Folyóiratok

Kalangya, XIII. évfolyam (1944. május 15) 5. szám

Banó István: Egy alföldi parasztíró

Egy igen érdekes alakot mutatunk be a kiskunhalasi Orbán Ferenc író, költő és kompilátorban. 1857-ben született Kiskunhalason kisebb birtokú, református vallású földművescsaládból. Az elemi iskolában nagyon jó tanuló volt. Tanítója – pedig a város másik végében lakott – négyszer is elment az édesapjához, rá akarta beszélni, hogy fiát adja be gimnáziumba. De édesapja nem adta iskolába, így otthon dolgozgatott a gazdaságban, később családot alapított, gyermekeit becsülettel felnevelte. Most már régebb idő óta nem dolgozik, fiai vezetik a gazdaságot, ő ráér szemlélődni, gondolkodni, olvasgatni, írogatni.
Van könyvtára is, amely a parasztságnál szokásos módon gyűlt össze: „kit ajándékba kaptam, kit a zsibpiacon vöttem” – mondotta. Könyvtára is a megszokott tarka képet mutatja. Biblián, énekes- és imádságoskönyvein kívül könyvei közt van több naptár, különféle iskolai tankönyv, bibliai földrajz, Caloin életéről szóló könyv, a Tolnai Világtörténelem egypár kötete, a Mindenes Gyűjtemény egy füzete, az Aeneis V., VI., VII., VIII. könyve magyar fordításban, ponyvaregények, háborús emlékkönyvek, propagandairatok stb.
Könyveit legnagyobbrészt mind elolvasta. Amint mondja, legjobban feltalálja magát a naptárakban, de igen szereti a történeti könyveket is. Az Aeneisről tudja, hogy abban igaz történetek vannak. Trója ostromát már máshonnan is olvasta, és nagyon tetszett neki a faló története.
Öregebb korában, mintegy húsz éve elkezdett írogatni. Azt mondja, hogy leginkább csak unalmában szokott írni. Első írásai a városi parasztságnál már bizonyos idő óta meglévő, sikamlósabb tárgyú népi kéziratok hagyományába kapcsolódnak bele. Halason az ilyenféle jegyzetek készítése már eléggé elterjedt szokás. Egypár népi szerző ilyen jellegű versei nyomtatásban is megjelentek, ezekben a helyben történt, érdekesebb esetek vannak versbe szedve. Többen még ma is tudnak belőlük hosszú részleteket könyv nélkül.
Orbán Ferenc első jegyzeteiben pajzán történetek, tréfák és találós kérdések vannak összegyűjtve. Ezek közül értékesebb egy verse, amelyben egy köztémát dolgozott át, a paraszti Vanitatum Vanitas versét igen ötletesen. E versek hangulata a humoros minden mindegy. Sorba van véve mindaz, ami sok gondot okozhat a szegény embernek: a gyötrő bajok, a lejárt váltók, a megyei tisztikar, mindenfajta hivatalok és mindenféle urak. Ezt a köztémát a halasi viszonyokat figyelembe véve, ismert halasi embereket szerepeltetve dolgozta át. Az ember a változatok sokszínűségét csodálhatja benne.
Amikor írogatni kezdett, kapcsolatba jutott Nagy Cirok László városi tisztviselővel, aki nagy szorgalommal, és elismerésre méltó buzgalommal gyűjti a város történetére, a nép életére vonatkozó adatokat, és a nép életének minden érdekes jelenségét. Nagy Cirok László megkérte, hogy írjon a régiségekről. Ő ezt meg is kezdte. Így pl. versbe szedte a régi halasi juhászcsaládok neveit. A biztatást félreértve világtörténelmi jegyzeteket kezdett írni. Történelmi olvasmányaiból kivett adatokat írogatott össze. De a későbbi jegyzetekben egyre többet foglalkozott Magyarországgal, végül szűkebb hazájával, Kiskunhalassal. Feljegyezte pl., hogy ki és mikor tette le az első téglát a halasi indóház építésénél; kik kötötték az első polgári házasságot stb.
