Fuldokol. Már könnyei sincsenek; azok a keblén végigfolyva a szívére hullanak, és megkövülnek.

Nap nap után múlik, de ő csak a régi. Néha egész halom pénzt hozott. Ugyanúgy vesztett is. Néha gyűrű, óra és aranylánc nélkül tért haza. Más alkalommal pedig két-három órát és néhány gyűrűt is hozott. Egyszer: egy pár csizmát, egy mentét, más alkalommal nyerget, máskor ismét egy tucat ezüstkanalat; egyszer pedig egy egész hordó szardellát és más mindenféle holmikat. Egy este visszahozta ugyanazt a mi régi feketénket. Másnap vett neki új lószerszámot: lógnak a szíjak térden alól, és verdesik a rojtok a pofacsontját. Befogta, széket tett a boltajtóba – aztán a városon át, hajrá, csak úgy repült alatta a kövezet.

Mi már beletörődtünk, csak az anyánk sírt és aggódott Már hogyisne a szegény? Az üzlet leromlott. A legényeket egymás után szélnek eresztik. Minden úgy megy, mint valami szerencsétlen házban, a pénzt pedig marokkal szórják. Bizony, elkezdtek hozzánk is járni a cimborái. Bezárkóznak a nagy szobába, meggyújtanak néhány gyertyát, peng a dukát, füstölnek, csúszik a kártya, és a mi Stojan legényünk szakadatlanul pörköli nekik a kávét (másnap aztán néhány dukátot mutogat, amit borravalóul kapott).

Anyánk pedig velünk ül a másik szobában, szemei vörösek, az arca sápadt, kezei szárazak, és időről időre ismétli: »Isten, légy velünk irgalmas!« [376]

És így ő egészen elrugaszkodott a háztól. Csak hallgat. Nem néz soha anyánk szemébe. Minket, gyermekeket nem dédelget, se indulatos szót nem ejt, barátságosat annál kevésbé. Egyre szökik a háztól. Csak pénzt ad, ki mennyit akar.

Ha nyalánkságra kérek, ő egész csomót vesz ki. Ennivalóból a legjobbat vett az egész városban. Ruháim legszebbek voltak az iskolában. De megint nehezemre esett, ha anyámra vagy nénémre néztem: idő előtt megöregedett, sápadt, és komoly asszonyok voltak. Az isten ege alatt nem mennek sehová, a családi védszent ünnepére is csak nagy ritkán mennek valakihez. Hozzánk is ritkán jönnek az asszonyok, hanem csak emberek, csak azok a »léhűtők« és »rablók«, ahogy anyám őket nevezte. Az üzlet alig mozgott. »Talán majd én – mondja az apám –, hogy én mérjek a parasztnak húsz paráért föstéket? Ott van neki a zsidó !« Anyám már nem mer több szót ejteni.

Egyszer azt mondja neki:

– Hallgass ide, értsd meg jól, amit most neked mondok, ha te nekem erről még egyetlenegyszer szólni mersz, én majd találok magamnak házat, aztán kiköltözöm, te pedig papolj, akinek akarsz! Jegyezd meg jól!

Ügy hallgat azóta szegény, mint akit leforráztak. Napról napra sóvárog, és egyre kéri az Istent: » Istenem, ne hagyj el engem!«

Talán már láthatjátok, hogy mi lesz ebből!

Eljöttek egy este valamennyien. Velük jött még valami Zelembac Péter, valamilyen disznókereskedő, akiről azt mondják, »Pesttel dolgozik«. Bajusza hegyesre pödörve, haja középen szétválasztva, fürtjei egész a pofacsontjáig csüngnek. Arcban kövér, termetes; félre van csapva a kalapocskája, a mellényén keresztül aranyláncot fűzött, ugyanolyant, mint amilyent azelőtt az apám hordott. Az ujján valamilyen gyűrű ragyog –, barátom –, szinte vakít. Totyogva jár; mélyen és rekedten beszél, és egyre mosolyog méregzöld szemeivel, hogy szinte félsz tőle, mint a bagolytól.

