Folyóiratok

Kalangya, XIII. évfolyam (1944. május 15) 5. szám

Romhányi Gyula: A Rátótiak

Nemrégiben hangzott el Féja Géza előadása Papp Dánielről, Bácska elfeledett, jeles írójáról. A Kalangya is közölte az előadást, majd valamivel későbben a Nemzeti Könyvtár sorozatában jelent meg néhány elbeszélése Féja bevezetésével. Jóleső érzés rádöbbenni arra, hogy az eddig leginkább tivornyás életéről hirhedt vagy helyesebben hirhedt tivornyákról ismert Bácska a Múzsa szolgálatába is állított hősöket, nemcsak az írók tollára termett figurákat és eseményeket. A két évtizedig húzódó idegen uralom idején nemigen foglalkoztak a délvidéki élet közeli múltjával, elég emészteni valót adott a mindenkori jelen is. Most azonban, miután a visszatérés örömein túl szemünk a távolabbi időkbe is pillant, kutatva keressük, vajon a déli végekről ki mit hozott, ki mit adott a magyar szellemi élet piacára. Nem hivalkodunk, nem kívánjuk szellemi napszámosainkat őket meg nem illető dicsőítéssel kisebbíteni, csupán a figyelem fénycsóváját szeretnők végigsétáltatni a múlton. Tudjuk, érezzük, hogy nem lesz hiábavaló a fáradságunk, mert a múlt barázdáiból írók, festők, tudósok, mérnökök és katonák, a szellemi élet minden ágának jeles művelői pillantanak felénk.
Voltak, akik a zeneköltészetben váltak ki, mások hadvezéri tudásukkal tündököltek. Sokan a tollal verekedtek a szebb-jobb világ megteremtéséért. S voltak olyanok is, kik felülemelkedve mindeneken, a humor égi világából mosolyogták a földi életet. Papp Dániel is közülük való.
Életrajzi adatait nagyjából ismerjük az irodalmi forrásmunkákból. Teljes életrajza is nagyon elkelne, hiszen a mindeneket mélyen látó és a humor derűjén át bemutató író életszemlélete nyilván az élettel, a társadalommal való állandó kapcsolat útján finomult ki. A benne szunnyadozó hajlamok kétségtelenül a tapasztalatok históriáinak hősei, a bácskai élet jellegzetes figurái. Fél századdal korábbi társadalmi, politikai harcok nagyhangú és szelíd alanyai, kiknek serény buzgalmát Papp Dániel oly távolból szemlélte, mintha csak napjainkból derülne az elcsitult béka-egér harcon.
A századfordulón írta meg egyetlen humoros regényét: A rátótiak-at. Tíz fejezetből áll az egész mű, nem több, mint tíz rövidebb elbeszélés. Nem tart igényt a regény műfajának példaképi méltóságára, de a műfaji hiányosságokért ugyancsak kárpótol bennünket az író pajzán humora. Bár az iskolapadból mindjárt elhagyta Zombort, és Pesten kamatoztatta jogi mű[231]veltségét, lélekben mégis megőrizte a délvidéki élet képét. Szépirodalmi alkotásainak meséje Bácska földjéből fakad. Akkortájt lépett a nyilvánosság elé, midőn Mikszáth humora már rabul ejtette a magyarságot, és Tömörkény is jól túl volt már a szárnypróbálgatáson. Össze is találkoztak az Országos Hírlap szerkesztésében. Mikszáth a tót atyafiakat és jó palócokat, Tömörkény a szegedi parasztokat és egyéb urakat rajzolgatta áldott derűvel, Papp Dániel meg dél felé fordult, és felfedte a magyarhoni tündérlak értékeit. Novelláiban kurta nemesek, pópák, kisbirtokosok és a nép fiai tárják elénk a bácskai életet, egyetlen regényében a kisváros élete mutatkozik be. A regény tartalma néhány mondatban elfér. Purcz Endre polgármester a rátóti béke emlékére szobrot akar emelni a jeles Rajmond főhercegnek. A derék polgármester titokban valami ordó után epekedik. Ennek igen hathatós egyengetője lehetne a szoborügy. Éppen Rátóton tartják a szokásos hadgyakorlatot, és a városkában ütött tanyát a vezérkar. A Rátóthy gróf kastélyában szállt meg Lothár főherceg táborszernagy. Nagy estélyen mutatták be neki a város szinét-javát. A polgármester nagy izgalommal jelentette be a főhercegnek nagy tervét. Megindul a szoborbizottság szervezése. Közben azonban az ellenzék acsarkodni kezd, és fokról fokra zsugorodik a bronz lovasszobor a gipsz mellszobor felé. Az ellenzéket segíti a sors is, mert a polgármester a léhűtő Szarka János haszontalansága miatt botrányba keveredik Schmalcz korcsmáros pincei mulatságán. A korcsmáros Hermina leánya miatt kerül bajba. Pedig Purzovics Helénért lobog, a hervadozó leányért. Helén el is hagyja a várost. A polgármestert nyugalmazott kapitány barátja még egyszer elviszi a szoborbizottság ülésére, de ott betelik a pohár, Purcz Endre lemond, és Pestre utazik. Féltékeny, mert a botrány után Szarka János is eltűnt a városból. Úgy véli, hogy Helén körül teszi a szépet. Egyszer véletlenül összetalálkozik Purcz Helénnel, és kibékülnek, megesküsznek. Levél érkezik a kapitánytól, Purcz boldogan olvassa, hogy Rátóthy gróf kívánságára küldöttség készül Pestre, és visszahívják az üres polgármesteri székbe.