De nem sokáig maradt meg azon az úton, amelyre Nagy Cirok László akarta vezetni, írogatott a maga kedvtelésére, bár Cirok Lászlóval való kapcsolatai sohasem szakadtak meg. Később pl. írt egy verset a Cirok családról, amelyben az egyik Nagy Cirok fiú katonáskodásának történetét mondja el Háry János modorában. Látszik, hogy Orbán Ferenc ismerte, és fel is használta Garay költeményét, de adott hozzá a maga leleményéből és történeti tudásából is, amit történelmi könyveiből és mások elbeszéléseiből merített. A verset érdemes közölni saját értékei miatt is, különösen pedig a Garay költeményével való összevetés kedvéért. [224]

Cirok család verse
A múlt században a Nagy Cirokok
Kalapár-pusztában voltak birtokosok.
Kohány határáig tartott a birtokuk,
Gróf Vigyázó Sándor volt az ő szomszédjuk.
Volt akkor köztök egy Nagy Cirok Imre,
Akit katonának úgy fogtak kötéllel.
Kivitték űtet nagy Ausztriába,
Megfordult annak minden gyarmattyába,
Gács, Morva, cseh, lengyel és szép Itáliába,
Ahol rákkal éltek és teknős békával.
Fügét és gesztenyét is öhettek eleget,
De hírből sem ismerték arra a kenyeret.
Mikor hazajött már valami húsz évre,
Mikor azt gondolták, nincs is már életbe.
Uan murit csaptak Kalapár-pusztába,
Hogy elhallott Pestre a gróf lakására.
Vágtak disznót, birkát, levesnek mög pulykát,
Sütötték a kalbászt és a vastag hurkát.
Ott volt a sok szárma és laposfás bélös.
Ritka háznál eszik azt máma a bérös.
Zsíros gyúrt pogácsa is sült sok tepsivel,
Fánk is mög vót sütve egy sütő teknővel.
Mikor vége vót az ebéd – vacsorának,
Vége-hossza nem vót a táncmulatságnak.
Az a lány és asszon érözte jól magát,
Aki a huszárral járhatta a csárdást.
Igaz, hogy akkor még nem vót rezesbanda,
De volt furulya, tambura, bőrduda.
Mikor ez a három hangszer egybehangzott,
A jókedvű embör mennyországra gondolt.
Ekkor a gróf úr is möggondóta magát,
Befogatta mind a négy extrahintós lovát,
És odahajtatott a Cirok-tanyára,
Kíváncsi volt ő is az öreg huszárra.
Ekkor kihúzta magát előtte, és haptákba áll,
Jelenti, hogy ő az öreg Cirok huszár.
Ekkor mondja a gróf, hogy: mög vagyok győződve,
Hogy nemös embör vót a Cirokok eleje.
Ekkor ez fejjel nagyobb lőn, és erélyelyesen mondja,
Hogy az ő nagyapja vót Rákóczi leghűbb fegyvertársa.
Ekkor kérdi a gróf, hogy vót-e háborúba,
Vagy hogy milyen vót másfelé a katonakonyha?
„Neköm, hála Istennek, nem vót semmi bajom,
Mer az óbester úr vót a legjobb barátom.
A méltóságos asszon is hozzám uan jó volt,
Ha pogácsát sütött, elsőbb mindég neköm adott.
Ha háborúrú van szó, abbul is kivöttem a részöm,
Mert a franciákkal sokat veszeködtem.
Mert Napóleon mikor Elba-szigetről hazaszökött,
Újra föltüzelte a francia nemzetöt,
De az európai szövetségösök
Küldték elébe a nagy hadseregöt.
Osztrák részről az én óbesterem volt megbízva,
És hogy én is vele mönjek, rá vót parancsóva.
Oan vérös csatába még sohasem voltunk,
Mint Napóleont itten mikor elfogtuk.
Én kísértem ki Amerikába,
És rábíztam ottan a Szent Ilonára.
Nem mese ez, de annak is beillik,
Hogy még máma is Szent Ilonán fekszik.
Mikó ott akartam hanni, és tőlem búcsúzott,
Mint a gyeröknek, a könnye úgy hullott,
Arra kért, hogyha visszajövök még Európába,
Mönjek el Ferenc császárnak az udvarába.
Mert az ő felesége annak a leánya,
És a tisztöletit adjam neki által.
Amit meg is tettem, és szívesen fogadott,
És aranszipkát ajándékba adott.
És rám parancsót, hogy akármikor Bécsbe dógom akad,
Mindenkor szívesen vendégének fogad.
A pémontokkal is vót fegyverös ügyünk,
De azok meg sem áhattak előttünk.
Tunnék én még, gróf úr, sokakat mondani,
De nem érdemes ezeket már tovább firtatni.
