Folyóiratok

Kalangya, II. évfolyam (1933. június) 6. szám, 361–432. p.

Gyerünk, hagyjuk e hóka maszkák merev mosolygását,
hadd vihorásszon hátunk mögött a zajos kópék bomlott
karneválja;

nekünk tavaszok üzennek oldott szimfóniákkal csókpirosan:

hagyjuk a Várost, e sanda vas-kő-szörny megöli a titkok,
csodák üzenetét.

Kacsóid, ezt a kedves, törékeny játékot tedd a kezembe, és
tárd ki lelked árnytalan tavát új tavaszok áradó énekének:

Meztelen lankák hátán húzunk el könnyű kacajjal,
s a szurdokokból fölriad előlünk az odamenekült tél
lapuló árnyéka,
és mi csak megyünk, megyünk fehér örömök dallamával,
és nem fáradunk el soha, soha: mert hívó májusok
varázszenéje
új meg új kedvet tűzdel bokáink táncos ütemébe.

… S ha majd sejtőn hallod a hímes huzalok csattogó nászdalát
s a lenge üdvöket a fölfeslő horizonton,
s az arcunkba paskolt illatszirmok üde parfümje fricskáz
a kiújultság pihegő tengerével: ahogy szívedre küldi
eleven csókcsodái furcsa játékait,
s ha földalol előttünk a fényrámás tájak fiatal hívogatása,
s a hajlongó, hűs bimbók korál-titka kábít,
s a tavaszfák letűzdelt csokrai ámítanak habzón:
ahogy életet csókolnak-kacagnak felénk, fehéren, lihegve,
szűz ölelkezéssel, fönn a füstös felhők finom dalolásával,
s a friss füvek párnákulkínálkozása csiklant,
s az elénk siető magány vetkeztető karja, karcsú puhasága
babrál epidermiszed haván a meztelen szenvedély fura
csókdosásával.