Amint mondtam, eljöttek. Stojan rögtön a tűzhely mellett termett, és hozzálátott a kávépörköléshez!

Meggyújtottak néhány szál gyertyát. Elkezdtek füstölni, mint a kémények. Isszák a kávét, hallgatnak, mint a törökök, csak a kártya csúszik, és hallod, amint peng a dukát.

Ez borzalmas éjszaka volt.

Mi anyánkkal bezárkóztunk a másik szobába. Ő már nem sír. A néném sem. Kiszikkadtak arcban, szemeik beestek, és rémülten néznek. Ehhez képest semmi se volt az, mikor a nagybácsim meghalt. [377]

Apám néhányszor bejött a szobánkba. Folyt róla a verejték. Mellényét széttárta, kigombolta az ingét, és látszott a sűrű szőre a mellén. Elborulva, mint egy török.

– Adj még! – mondja az anyámnak.

Összeszorult a szíve. Hallgat, mint a kő, nyitja a ládát, aztán marokkal szórja az övébe, és ő pedig beköti a keszkenőbe. Ijedten félrenéz, topog a lábaival, mint én, mikor künn várnak a pajtások, én pedig állok, míg a néném le nem szeli a kenyeret. Fogja a pénzt, a másik oldalra veti a fejét, és mikor elindul, azt dünnyögi maga elé: »Csak ezt még!« És akkor szinte menekül a szobából. »Csak ezt még, csak ezt«, azt hiszem, még vagy ötször jött be ezzel a szobánkba úgy éjjel három óra tájban.

– Adj! – mondja az anyámnak, és olyan lett az arca, mint a föld.

Anyám a ládához indult, a lábai roskadoztak, minden tagja hajladozik.

Ekkor láttam a paplan alól, hogy az én hatalmas apám reszket, és megfogódzik a kályhában.

– Gyorsabban! – mondja az anyámnak, és dobog a lábával, miközben a karjával törli az izzadságot.

Az anyám nyújtja.

– Add mind! – mondja ő.

– Az utolsó tízdukátos! – mondja az anyám. De ez már nem volt hang, sem suttogás, hanem valami hörgéshez hasonló.

Fölmarkolta a pénzt, egyenesen kifutott a szobából. Anyám lerogyott a láda mellett, és eszméletét vesztette. A néném felsikolt. Én kiugrottam az ágyból. Đurica is kiugrott. Leültünk melléje a padlóra, csókoltuk a kezét: »Mama, mama!« Ő kezét a fejemre tette, és valamit suttogott. Majd gyorsan fölemelkedett, és meggyújtotta a gyertyatekercset és a mécset a Szent György előtt.

– Jöjjetek, gyerekek, imádkozzunk az Istenhez, hogy szabadítson meg bennünket a bajtól! – mondotta az anyám. Csengett a hangja, mint a harang, és a szeme ragyogott, mint az Esthajnalcsillag az égen. Odafutottunk melléje, a kép alá, és valamennyien letérdeltünk. Đurica pedig anyánk elé térdelt, arccal feléje fordult, keresztet vetett, szegényke, hangosan mondta azt a fél miatyánkot, amit már megtanult. Majd újra keresztet vet, és megcsókolja anyám kezét, és ismét rátekint. Anyám szeméből két csíkban folydogál a könny. Tekintete a szentre és az égre irányul. Ott fönn volt valami, amit ő látott, ott az ő Istene, akit ő nézett, és aki őreá tekintett. Erre az arcán valami kegyesség ömlött szét, és vala[378]miféle fény. Nekem is úgy tetszett, hogy az Isten végigsimította a kezével, és hogy a szent elmosolyodott, és a sárkány a lándzsája alatt tátogatott. Később kápráztak a szemeim, lerogytam ruhája szélére és az ő bal kezére, mellyel engem tartott, és elimádkoztam százszor is: » Istenem, te látod az én anyámat! Istenem, kérlek az atyámért!« És aztán magam sem tudom, miért: » Isten, öld meg azt a Zelenbacot!«

Így imádkoztunk sokáig.