A nagy bonyodalom megoldódik. Végre boldog lesz Purcz Endre. Magában véve nem valami kövér cselekmény köti le figyelmünket. Jóformán nem is több, mint egy elbeszélés váza, de a mellékszereplők csetlése-botlása és az előadás sziporkázó szellemessége együttesen kitűnő hatást vált ki az olvasóból. Papp Dániel stílusáról, humoráról tanulmányt lehetne írni. Egykori életrajzírója hálás feladatot vállal majd magára. Egyelőre azonban célravezetőbb, ha nem gondosan bezárt ajtó előtt dicsérgetjük a rejtett kincsek szépségét, hanem megszólaltatjuk magát az írót, és vele mutattatjuk be magunknak a polgármester urat:
„Mikor utoljára láttam Purcz Endrét, akkor még nyárnak szép virága nyílott, és a polgármester az időjárás esélyeinek megfelelően volt öltözködve. Ez szolid, higiénikus elv, és könnyen be is tartható az orvosi tudománynak e szigorú parancsa, mert hiszen tudjuk, hogy az időjárásnak a mi éghajlatunk alatt átlagosan vagy harmincöt féle változata van, és így a középosztály emberének nincs egyszerűbb feladata, mint harmincöt öltözet ruhát a mi éghajlatunk alatt beszerezni. Nem bizonyos, hogy Purcz Endre polgármester úr is fel volt-e szerelve ezzel a legszükségesebb ruhatárral, de tény, hogy a forró évszakban követte a higiénikus parancsot. Hófehér pantalont viselt, halványsárga mosókabátot, továbbá még halványsárgább szalmakalapot, sötétvörös bőrkesztyűt s világosbarna cipőt, meg égszínkék nyakravalót. Ki nem állhatta a tarka színeket. Az ékszereket se szerette, csak a jobb füle cimpáján hordott állandóan egy ezüst függőt, azt a bizonyos szimpatikus függőt, mely erősíti a látó- és hallóidegeket, és az érdek nélküli szemlélőt a kannibálokra emlékezteti. Holott Purcz Endre sokkal civilizáltabb népfajból származott, és egész lényén meglátszott ama nemes keresztezés, mely a vegyes lakosságú déli vármegyékben már eddig is oly szép példányokat hozott létre. A polgármester erőteljes, középtermetű férfiú volt; a legszabályosabb barnapiros ovál arc, finom sasorr, fekete körszakáll és apró, fekete szemek, melyek az alacsony, kissé hátranyomott homlok alatt egy rendkívüli követ és meghatalmazott miniszter ravaszságával pislogtak. Amit azonban elrontott a polgármester nézése, azt helyrehozta a járása. Purcz úr tudniillik mint középkorú, negyvenkét éves férfiú, azok közé az urak közé tartozott, akiknek egyre szélesebb mellényre van [232] szükségük; az orvosi tudomány ezt a körülményt különösen a szeszes italoknak tulajdonítja, mert az alkohol elég, és így fölölegessé teszi, hogy a meglevő szénhidrátok is elégjenek a szervezetben. A meglevő szénhidrátok ennélfogva fokozatosan felhalmozódnak, a mellény továbbá egyre szélesebb lesz, és Purcz Endre polgármester végre kénytelen járás közben kissé szétvetni a lábát. Ez esztétice véve nem a legkifogástalanabb járás, de erkölcsileg mégis rehabilitálja a szemek ravasz pislogását. Mert aki döcög, az nem szokott intrikálni. Jágó fürge volt és könnyed.
