Folyóiratok

Kalangya, XIII. évfolyam (1944. május 15) 5. szám

Bárdosi Német János: Az igazi Berzsenyi

Alig van a magyar irodalomnak még egy alakja, akinek a múltja, embersége, műve olyan téves megítélésben élne a köztudatban, mint Berzsenyi Dánielé. A centenárium – Berzsenyi felett a második – szinte csokorba fűzte ezt a sok hervatag és hamis ítélkezést, amely után valóban itt az ideje, hogy erről a kivételes tehetségű költőről tiszta képet alkothassunk magunknak.
Aki egy kicsit is belenézett Berzsenyi művébe, és figyelemre méltatta azokat a megállapításokat, amelyeket az irodalomtörténetek, lexikonok publikáltak Berzsenyi körül, igen jól láthatják, hogy ez a munka nem a legkönnyebb feladatok közé tartozik.
Berzsenyi élete végén egy nagy változás vágya, ígérete dobogtatta meg a magyar szíveket. Széchenyi István eszméi és munkássága foglalta le a magyarság erejét és figyelmét. Ez a korszak volt az, amikor nem kisebb dolog forgott kockán, mint a magyarság megtartása és megerősítése. A rendi Magyarország ekkor indult meg a nyugati nemzetek felé, hogy ismét megváltsa európai igényét és a haladás szabadabb szellemével tölthesse meg elavult életkereteit. A magyar nyelv végleges rendezése, a tudományos fejlődés lehetősége, az Akadémia elindulása, a civilizáció és az iparosodás útja, az a mérhetetlen gazdasági, társadalmi és erkölcsi újítás, amely Széchenyi lázas agyától kapta indításait, annyira igénybe vette a magyarság életét, hogy alig jutott ideje figyelni a niklai költő halálára. Pedig Döbrentei Gábor már 1842-ben készen állt Berzsenyi életművével, és 3 hatalmas kötetben adta ki a költő szellemi hagyatékát, amelyben hiánytalanul mutatkozik meg Berzsenyi igazi jelentősége.
Az abszolutizmus vigasztalansága, a hatvanhét utáni korszak felületes és egyoldalú nemzetpolitikai iránya, kulturális meddősége szintén nem kedvezett Berzsenyi művének. Pedig a Toldy Ferenc-féle kiadás – 1864-ben – sok dolgot tisztázott Berzsenyi körül. A nyelvújítás erőszakosságait, amelyet a „neológusok dühe” iktatott Berzsenyi műveibe, alaposan kigyomlálta, és mindenképpen modernebb formát adott, Berzsenyi igaz értéke felé terelte a figyelmet (Tolnai Lajos, Szabó Dezső, Babits Mihály, Illyés Gyula, legújabban Németh László stb.), azonban – ennek ellenére – a tévedések, hamis ítéletek köde veszi körül Berzsenyi költészetét és emberi alakját.
Mert mit is tudunk mi erről a nagyszerű költőről? Valljuk be, hogy nagyon keveset, és amit tudunk róla, az is hamis ítélet. Iskoláskönyveink szinte szánalmasan szajkózzák, hogy a „deákos iskolához” tartozott, hogy verseit a görög és latin mitológia képei töltik meg. A filológia sikeres búvárkodása folytán azt is tudjuk róla, hogy Horatius után még gyenge „német minták” is hevítették. Toldy Ferenc óta minden érettségizett polgár elmondta Berzsenyiről, hogy a „világirodalom legnagyobb ódaköltője”. A „Magyarokhoz” és a „Fohászkodás” c. ódája kötelező verses olvasmány és aki irodalmi műveltségét különösebben is be akarja bizonyítani, még azt is tudja, hogy a „rendi Magyarország költője volt”.
Ez a felfogás egy hamis irodalmi nevelés eredménye, amely ebből a hatalmas költői géniuszból, ebből a jelentős gondolkozóból éppen azt örökítette meg, amely Berzsenyit vérségével, nevelési adottságával kötötte ehhez a nemesi társadalomhoz. Berzsenyi későbbi műve, művelődése, szinte cezurája annak a kényelmes életfelfogásnak, amely ezt a Széchenyi előtti „rendi társadalmat” jellemezte. Ez a választóvonal nem hagyható ki Berzse- (?) a megítélésen fordul meg, és tisztázódik az egész Berzsenyi-revízió kérdése. Berzsenyit csak egész művével, fejlődése teljes eredményével szabad felmérni és megítélni. Innen magyarázható, hogy még a Hóman–Szekfű-féle történetírás is marasztaló ítéletet hoz róla, amikor kizárólag „nemesi költőnek” nevezi, és nem mondja el azt a jelentős változást, amely élete második felében főleg episztoláiban és tanulmányaiban alakult ki. Nem könnyű ezeket a dolgokat szintézisbe hozni, hogy egy szerves költői és emberi mű adódjék ki belőle. Azonban Berzsenyi életének, szellemének ez a Janus-arca, művének elütő értéke mindenképpen megérdemli, hogy ezt az újraértékelést elvégezzük, és a „nemesi költő” mellé odárajzol[217]juk a „szabadság századának” álmodóját, a „tiszta ész”, a felvilágosodás bátor hitvallóját.
Vajon tudjuk-e, hogy ez a „vidéki költő”, akiről egyik méltatója azt írja, hogy „a gazdálkodó köznemes életét élte külsőleg, titokban pedig a latinos és németes költők mintájára hazafias és szerelmes verseket fabrikált”, a magyar költészetben szinte először beszélt a nagyváros gazdag életüteméről:
„Midőn Budának roppant bércfokáról
Szédülve Pestnek tornyait tekintem,
S a száz hajókat rengető Dunát,
A nagy Dunának tündér kertjeit
És a habokkal küzdő szép hidat,
Melyen zsibongva egy világ tolong.
Midőn körültem minden él s örül,
S újabb meg újabb érzelemre gyújt:
Itt a tanult kéz nagy remekjei,
Ott a dicső ész alkotásai
Az élet édes bájait mutatják.
S mindazt előttem testesülve látom,
Amit magamban csak képzelhetek,
Kivánhat-e még többeket szemem?
Hol van itt az a kizárólagos „bukolikus hang”, amely eddig csak ezek jegyében skatulyázta el Berzsenyi költészetét? És hol van a „nemesi magyar” megkötött szelleme, amikor „szabad népről” beszélt? „Napóleon” c. epigrammájában pedig már a „nép csalatásáról”, a zsarnokról és zsarnokok sorsáról mondott ítéletet.
De nem lehet és nem szabad figyelmen kívül hagyni azt a szempontot sem, amely Berzsenyi racionalizmusát teszi meg költészetének központi eszméjévé:
„Az ész az Isten, mely minket vezet,
Az ő szavára minden meghajol,
Ez alkot minden szépet és dicsőt.
Az egyes embert, mint a milliókat
Ez áldja, s égi boldogságra inti.”
Valóban tagadhatatlan, hogy a vallás fejlődése nagyon érdekelte és izgatta. A „religiók eredete és harmóniája” címen könyvet is írt, „melyet Kazinczy dicsért, de szabad szelleme miatt ki nem adhatónak nyilvánítottak.”
Berzsenyi tehát nem ragadt bele a falusi sárba – mint ahogy egyes életírói állítják, és borozó, cigányozó, pipás úrnak festik –, hanem állandóan tanult, fejlődött, és éppen ez a szellemi kiteljesedés idézte fel nála azt a válságot, amely költői „sínylődésének”, mélabújának, vigasztalan pesszimizmusának is alapját képezte.
Vagy tudjuk-e, hogy ez a „nemesi osztályszemléletű” költő mennyire híve volt annak a demokratikus áramlatnak, amely a francia forradalom után lassan hazánkba is átszivárgott, és az az utilizáló szándék, amely később az angol nemzetgazdaságot szemlélő Széchenyit eltöltötte, Berzsenyit is megérintette és hatalmába kerítette.
A „magyarországi mezőgazdasági szorgalomról” írt művében pedig minden versnél szebben igazolta humanizmusát, haladó gondolkozását. Ebben a röpiratában szinte felölelte a magyar elmaradás összes okait. Rámutatott az elnéptelenedett földek, föld nélküli népek nehéz és káros sorsára, a telepítés fontosságára. Beszélt a nemzetiségi kérdés helyes megoldásáról. Belső művelődésünk fogyatékossága, a jobbágyság elesettsége és szociális védelme, a szövetkezeti gazdálkodás, sőt még a ma hangoztatott „családvédelem”, „anyák napja” is hangot kapott iratában.
Ma már könnyen kimutathatjuk, hogy Berzsenyi műve milyen helyet foglal el a magyar szellem értékrendjében, és hogy munkássága milyen szervesen beletartozik a XIX. század nagy szellemi megújhodásába: Kazinczy Ferenc, Széchenyi István. Vörösmarty Mihály, Petőfi Sándor, Eötvös József, Kossuth Lajos munkája mellé. Sőt Szimonidesz tanulmánya szerint „mindennek a szellemi pezsgésnek Berzsenyi a forrása és kiindulópontja.”
Mindezek csak vázlatosan kiragadott képek és magyarázatok egy alapos és helyes irányú Berzsenyi-kutatás megindításához. Még külön érdekessége lehet ennek a vizsgálódásnak, amely Berzsenyi páratlan költői értékével, nyelvi és művészi készségével foglalkozik. Bátran mondhatjuk, hogy minden moralizáló hajlandóság és költői hivatástudat mellett is Berzsenyi találta meg először a magyar irodalomban a „tiszta költészet” hangját és valódi értelmét. „Az igazi poézis, ez a tündér világtükör annál inkább nem egyes színeit, hanem mindenkor egészét mutatja az életnek, az élet pedig nem csupa szomorúság, nem csupa vígság, hanem csak ezeknek vegyülete, és éppen az a valódi poézis, mely a valóság tarka vegyületét harmóniás vegyületté alakítja.” Ennek a költői elvnek az érvényesítéséhez nagyon [218] gazdag költői eszközökkel rendelkezett Berzsenyi. Az adatok sorozata bizonyítja, hogy Berzsenyi „dunai nyelve”, amelyet Kölcsey olyan élesen bírált, mennyire tiszta, szinte zenei szépségű nyelvezet, amely a magyar költői beszédnek ma is alapja és erőssége.
A magyar irodalom egyik legigazibb, legnemesebb feladata, hogy ennek a sokáig homályban maradó lángelmének teljes igazságot szolgáltasson, és művét, szellemét úgy ítélje meg, hogy abból sem Berzsenyi, sem a magyar művelődés kárt ne szenvedjen. Berzsenyi Dániel géniusza nem maradhat abba a vassisakba zárva, amelybe a hősi, vitézi ódák korszaka és irodalmi ítélete zárta be. Ódái – „a magyar kar mennykövei” – mellett vegyük számba teljes költői értékét, és egyoldalú „nemesi szemlélete” mellett lássuk meg benne a XIX. század nagy eszményeinek megérzőjét és kifejezőjét.