Később anyám fölkelt, fölállt a székre, és megcsókolta Györgyöt. Ugyanezt tette a testvérem is, és aztán fölemelt engem meg Đuricát, és mi is megcsókoltuk. Aztán fogta a száraz bazsalikomcsokrot, ami a kép mögött volt, és a szenteltvizes üvegecskét, ami a kép alatt függött, megnedvesítette benne a bazsalikomot, és valamit suttogva, keresztet vetett a szobára. Akkor lassan kinyitotta az ajtót, és lábujjhegyen a nagyszobáig ment, és annak az ajtajára is keresztet hintett a csokorral.

Ej, hogy megkönnyebbültem én akkor! Olyan boldognak éreztem magam, mint aki megfürdött! Hogy van az, hogy többé nem lehetek olyan boldog?

Abban a pillanatban, mikor anyám a nagyszoba ajtajára keresztet vetett, belül kitört a zsivaj. Nem lehetett semmit sem érteni, csak azt, amit Zelenbac torkaszakadtából ordított:

– Ki kényszeríthet engem arra, hogy tovább játsszam? Szeretném látni!

Néhány perc múlva újra kitört a zsivaj és veszekedés. Majd hallottuk, amint nyílik az ajtó, a dörmögést és a lépteket.

De apám nem jött be a szobába. Hiába vártuk. Pitymallott, én és a Đurica már elaludtunk, de ő még mindig nem jött.

– – –

Mikor fölébredtem, a nap már messze fönn járt. Szörnyű fáradtnak és üresnek éreztem magam, de nem tudtam többé lecsukni a szememet. Felkeltem.

Minden valahogy ünnepélyesnek, de szomorúnak is látszik. Künn csend, derült fény ömlött be a nyitott ablakon, a szentkép előtt meg reszket a láng a mécsesben. Anyám és testvérem fehérek, mint a gyolcs, szemeik nedvesek, arcuk olyan, mint a viasz, ujjaikat tördelik, lábujjhegyen járnak és semmit sem beszélnek, csak néha suttognak holmi istenes szavakat. Nem hoznak reggelit, nem kérdik, hogy éhesek vagyunk-e, nem küld engem az iskolába! [379]

– Mi van itt? – kérdeztem magamban. – Talán halott van a házban, vagy talán boldogult nagybácsim tért vissza, és most újra el kell temetni?

Erre félelem fogott el, mikor eszembe jutott, hogy mi volt az éjjel, és gépiesen suttogtam: »Istenem, tudod, a papa!« És ismét: »Istenem, ugyan öld meg azt a Zelenbacot!«

Nem gondolva semmire, felöltöztem, és kimentem a szobából. Akaratlanul a nagyszoba ajtaja felé lépkedtem, de egyszerre összerezzentem, mert megéreztem, amint anyám a kezemet megfogta.

Megfordultam, de ő nem szólt semmit, csak szájára tette az ujját; aztán a ház ajtajához vezetett, és eleresztett, ö visszament a szobába, én pedig álltam az ajtóban. Nézek utána, – nem tudom, hogy mit is gondoljak.

Majd ismét visszaosontam lábujjhegyen a nagy szobához, és bekukucskáltam a kulcslyukon. Nézek.

Asztal a szoba közepén. Körülötte szerteszét székek; kettő-három feldöntve. A padló tele kártyával, szétgázolt és taposatlan szivarok, egy széttört feketekávés csésze és az egyik kártya alatt dukát látszik. Az asztalterítő félig lehúzva. Rajta szétszórva kártyák, össze-vissza szórva csészék, tele dohányhulladékkal és hamuval. Áll még egypár üres tányér, csak az egyikbe van kiverve dohány a pipából. Négy üres gyertyatartó, csak az egyikben lobog a vastag papír, mellyel a gyertya körül volt csavarva, és fekete füst emelkedik csendesen a mennyezetig. Az asztalnál, az egyik széken, háttal az ajtónak ül az apám. Mindkét karját könyökig az asztalra tette, és arra fejét hajtva ült mozdulatlanul.

