Folyóiratok

Kalangya, XIII. évfolyam (1944. május 15) 5. szám

Szemző Piroska: A karácsonyi bábu

Kívül süvít a hideg szél, apró, sűrű pelyheket csapkod a fagy szeszélyes virágaitól borított ablakokba. Ma, e koraesti órákban a városkának ilyenkor egyébként még tarkán nyüzsgő utcáin hamar elült az élet. Csupán a karácsonyi sütés-főzés illata oson ki a szolgálók mögött egy-egy nagy sebbel-lobbal nyitogatott ajtón, ahogy izgatottan sürgölődő asszonyaiknak igyekeznek mindent beszerezni, mielőtt még a küszöbön topogó ünnep rájuk köszöntene.
A legtöbb házban még csak most öltik fel tündéri díszüket a kis és nagy fenyők, s lelkük mélyén talán ugyanazt érzik, mint az esketéshez öltözködő menyasszony: fájdalmas boldogságot. Könnyes vágyat a hallgatag erdő, a régi otthon után, repeső örömet az új, pompával induló élet küszöbén.
Szellő tanáréknál is igen nagy az ünnepi készülődés. A tanár úr ma – kivételesen – olvas, és nem művel tollmardosó dolgot, mellette felesége kipirult arccal kötözgeti, adogatja a szaloncukrokat két rosszcsont fiuknak. Bár ezúttal nagyon megemberelték magukat. Az ő szívüket is megérintette a kisded Jézus áhítatos szeretete, és komoly arccal bíbelődnek a karácsonyfával a szomszéd szobában játszadozó és mit sem sejtő húgocskájuk számára. A nagyobbik kedves alázatossággal emeli ajkához anyja kezét, miközben fogadkozik, hogy Magdika húguknak az idén is olyan szép fája lesz, mintha maga a Jézuska fáradott volna érte a magas mennyországban.
Ebben a pillanatban ezüstösen megszólalt a fenyő koronáját díszítő kis üvegharang, a tűlevelű ágak lágyan hajlongani kezdtek, szinte helyeslőleg bólogattak, de a tanárné önkénytelenül is ijedten pillantott az ajtóra, melynek egyik szárnya hirtelen csattanással becsapódott, megszüntetve a karácsonyfát himbáló légvonatot.
Az ajtón belül ott állt egy öt-hat esztendősnek látszó, pirospozsgás, csillogó szemű, barna kislány, Magdi. Ajkát először dacosan, ellenségesen összevonta, majd hamiskás szemmel felnézett a fát díszítő bátyjára:
– De csúnya a Jézuska – mondta csúfondárosan, aztán sarkon fordult, mielőtt még meglepetésében bárki is szóhoz juthatott volna, és amilyen váratlanul jött, olyan hirtelenül tűnt el.
A tanárné kimondhatatlan haragra lobbant. Nem sok hiányzott, igazságot lát imposztor fiain, hogy szigorú figyelmeztetése ellenére is elfelejtették a gyerekszoba felől az ajtót bezárni.
– Szegény kicsi lánykám – keseregte –, most már nem hiszi többé, hogy a Jézuska hozza a karácsonyfát, a játékokat. Elég baj, hogy ti már tudjátok az igazságot; pedig akkor voltatok igazán boldogok, míg hittétek a mesét…
A kisebbik fiú bűntudatos arccal próbálta anyját vigasztalni, mire „megjön a Jézuska”, Magdi bizonyára elfelejti az egészet, s a karácsonyi ajándék, a gyermeknagyságú bábu megteszi majd a magáét.
Az anya összeráncolt homloka lassan újra kisimult. Kezébe vette a nagy, szőke csodát. A fővárosból hozatta. Ilyet nem tartogattak a városka játékkereskedései, a drága portékára aligha akad vevő. A tanárné is sajnálná rá a pénzt, ha nem nevelési szándékkal kockáztatta volna. Magdi túlságosan eleven, pajkos, csínytevő bátyjai között egészen elfiúsodott. Most ennek a csodabábunak kellene felébreszteni benne a gyengéd szelídséget.