Többet ér annál egy ital bajnálé,
Igyunk eggyet a gróf úr egészségéjé!
Egyrészt a történelem iránti érdeklődése miatt, másrészt unalmában összegyűjtötte a régi magyar nemesi neveket, és versbe szedte őket. Leírta magának olvasmányai alapján Mátyás király tréfás történeteit.
Különböző alkalmak is versírásra vitték. Ha az utcán ment, és látott valami érdekeset, vagy hallott valami különös, esetleg si[225]kamlós történetet, akkor azt versbe szedte, és fölolvasta öreg barátainak. Néha megmutatta annak is, akiről szólt a vers. Írt több névnapi köszöntőt is, azt mindig eljuttatta az ünnepeltnek. Amikor József főherceg Halason járt, egy verses levélben üdvözölte. Képviselő-választásra, papválasztásra kortesverseket írt. Néha csak a maga számára írt valami beszédet vagy köszöntőt. Így pl. üdvözölte a filléres gyors utasait, akiket bizonyára nem a látványosságok utáni vágy, hanem a testvéri szeretet hozott el Halasra. Egy alkalommal a hősök szobrának megkoszorúzásakor nem mondtak semmiféle beszédet, ezt ő nagyon furcsának találta. Hazajött, és maga összeállított egyet: hogy legalább egy ilyenfélét mondhattak volna.
Írt kukoricafosztásra, disznótorra az alkalmaknak megfelelő verseket. Egy ilyen, kukorica-fosztásra írt tréfás meséjéből közlünk részleteket. Ez az ötletes meséje sem saját találmánya, hanem régi, hagyományos forma átköltése. Bizonyos fokig a folklorisztikus költészet tulajdonságai élnek tovább az ilyen írói munkákban: a közös anyagból merít, de új alakítása – különösen azáltal, hogy mindjárt írásba is kerül – jobban a sajátjának látszik.
A Kővágó András mint ezermester rászánta magát a dinnyecsőszségre. Olyan kovács lött belőle, hogy az olajütő cémestör se tudott olyan nadrágot szabni, mint amilyen görbe fésűt festett az esztergájába; mert mikor a bábáhol elvitte patkolni, azt kérdözte tőle a paplanyos, hogy melyik kötélgyártó őrölte meg ezt a dupla kalamárist… stb.
… És uan jó ismerőképessége vót, hogy mikor a polgármestört megmutasztották neki, harmannap múlva a kéményseprőt alispánnak tisztőte. Ha megmutasztották neki, hogy mellik borgyú mellik tehén fia, azt még harmannap múlva se felejtötte e, hogy mellik ló elötte.
Szép, derék embör is lett vóna, ha kis törpének nem maradt vóna. Fehér-piros arca is lött vóna, ha szeplős-ragyás nem lött vóna. Arca röndös lött vóna, ha szeme kancsal, az óra ferde nem lött vóna. Máskülönben igen csinos testű lett vóna, ha a mejje, háta púpos nem lött vóna, és a lába sánta, a keze kacska nem lött vóna. Annyira okos is vót, még naptár nékű is mindig tudta, ha a nap lemönt, este van, ha feljön, rögge van. De még a névnapokat is annyira tudta, hogy János-napkó Györgyöt, István-napkó Andrást, Örzsébetkó Zsuzsannát, Zsuzsánnakó Sárát köszöntött.
Na de nem mondok rá többet, ölég ennyi tudás egy embörnek. A Szűz Mária is annyira szerette, hogy mikó möghat, hát magáhó vötte. Ezt a nótát is ű maga csináta, aki itt gyün mingyá utána:
Magossan repül a csacsi,
Nagyokat is kurjogat;
Farka alú citromalmát hullogat.
Kedves babám, tartsd a kötőd alája,
Hogy ne hulljon a citromalma hiába.
Hasonló hangú ez a hosszabb verse is, amelyben legénykorát írja le tréfásan, és nagyon ötletesen. Érdemes egészében közölni.
Fiatal koromba a hölgyeket én is szerettem vóna,
Hogyha én is nekik megteccettem vóna,
De uan kényös, pedáns természetű vótam,
Hogy a hölgyekbe nagyon válogattam.
Nekem csak az olyan nők teccettek,
Akiket itt mingyár sorba elmesélek.
A nagyot szerettem azér, hogy nagy vót,
A kicsit meg azér, mer barna vót,
A szőkét meg azér, hogy szölke vót.