Sokáig néztem így, de ő meg se moccant. Csak azt láttam, amint lélegzés közben emelkedett és összehúzódott. Valami furcsát és sötétet gondoltam. Úgy tetszett nekem – magam sem tudtam, hogy miért –, hogy ő halott, és azon csodálkoztam, hogy a halott lélegzik. Később pedig úgy tűnt föl, hogy az az erős kéz papírból van, hogy nem tud vele már többé ütni, és hasonlókat.

Isten tudja, hogy meddig kukucskáltam volna én így, ha újra meg nem érint – az anyám keze. Semmit sem szólt, csak azokkal a szelíd szemeivel mutatott az ajtó felé.

– Én – nem tudom, hogy miért – lekaptam a sapkámat, megcsókoltam a kezét, és kifelé indultam.

Szombat volt.

Mikor kiértem az utcára, mennek az emberek, mint rendesen, mindegyik a maga dolga után lót-fut. Nagy parasztok hajtottak mindenfélét a piacra. Kereskedők bekandikálnak a zsákokba, és tapogatják a bárányokat. Novak pandúr ordít, és el[380]rendeli, hogy ki hová terelje a lovakat. A gyerekek lopják a cseresznyét. Sreten, az írnok megy a dobossal a városon keresztül, és olvassa, hogy tilos a disznókat az utcára ereszteni. Trifko kivette a bárányt, és kiabál: »Gyere, még meleg!«, a részeg Jóska pedig egy kis pocsolyában táncol.

– Hej, atyafi, a ti boltotok be van zárva? – kérdezte a szűcs, aki arra ment.

– Úgy van – mondom én.

– Talán beteg a Mitar?

– Nem – válaszoltam.

– Talán elment valahová?

– A faluba – mondtam én, és befutottam az udvarba. Itt van, ni, aztán két úgynevezett »vőfély«, ti. a barátaim, kiket a mester küldött, hogy lássák, miért nem mentem az iskolába. Most jutott csak eszembe, hogy iskolába kellett volna menni.

Fogom a könyveket és egy darab kenyeret, az anyámra és a vőfélyekre nézek.

– Mondjátok meg, gyerekek, az úrnak, hogy Mišó előbb nem jöhetett, dolga volt.

Oh, ez a kéz! Csak folyton csókolhatnám, mikor alszik, mikor nem lát! Hogy mi történt ez alatt az idő alatt, míg én az iskolában voltam, azt nem tudom… azaz tudom: mikor visszatértem az iskolából, mindent úgy találtam, ahogy hagytam: anyám és néném ölbe tett kézzel ülnek; nem fő az ebéd; lábujjhegyen mennek el a nagy szoba mellett, és csak sóhajtoznak ugyanúgy, mint amikor a nagybácsi meghalt! Đurica az udvaron valamit rákötött a macska farkára, és örül annak, ahogy az ugrál.

A legények varrják a szobájukban a subákat, Stojan pedig a szénába heveredett, és horkol, mintha éjfél lenne.

Apám még ugyanúgy ül, nem mozdul. Bekecse megfeszül a széles hátán, és a derekán szétmegy, amint mélyet lélegzik. Már régen elharangozták a délutáni istentiszteletet. A nap alkonyodik, s a mi lelkűnkben ugyanaz a sík tenger, sehol se láthatod a végét, csak a felhők gomolyognak egyre sűrűbben. Minden elviselhetetlenebb, borzasztóbb és kétségbeejtőbb lesz. Istenem, fordítsd jóra!

Én a ház előtt ültem, a küszöbön. Kezemben valami iskolai könyvecskét tartottam, de nem olvastam. Az ablakon át láttam az anyám sápadt arcát, szikár, száraz kezeire támasztva. Zúgtak a füleim, nem tudtam semmit sem gondolkodni.

Egyszer csak felpattant a zár. Anyám eltűnt az ablakból. [381]

Megijedtem.