– Talán sikerül! – fejezte be hangosan gondolatait.
Keze lágyan rásiklott a bábu aranycsillogású fejére, mintha csak a kislányáén pihenne…
Nem sokkal ezután reménykedve vezette a kis vadócot az ezer színben tündöklő fenyő alá. Magdi azonban anélkül, hogy kezébe vette volna a bábut, csalódottan elfordult tőle. Bátyjaihoz futott, akik éppen egy bélyeggyűjtő albumról vitatták, hogy melyiküké, kikapta kezükből, és hatalmas könnyzápor közepette akaratosan ismételgette: „ilyet akarok!”
A bábuval egyéb sem történt, csak odavándorolt a többi hasonló, beporosodott játékhoz. Minden más kislány boldog lett volna vele, csupán jogos tulajdonosa hányt neki fittyet.
*
A július végi, felhőtlen nap gyümölcsaszaló hőséget árasztott mindenfelé. A kis balatoni fürdőhely maga is lustán nyúlt el a mozdulatlan, zöldeskék tó partján. [220]
– Ma megint olyan, mint a végeláthatatlan tenger, túlsó oldala egészen összeér az éggel – állapította meg Magda elragadtatással, miközben könyöklő helyzetét újra fekvőre változtatta.
Tőle valamivel távolabb fiatal leány hevert ugyancsak fürdőruhában. Ásított anélkül, hogy válaszolt volna.
Magda tulajdonképpen nem is várta; inkább magának beszélt. Szinte örült ennek az egyedüllétnek, ma ilyen hangulatban volt.
Mióta ideérkeztek, jóformán még nem is ért rá magával foglalkozni. Reggel tenisz, utána fürdés délig, ebéd végeztével alvás, majd összeverődik a társaság, és óvatosan kerülnek minden komolyabb beszélgetést, mintha azzal megsértenének valakit… Este gramofonra tánc. Így megy mindennap.
Rendben van, hiszen ez nem nyári egyetem, és a testnek is kijár az övé, tegnap azonban már a tánc nem okozott olyan élvezetet, dallam és ütemek sem ringattak olyan lágyan…
– De mit akar tulajdonképpen?
Erre egyáltalán nem tudott felelni. Arra sem, miért nem érzi jól magát huzamosabb ideig társaságban. A lányokat unja-e „örökös női problémáikkal”, vagy az általános, könnyű, sokszor léha csevegést. A fiúkkal is csak akkor van szívesen együtt, ha komolyabb eszmecserékre is hajlandóak.
– Miért ne tanuljak könnyen és gyorsan? – mondta ilyenkor évődő barátnőinek egy kis gúnyos mosollyal.
A barátnők mindezért roppant céltudatos, számító, hideg fejű és szívű leánynak tartották, és szemébe jósolták: sohasem fogja megismerni az igazi boldogságot.
Most ez is eszébe jutott.
Hiányzik-e neki egyáltalán a boldogság, és mi az?
Semmi esetre sem a férjhezmenés, az anyaság. Ő aztán igazán nem az a nő, aki szolgál, hangtalanul szolgálja a férfit, a családot, vagy néma megadással valamely közösséget. Nem, sohasem fog ezekhez az áldozatos lelkekhez tartozni. Ott van anyja, egészen fiatal szépségét időnek előtte szívta el mohó családja. Neki nem lesznek korai ráncai.
Abban igazat adott anyjának, ha az évek felnőtt leánnyá érlelték is, ő aztán alapjában véve nem változott: egykori akaratossága ma hajthatatlanság, határozottság, tettre kész, magabiztos fölény.
Nem állítja. hogy soha nem megy férjhez, de egészen más házaséletbe, mint anyja, anyái.
Felegyenesedett. Ebből mára elég.