Egy augusztusi délutánon például – hogy közelebbről jellemezzük a polgármester korrektségét – reszketett a levegő a hőségtől, és a városháza igen széles és tekintélyes folyósóját szorgalmasan locsolták a hajdúk. Az udvaron – mint szárazság idején szokás – ki voltak készítve a városi tűzoltóság fecskendői és zöld hordói, valamint ama lajtorjakocsi is, melynek létezése Rátóton valóságos gúny volt. Ugyanis minek a magas lajtorja, mikor a házak akkor is alacsonyak, ha égnek! Ki tudná ezt megmondani! A városházára odatűzött a nap, és a Fő tér felé eső homlokzat ablakai le valának függönyözve egyszerű vitorlavászon függönyökkel sorban, csak két ablaknak jutott fűzöld lepel. Ott, magától értetődik, a polgármester szobája volt. Egy tágas hivatalszoba, fekete bőrbútorokkal, nagy, sárga íróasztallal és egy keskeny írópulpitussal, amely előtt nyeregszék állott annak jeléül, hogy a köztisztviselőt is, ha megöregszik, lovasítani szokták, mint az idősebb gyalogos századosokat. A pamlag az íróasztal háta mögött állott, a falon ott függött a király arcképe az aranygyapjas rend bársonytalárjában; mellette olcsó metszetek ábrázolták a volt miniszterelnököket és belügyminisztereket, és egy vén dongó zümmögve repült át Andrássytól Rajner Pálra, onnan meg a polgármester fejére. Szeszélyesebb sorozatot már nem választhatott volna magának a dongó, és a polgármester, aki a nagy asztalnál ült, és azzal foglalkozott, hogy egy főispáni átiratnak levágta a tiszta félívét, rázta is a fejét, majd letette az ollót, körülnézett a szobában, azután még egyszer elolvasta a főispán átiratát, és nyilván azonnal intézkedni kívánt, mert harsány hangon kiáltott az oldalszobába:
– Illés!
Illés, a dobos bejött.
– Hol a légycsapó?
A ragyavert Illés zavartan babrált a libériája sárga-vörös zsinórjával:
– A légycsapót, tekintetes polgármester úr, elkérték a közigazgatási iktatóba… Hm… Elkérték rövid úton.
Az utolsó szókat kissé emelt hangon mondta Illés, és most fürkészve nézett a polgármesterre: azt hitte, hogy a haragos tisztviselő szívéhez okvetlenül közelebb férkőzött ezzel a szép hivatalos válasszal: „Rövid úton!” – Ha egy hajdú így mentegetődzik, akkor a bocsánat már előre megvan.
A polgármester azonban összeráncolta szemöldökét, és úgy tett, mintha e finomabb nüánsz iránt érzéke nem volna; egyszersmind kinyújtotta jobb karját, és mutatóujját egyenesen Illés felé szegezte, mintegy bevezetésül a legszigorúbb megrovásnak. Azután a szerb-magyar szórend sajátságos fuvolahangján igy szólt:
– Hát a légycsapót megint, fiam, visszahozni fogod, és most rögtön akarom, és a közigazgatási iktatóval is számolni még fogok…
(A nagy jelenetet ajtónyitás zavarja meg. Belép Rátóthy Miklós gróf. A polgármester boldogan sürög-forog a kitűnő vendég körül.)
– Igen, hehehe, mostanában igen keresett az én szerény polgármesteri hivatalom… Délelőtt is meglátogatott egy nyugalmazott kúriai bíró, hehehe… szintén méltósága, igen…
A gróf félbeszakította a polgármester fecsegését:
– Na, kedves polgármester úr, remélem, én egyszerűbb dologban járok, mint a kúriai bíró. Valami illetőségi bizonyítványra van szüksége a feleségemnek.
(Szivarra gyújtanak, aztán a polgármester „sietve előkereste azt a tiszta félívet, melyet a főispáni átiratról az imént lemetszett.)
– Igenis, méltósága, azonnal meglesz az illetőségi bizonyítvány, csak – bocsánat – le szabad kérdeznem, hogy milyen célra fog használtatni az illetőségi bizonyítvány? Ez a körülmény – bocsánat– hivatalból észlelendő…
– A feleségem diplomáját – tudja – honosítani akarjuk, kedves polgármester úr…
– Igen, honosíttatni kérem; azonnal; [233] kérem, csak egy rövid kis jegyzőkönyvet veszek föl.