A nagy szoba ajtaja kinyílt. A küszöbön állt az apám. Feze kissé hátravetve, alóla kilóg a haja, és magas homlokára hull. Bajusza lekonyult, arca elsötétült, és megöregedettnek látszott. De a szemei, a szemei! Nem is hasonlítanak a régiekhez! Egészen elhalványultak, beestek, félig beborítva a szempillákkal lassan mozognak, bizonytalanul és kifejezéstelenül néznek, nem keresnek semmit, nem gondolnak semmire. Valami üresség van bennük, hasonlítanak a törött üvegű messzelátóhoz. Arcán valami szomorú, kegyes mosoly, amilyen azelőtt nem volt rajta! Ilyennek látszott a nagybátyám, mikor halála előtt kérte, hogy áldoztassák meg.

Lassan elment a folyosón, kinyitja szobánk ajtaját, csak a fejét dugja be, és semmit sem szólva, gyorsan visszahúzza. Becsukja az ajtót, majd kimegy az utcára, és lassan elindul Ilija koma háza felé.

Tamás – Ilija koma fia – mesélte később, hogy apám az ő apjával bezárkózott egy szobába, valamit hosszan, halkan megbeszéltek; később hoztak nekik papirost és tintát, valamit írtak, pecsétet ütöttek rá, és így tovább. De hogy mi volt az, azt nem lehet tudni, és soha senki sem fogja megtudni.

Fél tíz körül mi valamennyien feküdtünk az ágyban, csak anyánk ült ölbe tett kézzel, és üres tekintettel meredt a gyertyába. Ekkor csikordult az udvari ajtó. Anyánk gyorsan ráfújt a gyertyára, és lefeküdt az ágyba.

Szívem a paplan alatt úgy dobogott, mintha valaki kalapáccsal verte volna a mellemet. Az ajtó kinyílott, és belépett az apám. Egyet-kettőt fordult a szobában, majd anélkül, hogy gyertyát gyújtott volna, levetkőzött és lefeküdt. Sokáig hallottam, ahogy forgolódott az ágyban, majd később elaludtam.

Nem tudom, mennyi ideig aludtam így, mikor valami nedveset éreztem a homlokomon. Kinyitom a szemem, mire látom: a telihold egyenesen a szobába néz, és pókhálószerű sugarai anyám arcára esnek. Szeme le van csukva, olyan az arca, mint valami nagybetegé, melle nyugtalanul emelkedik.

Fölötte az apám. Rászegezi a tekintetét, és nem mozdul. Kis idő múlva a mi ágyunkhoz jön. Néz bennünket, nézi a nénémet. A szoba közepére megy, újra körültekint, és suttogja:

– Alusznak! – Ámde mintha megriadt volna a saját suttogásától, megkövülve állt így, mozdulatlanul, csak úgy néha – néha észreveszem, amint a szemei megcsillannak, hol ránk, hol anyánkra tekintve.

De mi még fülünket se mozdítjuk. Akkor ő lábujjhegyen rézsút a fogashoz ment, de nem vette le rólunk a szemét, fi[382]gyelmesen levette azt az ezüstveretű pisztolyt, és a felsőkabátja alá rejtette, szemébe húzta a fezt, és gyorsan, egész lábbal lépkedve kiment.

De abban a pillanatban, mikor az ajtó bezárult, anyám fölegyenesedett az ágyban. Vele együtt felkelt a néném, is. Mint valami szellemek.

Anyám gyorsan és óvatosan fölkelt, és az ajtó felé indult, őt követte a néném.

– Maradj a gyerekeknél! – suttogta az anyám, és kiment. Én leugrottam, és az ajtóhoz mentem. A néném a karomon fogott, de én elrántottam magam, és azt mondtam neki:

– Maradj a gyerekeknél!

Mikor kimentem, a palánkhoz futottam, és amellett tovább, a szilvafák alatt a kútig lopózkodtam, és ott leguggoltam.

Gyönyörű éjszaka volt! Az ég ragyog, a hold ragyog, a levegő üde, sehol semmi sem mozdul. Akkor láttam az apámat, ahogy belesett a legényszoba ablakán, és ismét továbbment. Végre megállt a magtár eresze alatt, és elővette a pisztolyt.