Nem birta tovább tagjaiban az ólomsúlyú lomhaságot, megindult az ugrók hídja felé. A hídon egy pillanatra megállt. Aranybarna bőrével, vállaira omló hajával, melyből bronzszikrákat csiholt a déli nap, olyan volt, mint a tónak titkos leánya, aki csupán látogatóba jött az emberek közé. Maga sem sejtette, hogy mennyire nincs közöttük otthon…
A következő percben edzett karjai már nyugodtan szelték a derűs eget visszakéklő vizet. A meg-megcsobbanó lebegés, a habok hűsítő simogatása messze ragadta előbbi gondolataitól. Szinte azt sem tudta, percek vagy órák óta úszik-e, csak akkor ébredt öntudatra, mikor nagyot bődült fölötte a haragvó ég.
– Vihar a Balatonon – mosolygott.
Egyáltalán nem riadt meg, pedig már sehol sem látszott a part. Megfordult. A hatalmas, tajtékos hullámok kíméletlen játékba kezdtek vele, majdnem ugyanannyira dobálták vissza, mint előre. Még nem érzett fáradtságot, tehát nem is gondolt azzal, meddig bírja. Eddig még sohasem volt életveszélyben, s acélos fiatalságában büszke örömmel feszültek meg izmai: élvezte az új élményt.
Most váratlanul, mintha segítségért kiáltott volna, vitorlás bukkant fel, és nagy buzgalommal melléjé úszott. A benn ülő kérdezés nélkül kis kötéllétrát dobott feléje. Józan ésszel nem lehetett elutasítani.
Magda megragadta, és egy szempillantás alatt a vitorláson termett. Könnyű fejbólintással megköszönte a férfinak a segítséget, azután minden erejével igyekezett megfékezni a rendkívül sebesen ide-oda hajladozó vitorlarudat, míg útitársa a beömlő vizet merítette.
A dühöngő szél végül is pártjukra szegődött. Nemsokára újra feltűntek a partok. Magdáéknál kötöttek ki. Az „életmentő” természetesen vendégük lett.
A vacsoránál már egészen összebarátkoztak, és Magdának el kellett ismerni, hogy új orvosismerőse azok közül való, akitől sokat tanulhat.
Párizsról beszélgettek. Idézték a Rodin-múzeum és a Louvre kincseit, majd a svájci tavak szépségét. Szóba kerültek a nagy regények, költők és muzsikusok. Mindenben pontosan egyetértettek. Magda csupán a nőről, hivatásáról vallott nézetét [221] találta végtelenül ósdinak, mert a végső célt új barátja is egyedül az anyaságban látta.
Az orvos még két hétig maradt a Balatonon. Augusztus közepén elutazott, de megígérték egymásnak, hogy Pesten találkoznak. Magda nem tagadhatta, hiányzott a férfi.
A hónap végén ők is hazamentek. Magda már nagyon örült a találkozásnak.
A balatoni barátságot nem kellett felújítani, nem ártott neki a távolság, sőt egyre jobban mélyült. Magda is érezte, hogy a vallomás már nincs messze. Szívébe tekintett, nagyon szerette a férfit. Nem fejvesztetten, őt érzés sohasem fenyegetheti elnyeléssel. Nem is titkolta. A férfi ilyenkor engedékenyen mosolygott, mintha valami nagy titka lenne. Magda nagyon szerette volna megfejteni, próbálta, de nem ment.
A vallomás forró percében mégis megszédült. A szorosan átfogó karok édes, biztonságos, jóleső érzésében mintha homályosan megértett volna valamit az annyira sajnált, áldozatokat hozó nők lelkületéből… De az egész valóban nem tartott tovább egy röpke pillanatnál. Megrázta homlokába hulló fürtjeit, talán a rászakadó mámort akarta ezzel jelképesen világgá kergetni.
– Lehet, hogy egyszer, évek múlva mégis rászánom magam, hogy családanya legyek – mondta ajkát biggyesztve.
A férfi szótlanul újra karjaiba zárta, most már Magda sem ellenkezett.
Karácsonykor mentek nászútra.
*
Mire visszaérkeztek, Magda anyja már berendezett lakással várta őket. Természetesen akadtak bútorok, melyeket Magda saját ízlése szerint rendezett el, de lényeges változást nem eszközölt. Csak akkor fintorodott el jobban, mikor a kereveten felfedezte elhanyagolt játékszerét, a nagy, szőke csodabábut, a Jézuska egykori ajándékát.