A polgármester asztalára hajolt, bemártotta tollát, homlokát a bal tenyerére támasztotta, és belefogott a jegyzőkönyvbe:
„Megjelent méltóságos gróf Rátóthy Miklós úr, nagyföldbirtokos, dunarátóti lakos, és azon kérelmét terjeszti elő, miszerint az alulírott városi tanács illetőségi bizonyítványt szolgáltasson ki neje…”
A polgármester a gróf felé fordult:
– Szabad kérem, bocsánat, a méltóságos asszony lánynevét…
– Doktor Schaller Róza…
A polgármester ismét bemártotta a tollát, ah, de mily nagy út következik még aztán, ha egyszer tollunk be van mártva!… A polgármester tovább írt:
”…illetőségi bizonyítványt szolgáltasson ki neje, gróf Rátóthy Miklósné, született Schaller Róza…”
A polgármester itt félbeszakította az írást, és kétségbeesetten állt meg, mint a vándor, aki virágos mezőkön halad, s azután hirtelen egy szédítő mélységet pillant meg lába előtt. Purcz Endre, a szegény vándor, a zöld posztóra szegezte merev pillantását: ah, mi hasznom a mezők virágából, mi hasznom abból az egész szép mondatból, mi hasznom abból, hogy gróf Rátóthy Miklós azon kérelmet terjeszti elő, miszerint… mi hasznom belőle, ha később, később tátogat a mélység, és nekem „gróf Rátóthy Miklósné született doktor Schaller Rózát kell írnom…”
A polgármester érezte, hogy a vére mind a fejébe száll, szeme előtt fekete karikák táncoltak, és ült, mint egy leláncolt polgármester, aki nem tudja a mondatot befejezni… Egy szempillantás alatt átcikázott fején a rémes gondolat, hogy micsoda nevetség lesz abból, ha a rátóti polgármester született doktornak tesz meg valakit egy hivatalos aktában – de a másik pillanatban már nem tudott eszébe jutni, hogy mit is írjon hát „gróf Rátóthy Miklósné született Schaller Róza” helyett?… Purcz Endre egy darabig izgett-mozgott a karosszéken, azután fölkelt asztalától:
– Az iktatóban – bocsánat – számot kel adatnom a jegyzőkönyvnek. Sietnem kell, mert holnap vasárnap és ilyenkor… hehehe… a kancellista urak korábban szoktak távozni a hivtalos helyiségből…
Azzal otthagyta a grófot.
A polgármester rútul hazudott. Ezt be kell vallanunk, bármily rokonszenves is előttünk a kitűnő férfiú. Ugyanis ez alkalommal nem ment ő az iktatóba számért, hanem épp ellenkezőleg, midőn kirohant szobájából, először is megállt a folyosón mély lélegzetet venni, mint az az ember, aki tudja, hogy a közvetlen veszedelem egyelőre elmúlt. Ezután most már gondolkodhatott, hogy merre keressen segítséget. A folyosón egypár tarisznyás rác paraszt álldogált, azt várva, hogy az adópénztárból mikor kiáltják már a nevét; akkor azután a felhívott egyet rántott piros-fehér csíkos tarisznyáján, kivette szájából a pipát, leemelte keményre zsirozott kalapját, ingujjával simára törölte haját, és búsan megindult az adópénztár ajtaja felé. A többiek felültek a folyosó párkányára, és ott lógatták a csizmájukat, míg a polgármestert meg nem pillantották. Akkor a tekintélyes úr közeledtére, leugrottak mindnyájan, és alázatosan jó napot kívántak a polgármesternek. A polgármester alig biccentett vissza a fejével.
– Ezek ugyan nem fogják megmondani, hogy a „született” helyett mit írjak… – gondolta magában és elhaladt a közigazgatási iktató előtt. A dobos épp akkor jött ki onnan. A buta ember mosolyogva állt a polgármester elé:
– Megvan a légycsapó, tekintetes polgármester úr.
A polgármester mérgesen rárivallt:
– Takarodjál, szamár, nem látod, hogy a tiszti ügyész úrhoz megyek…
– – – – – – –
A polgármester benyitott Brád Mihályhoz. Az éppen már menni készült, és kurta, diákos kabátját kefélte. Szürke haja már úgyis föl volt borzolva, de ő még kétszer-háromszor végigborzolta az öt ujjával, midőn a polgármester megállt előtte, és fontoskodva, suttogó hangon előadta a bonyodalmas kérdést, mely jogi tanács nélkül el nem dönthető.
– A merituma a dolognak, mint te szoktad mondani – szólt a polgármester, és ide-oda tipegett kollegiális zavarában –, a merituma a dolognak, kedves barátom, az, hogy értelmi szempontból nincs-e hiba, ha én „született Schaller Rózát” írok?