Abban a pillanatban, nem tudom honnan, mellette termett az anyám.

Megdöbbent a férfi. Rámeredt és elbámult.

– Mitar barátom, uram, mit gondoltál?

Atyám megremegett. Állt, mint a gyertya, üres tekintettel nézi anyámat, olyan a hangja, mint a repedt harangé:

– Menj Marica, hagyj engem… Én elvesztem!

– Hogy vesztél el, uram, az Isten áldjon meg! Hogy beszélhetsz így!

– Mindent odaadtam! – mondja, és széttárja karjait.

– Hát ha odaadtad, te is szerezted!

Apám egy lépést hátrált, és rábámult az anyámra.

– De hát mindent! – mondja ő. – Mindent, mindent.

– És aztán! – mondja az anyám.

– A lovat is! – mondja az apám.

– Gebét! – feleli az anyám.

– A legelőt is.

– A pusztaságot!

Közelebb lépett az anyámhoz. Szemébe nézett, tekintetével szinte felperzseli. De az áll, mint valami szentje az Istennek.

– És a házat! – mondja ő és kimereszti a szemét.

– És aztán! – válaszolta az anyám. – Csak te élj egészségben. [383]

– Marica!

– Mitar!

– Mit beszélsz, Marica?

– Azt mondom, hogy Isten éltessen téged és a mi gyerekeinket. Nem táplált minket sem a ház, sem a legelő, hanem te, a mi táplálónk! Egyikünk sem fog addig éhezni, amíg te köztünk vagy!

Atyám mintha kissé fellelkesült volna, a könyökével anyám vállára támaszkodott.

– Marica – kezdte ő – hát te?…

Elcsuklott, eltakarta a szemét a kabátujjával, és elhallgatott.

Anyám megfogta a karját:

– Mikor mi egymáséi lettünk, nem volt egyebünk annál a ponyvánál és két-három teknőnél, és ma, hála az Istennek, tele van a ház!

Láttam, amint ekkor az apám kabátujjáról lehullott egy csepp, és megcsillant a holdfényben.

– Hát elfelejtetted a górét tele gubaccsal?

– Tele van! – mondja az apám, selyemlágy hangon, és a kabátujját végighúzta a szemein, és leeresztette a kezét.

– Na és mit csinál az én dukátfüzérem? Minek az a heverő pénz? Vedd az üzletbe!

– Búzába fektetjük!

– Talán csak nem vagyunk már olyan öregek? Egészségesek vagyunk, hála Istennek, és egészségesek a gyermekeink. Imádkozni fogunk az Istenhez, és dolgozni.

– Mint a becsületes emberek!

– Nem vagy afféle lusta, mint amilyen emberek vannak. Nem adom a te karodat a Paranos egész vagyonáért, még ha kétannyi lenne is neki!

– Aztán majd újra szerzünk házat!

– Gyermekeinket útjukra engedjük – mondja az anyám.

– Aztán majd nem átkoznak, mint holtat…

– Már mióta nem láttam őket.

– Jöjj, hogy lásd őket! – mondta az anyám, és mint valami gyermeket, kézen fogva vezeti.

De én már három ugrással a szobában voltam. Éppen csak odasúgtam a nénémnek: » Feküdj!« – és fejemre húztam a paplant.

Lépnek is már a küszöbön át, a templomban megcsendültek a harangok hajnali misére. Harsány hangjuk szétáradt a csendes éjszakába, és megremegett a keresztény lélek. És mint a hullám a száraz ágat, úgy sodorja el az ő hangjuk a [384] bajt, tépi a hiúság gyeplőjét, és a megtört lélek beszélget az éggel.

– Fiam! Kelj föl, menjünk a templomba!…

– – –

Mikor tavaly Beogradban jártam portékáért, láttam Zelenbac Pétert a Topčideren rabruhában. Töri a követ.

Szerbről fordította: Polácsi János