Folyóiratok

Kalangya, XIII. évfolyam (1944. május 15) 5. szám

Lázs Sándor: Szekérút március elején

Lelkét leheli a föld,
a bús tanyák sápadtan alszanak,
fekete-fehér a táj,
szállnak fölötte gyászruhás madarak.
Méla ködben úszik a vidék,
az ég könnyes arcán szürke fátyol,
rozzant szekerünk nyeldesi a kátyú,
s két lovunk szűgyig a sárban gázol.
Egy-két fa mereszti a karját,
ruhátlanok, mint az útszéli szegények,
fázósan gubbasztanak a szárkupacok,
körmüket fújják a szegény legények.
A csőszök kunyhója unottan ásít,
ablakán ki-besétál a szél,
végigmotoz a szunnyadó szalmán,
hol pókhálós álmát alussza a tél.
Vérvörös arccal ébred a nap,
s fölszáll a kútágas nyújtózó csúcsára,
széttekint a tájon, hol nincs mit nézni,
pislog, és dunnát húz újra magára.
Az útszéli kereszten elfáradt a Krisztus,
szenvedő arccal a földre hajol,
ráköszönt a mélázó utas,
a feszület bólint, és tovább silbakol.
Egy lovas poroszkál a cuppogó agyagban,
pipája rég kialudt, bajsza búsan kókad,
nyeklik a nyeregben, mintha meghalt volna,
kérges kezében elnyűtt nádpálcát lógat.
Zötyög a szekerünk, mint a cudar élet,
a gondolat felrepül, de a sár marasztal,
a lusta Bácska álmatlan szendereg,
és a borongó ég könnyel vigasztal. [219]