A beszédöst szerettem a csevögésiér,
A szótalant meg a szendeségiér.
A szeplőst azér, hogy jó táncos vót,
A ragyást meg azér, hogy kedves, csalfa vót.
A kis szájjut azér a szép kis szájjáér,
A nagyszájjut a cuppanós csókjáér.
A fekete szeműt a fekete szemiér,
A kék szeműt az ibolyaszemiér.
A bandzsalt a kacsintásáér,
A vékonyat a karcsúságáér,
A sántát a biccentésiér,
A kacska kezűt az ölelésiér.
A siketöt meg azér pártótam,
Nem hallotta meg, mikor megszitdam,
Így aztán megmaradt köztünk a béke,
Komolyabban sose vesztünk össze.
A rövidlátót meg azér szerettem,
Hogy nem látta meg, mikor mást öleltem.
Az ilyenök, kik itt elsorolva vannak,
Húsz évtül ötvenig minnyájan bevátak,
Másmien nőkre rá se gondótam,
Mindönféle nőknek nem udvarógattam. [226]
Pedig utolsó én se vótam, hogyha elű átam,
Nem vót különb legény ottan, ahun magam vótam.
Hogy hogy tartottam a nőket regulába,
Maj bebizonyítja mingyá ez a nóta:
Én is vótam gavallér,
Mégpedig nyalka legény.
Ha a babám engedte,
Lefeküdtem mellette.
De ha megharagudott,
Az ágyárú lerúgott,
Mit tehettem mérgembe,
Lefeküdtem a fődre.
Ekkor leszát az ágyrú,
Összegázót csúnyájú,
Ögyebet nem töhettem,
Csak szuszogtam és nyögtem.
Írt ezenkívül verseket a saját gondolataiból a maga örömére és szórakoztatására. De ezeket a verseket is megmutatta jó barátainak, ismerőseinek. Verset írt arról, amikor a malomban a lift beszorította a lábát. „A Hunyadi utca” című versében a városi polgár öntudatával dicséri az ő utcájukat, a Hunyadi utcát: Jó ott lakni, mert van ott mindenféle, üzlet, hentes, mészáros, vendéglő, varroda, jó ivóvíz is van, és jó emberek is lakják. Ravaszul azzal fejezi be, hogy nem dicséri tovább az utcájukat, mert még a végén fölemelik az adóját.
Verseiben elmondja gondolatait a mai világról is. Írt verset arról, hogy hazánkat hogyan megcsonkították Trianonban. Ír arról, hogy milyen rossz is a szegény ember sorsa; ír az úri betyárokról, akik már nem bő gatyában és lóháton, hanem cilinderben és autón járnak. Írt egy új miatyánkot, amelyben az imádság szövegéhez aktuális természetű kéréseket told. Egy allegorikus versében a világot nagy tejcsarnokhoz hasonlítja, amelyben a jobb termékek a nagyuraké, az értéktelenebbek a szegény embereké. A tejtermékek közt a következő értékskálát állítja fel: finom vaj, irós vaj, vajalja, tejföl, fölözetlen tej, fölözött tej, túrós savó, túrótlan ritka savó: a társadalmi osztályok közt a miniszterektől és gyárosoktól kezdve a nincstelen napszámosig szinte minden társadalmi osztályt megemlít.
Ráérő idejében gondolt a halálára is, megírta saját búcsúztatóját és sírbeszédét. Ezeket többször is átírta, mert – amint mondotta – a fontosabb dolgokat többször átdolgozza. Ezekben végigtekint életén, köszönetet mond azoknak, akik részt vettek temetésén, utolsó jótanácsokat ad fiainak, lányainak, unokáinak.
Írói munkásságában bizonyos tudatosság jellemzi. Megfigyelhető, hogy pl. közölt meséje népiesebb nyelven van írva, mint egyéb munkái. A Cirok huszárról írt versében tudatosan, a humor kedvéért rajzolta meg a huszárt Háry János típusának. A verselésről azt tudja, hogy arra kell vigyázni, hogy a sorok egyenlő hosszúak legyenek, mert úgy jobban hangzik a vers; meg arra kell törekedni, hogy a verssorok vége hasonló hangzású legyen. A verselésről, írásról úgy nyilatkozott, hogy a vers nem mindig megy simán. Az sikerül legjobban, ami az ember vérében van. A szerelmes ember, meg a szerelmes asszony tud legjobban verset írni. [227]