Már-már azon a ponton volt, visszaküldi anyjának, de hálátlanság lett volna fáradozásai után rögtön ezzel megbántani. Sőt egy időre ott kell még hagynia, aztán majdcsak eltünteti valahogy.
Ezt egy alkalommal megmondta férjének is, nehogy valamiképpen azt higgye, a bábu az ő gondolata volt.
A férfi arcán ugyanaz a diadalmas mosoly suhant át, mellyel Magda mindig találkozott, valahányszor a gyermeket mint házasságuk későbbi tervét emlegette. Oh, hogy gyűlölte ezért!
Nagy haragjában szóvá is teszi, de nem akarta éppen ezt az estéjüket elrontani, mert az urának másnap hosszabb időre el kellett utaznia.
A vacsora hangtalanul folyt. A végére minden harag tovatűnt a fiatalasszony szívéből. Talán még nászútjuk idején sem kerültek olyan közel egymáshoz, mint éppen ezen a viharosnak induló estén.
– Mert először válunk el hosszabb időre egymástól? Vagy az otthon varázslatos hangulata, oltalmazó melege teszi? – kérdezgette Magda önmagától. Nem tudta megokolni.
Az elutazást követő negyedik hét már ólomlábakon érkezett el.
Magda bosszúsan morzsolgatta ujjai közt az urától érkező és egy ötödikkel fenyegetőző levelet.
– Ez nem mehet így tovább – gondolta bosszúsan.
– Nem arról van szó, kibírom nélküle, még annyira nem vesztettem el józan eszemet, de mégis csak nevetséges, hogy két hónapi házasság után egyedül tengjek-lengjek és unatkozzam csupán azért, mert az uram keresett orvos. Persze, ez az átka annak, ha az ember híres sebész felesége, végül is nem az enyém, hanem az igen tisztelt emberiségé.
Már éppen nem a legszebbet akarta kívánni az emberiségnek, mikor maga is észrevette, hogy ma szokatlanul rossz napja van. Nyugtalan, ideges. Csillapodásul egyik szobából a másikba sétált, talán ezzel is hamarabb telik az idő. Ekkor a hálóba érve, valami kimondhatatlan rosszullét fogta el.
Szinte ájulás környékezte. Szíve hevesen vert, halántéka vadul lüktetett, mintha a vér keresztül akarná törni az ércfalakat. Már a gyomra is émelygett. Le kellett ülnie, különben elesik.
Szerencséjére közel állt a kerevethez.
– Mi lehet velem? – tűnődött, miközben verejtékes tenyerei kínjában a kerevet támláját keresték.
Valami kemény tárgyba ütközött: a karácsonyi bábu volt.
Rábámult. Hirtelen világosság gyúlt agyában.
– Gyermekem lesz! – jajdult fel benne a rémület.
Hiszen ő nem akarta!
Vad harag fogta el férje iránt. Hát ezt jelentette győztes mosolya, most érti. [222]
Már nem érzett kínt, fájdalmat, csak mérhetetlen megvetést.
– És mégsem teljesedik az akarata – határozta el kegyetlen felháborodásában.
Haragja még el sem ült, mikor hirtelen, mintha égi sugallat szállta volna meg, testében csodálatos fluidumok indultak keringésnek. Szinte úgy vélte, hallja az új életnek mámoros, diadalmas hangjait. Előbb még halálra ijedt szíve repesni kezdett, egész lénye megfeszült, végtelenül könnyűnek érezte magát…
Majd minden valószínűtlen körvonalakat kapott körülötte, csak egyet látott tisztán: a karácsonyi bábu szőke fejét, kedves, nagy gyermekszemét. És ami eddig még egyszer sem jutott eszébe, rendkívül óvatosan és kíváncsian a karjába vette, aztán mintha élne, ismeretlen melódiát dúdolva hozzá, lassan ringatni kezdte. Szája nevetett, és hullottak a bábú arcába boldogságának könnyei.