Brád még kefélte a kabátját, és válasza türelmes volt: [234]
– Született Schaller Róza? Igenis világos, hogy családjogi szempontból a nő neve a férj neve után következik. Ez fejezi ki helyesen a nő viszonyát a családhoz… Először természetesen „gróf Rátóthy Miklósné”, kedves barátom, és azután természetesen „született doktor Schaller Róza”, kedves barátom… Nincsen kifogásom ellene, kedves barátom.
– Igen, igen – vélekedett a polgármester –, de vajon értelmi szempontból nem helyteleníthető az, hogy egy nőt született doktornak nevez a hatóság? He?… Mit gondolsz, Brád?…
Az ügyész már nem kefélte a kabátját, tehát nyers volt, és kíméletlen.
– Értelmi szempontból – kiáltott a polgármesternek –, értelmi szempontból semmi közöm hozzá. Megmondtam a véleményemet mint ügyész és mint jogász, és a továbbiakban irreleváns a kérdés… Ir-re-le-váns… ér-tet-ted?
A polgármester megijedt kissé.
– De bocsáss meg, Brád, engedj meg, Brád, nem egészen értelmi szempontot akartam mondani… Azt akartam inkább, hogy mint fogalmazvány helyes-e a dolog?!… Úgyszólván tehát csak stiláris, másként grammatikai szempontot értettem.
Az ügyész feltette kalapját, kinyitotta a nehéz, vaspántos ajtót, és komolyan menni készült. Csak még egyet szólt vissza:
– Stiláris szempontból pedig ne a tiszti ügyészhez tessék fordulni, hanem valamely irodalmi professzorhoz.
Azzal nehéz, kemény lépésekkel megindult…
A polgármester le volt sújtva…”
(A polgármester visszapironkodik a grófhoz, és füllent egyet, hogy időt nyerjen. Azt mondja, hogy tanácsülés elé kell vinnie az ügyet.)
A Még egy pillantás a polgármesterre című fejezet még korábbról képet nyújt a polgármester jelességeiről.
„Köztudomású, hogy Purcz Endre a rátóti főgimnáziumban tett huszonkét év előtt érettségi vizsgálatot, és ez alkalommal majd, hogy fel nem forgatta a világtörténelmet; örök szerencséje a tudománynak, hogy ez a dolog is befejezetlen maradt.
Ugyanis a főigazgató ezt a fogas kérdést adta Purcz Endrének:
– Kinek volt szűk Makedónia?
Purcz Endre hallgatott, és egy könyörgő pillantást vetett a történelemi professzorára.
„Nagy”… suttogta a professzor.
– Nagy Lajosnak – mondta Purcz Endre, és mélyen föllélegzett.
A főigazgató összeráncolta a szemöldökét, és így szólt a Purcz család sarjának:
– Nagy Lajosnak?… no, szerencséje, barátom, hogy a tárgyi ismereteiben nem találunk kifogásolni valót, csupán, hm… a személyiekben…
A főigazgató körülnézett, és a tanári testület általános tetszéssel fogadta e megjegyzést. Purcz Endre azután megkapta az érettségi bizonyítványt, és Makedónia maradt Nagy Sándornak. Senki se bánta többé, hogy szűk-e vagy bő-e.”
Íme! Az író mély humorral festegeti a délvidéki városka vezetőségét. Megforgatja előttünk hőseit jobbról-balról. Lelki világukat, tetteiket hol felnagyítja, hol meg kisebbíti, de mindannyiszor rovásukra mulattatja az olvasót. Néha a nagy ellentétekkel, máskor meg a komolyság köntösébe rejtett tréfálkozással váltja ki a mosolyt. Mint jogász jelesen ismeri e tudományág tolvajnyelvét, és ugyancsak kihasználja célja érdekében. Az ügyészt feltétlen tekintélyként állítja a polgármester mellé, de végeredményben egyformán megmosolyogja mindkét figura buzgólkodását. Sorra vehetnők az egyes fejezeteket, valamennyiben a humor uralkodik. Az író minden sorában megcsendül az a meggyőződés, mennyire sekélyes és komolytalan a földi fontoskodás, gyarló sürgölődés a végtelenhez mérten! Hőseit szereti, maga is szinte derül kicsinyességükön. Szavai mégsem komorulnak a szatíra keserű hangnemébe, szivén át szűri gúnyolódását, és mindig megbocsát az emberi kicsinyességekben nagy hőseinek. [235]