Folyóiratok

Kalangya, II. évfolyam (1933. június) 6. szám, 361–432. p.

Sok szó esett az utóbbi időben egy vajdasági magyar irodalmi társulat, helyesebben a vajdasági magyar írók társaságának megalakulásáról. Örvendetes fejlődési fokát mutatja a délszlávországi magyar irodalomnak, hogy a terv komolyan szóba kerülhetett, s hogy megvalósítása előtt sem látunk leküzdhetetlennek látszó akadályokat. Sőt minden remény megvan nemcsak a jugoszláviai magyar írók társaságának megalakulására, hanem arra is, hogy ez a társaság – a benne részt vevő írók számának nagyságánál, de még inkább azok egy részének az ország határain túl is elismert, kiváló írói kvalitásainál fogva – komoly alkotómunkát fog végezni úgy az irodalom, mint az írók erkölcsi és anyagi érdekeinek megvédése és felkarolása körül.

Amikor a jugoszláviai magyar írók társaságának eszméje felmerült, talán nem lesz érdektelen megemlékezni arról az irodalmi társaságról, amely ezen a területen először próbálta meg egységbe foglalni, ha nem is a hivatásos írókat, hanem azokat, akik a magyar irodalom iránt nemcsak érdeklődtek, hanem akik maguk is megpróbálkoztak irodalmi célok megvalósításával. Bár ennek az irodalmi körnek célja inkább az önművelés is volt, s nem az, hogy alkotásaikkal megismertessék a közönséget is, tehát hiányzott az írói ambíció legfőbb tényezője: a hatni akarás szélesebb tömegekre, mégis ez a kör az ősapja a megszületendő vajdasági (vagy délszlávországi) magyar írók társaságának.

S ha nem is alkotott nagyot és maradandót, s ha szellemi kihatásaiban sem volt erős, és fényes írói karriereket nem produkált is: mégis ez az irodalmi társaság volt az első, amely a Bácska borgőzös atmoszférájában és zsíros földjén először próbálta a talajt megnemesíteni a magyar kultúra és a magyar irodalom számára.

*

Ötvenéves, elsárgult újságpapír fekszik előttem, amelynek lapjaira – késő öregkorában »Pájó« álnév alatt – írta meg [363] visszaemlékezésként az első suboticai (mert Suboticán alakult meg ez a társaság) magyar irodalmi társulat történetét annak egyik résztvevője. Sajnos, ez a visszaemlékezés inkább a formai dolgok, az egyesület megalakítása s annak küzdelmeire szorítkozik csupán, és nem ad úgyszólván semmit vagy csak nagyon keveset abból, ami minket leginkább érdekelne, a társulat tagjai által produkált művekből még kivonatos ismertetés alakjában sem. De azért még így is érdekes ez a közlemény, mert megmutatja, hogy a vajdasági (szorosabban bácskai) irodalmi törekvések nem egészen talajtalanok, van az itteni magyar irodalomnak ősisége, patinája, amely ha nem is nyúlik vissza az erdélyi irodalom kezdetéig, de ide s tova mégis egy évszázadra tekinthet vissza.

De jó ez a visszaemlékezés arra is, hogy megmutassa: a Bácska zsíros földje nem mostohaapja a kultúrának. Sőt, hogy az akkori úri közönség pártjára kelt, és bizonyos mértékben támogatta azokat, akik a »legnagyobb faluban«, a régi Szabadkán magyar kultúráért és magyar irodalomért hevültek. De lássuk, mit mond a régi krónikás ötven év előtt a most már csaknem százéves irodalmi törekvésekről, küzdelmekről és eredményekről.

*

Ősz fejű aggként, de megfiatalodott képzelettel – mint ő maga mondja – írja meg a kör történetét, amelynek élte tavaszán maga is tagja volt, a krónikás. A Nemzeti Nyelven Munkálkodó Társulat az 1840-ik év szeptember hó 18-án alakult meg, s annak tagjai »részvényesekből« állottak, akik havonta két forintot fizettek. A kör alapító tagjai Szárics Jenő, Simony Mihály, Antunovics József, Karvázy Zsiga, Meznerits József, Varga János, Sárcsevits Ambrus, Prokopcsányi Tivadar, Hoffmann Ferenc, Zárits György és Winkler N. voltak. A negyvenes évek kornak szellemét rendkívüli jellemző erővel festi a krónikás, amikor a társulat alapításának indokát a következőkben ismerteti: „Nem elbizakodott ifjú, de az élet viharaival megküzdött agg, én vallom, hogy egyesülésünk célja a lehető legmagasztosabb volt, s ennek kivívásához erőnk nem volt méltatlan, s a mód, mellyel edzettük azt, lehetőleg leghelyesebb. Azon időben a magyar ifjúság legnagyobb része kicsinyes, ízetlen élvek közt unta, dőzsölte át nemesebb foglalkozásoktól távol leélt éveit. Ló, bor, kártya és biliárd volt az ifjúság éltető eleme, foglalkozási köre a garázda verekedés, hol egymás fején edzé karjait a legközelebbi tisztújítást megelőző korteskedés küzdelmeihez. Az idő súlyos nyomú kereke ezreken át gördült anélkül, hogy idősebb korára csak egy [364] szép, léleknemesítő tett emlékül szolgálhatna is. Egyesültünk, kevesen, de lelkesek, kik nem akartuk életünket az élet tétlen, egyhangú mozsarai közt átsenyvedni. Egyesültünk kik munkás, nagyra törő s kitartó munkára kész lelket éreztek magukban; kik meg voltak győződve, hogy a nemzettestre súlyosodó, nyomasztó terhek erejét szelídíteni s később megsemmisíteni csak szakadatlan munka, kitartó küzdelem, szüntelen és csüggedetlen szorgalom által lehetséges. Látva a nemzet anyagi emelkedését, éles szemmel beláttuk, hogy ez csak az esetben lehet valódi, szilárd alapja a nemzet nagyságának, ha kiművelt, magasba szárnyaló lelkierő, szellemi fensőbbség hatványozza. A kevés, de a nemzet általános színvonalán felülemelkedettek, mint mindenütt, úgy nálunk is megdöbbenve látták a város s megyei ifjúság iránytalanságát. A szomszédos lengyel nemzet leigázott földjéről szél, vihar átsodorta bús rabság tudata, fensőbb akarat által irántuk rokonszenvező lelkeinkből kitiltott részvét, önnemzetünk ifjúsága szomorú jövőt sejtető tespedése, lázas szervezkedésre inte néhány lelkes ifjút. Tenni, eszméket, elveket hirdetni, hazaszeretetet élénkíteni, előkészíteni az utat az európai nemzetek műveltebbjei sorába volt a magasztos cél. A helyes cselekvésig az önművelés egyedüli nyitott út volt. Az önművelés tere volt egyedül szabad, s legkevésbé korlátolt a magyar ifjúság részére. Azon tudattal léptünk e térre, hogy menten minden mellékérdektől ifjúi nyers erőt ernyedetlen gyakorlat által izmosítani, de egyúttal csinosítni is fogjuk. Jelszavunk volt az önművelés vágya s közel vagy távol jövőben érvényesíthető munkásság.

A kör keretén belül teljes szólásszabadság volt, de annak munkásságáról nem tagokat tájékoztatni tiltva volt. Az alapszabályok szerint minden tag kötelezve volt havonkint legalább egy eredeti művet benyújtani, amelyet a bíráló igazságosan, de részrehajlás nélkül volt köteles elbírálni. A társaság működéséről a krónikás a következőket írja :

Háromhónaponként tartatott az úgynevezett évnegyedes gyűlés, melyre minden tag egy nagyobb művet tartozott készíteni. Ily évnegyedes gyűlések alkalmával nem ritkán hívott vendégek, főbb városi urak jelenlétében lefolyt évnegyed alatt elbírált és elfogadott művek közül a jobban kiemeltek felolvastattak, és a társulat »Évkönyvé«-be vezettettek be. A »fi-társak« egyenrangúaknak tekintettek, s a szavazásnál is a szótöbbség döntött; éppen így a választásoknál is. E választások évnegyedenként tartattak, s az újon választott elnök rendesen egy nagyobb beszéddel foglalta el az elnöki széket. A hivatalnokok újra megválaszthatók voltak, de ez tekintettel [365] arra, hogy mindenki részesíttessék terhekben és előnyökben, rendszerint más és mások által töltetett be. Egyedül a jegyzőség és az »Évkönyv« vezetésével volt szünetlenül megbízva Meznerits J.”

A társaság gyűléseit a kör egyik tagja, Simonyi Mihály édesatyjának lakásában tartották, a későbbi Bittermann-házban, amelyért öt váltóforint lakbért fizettek. A kör vagyona ebben az időben mindössze az »Athenaeum« néhány füzete volt.

Hadd álljon itt egy hosszabb idézet a. körnek tagjaira és a külvilágra gyakorolt hatásáról:

„A kör munkálkodása kifelé, hatása a társadalmi életre létezése idején igen csekély volt. Az ivás, dorbézolás és effélékben inkább örömet és élveket talált ifjúság legnagyobb része elszigetelé magát a kör tagjaitól, »különcök«-nek nézték azokat, akik nem a bor, paripa, agár, kostök és ostor hősei. Nevetség tárgya lett a kis munkás kör itt, mint volt országszerte a munkás férfi. Lenézték a szellemi foglalkozást, komoly s szilárd törekvésben a magyar társadalom elpuhulását látták és gyűlölték. Nevetés, gúny tárgyai lettek a hideg szobában költészet és más nemes foglalkozással haladók, tán a gúnyolódók ezáltal akarták a közülök kiváltakat visszaolvasztani maradi soraikba. Vagy tán volt is abban a korban nevetséges azokban, mit ezek a »különcök végbe vittek«. Egyedül a gúnyolódók elmaradt értelmének tulajdoníthatjuk, fejőkbe rozsdásodott csekély eszök nagyon kis láthatárral bírt. Egyike voltak ezek a »nem írok, nem olvasok« jelszavú nemességnek, mely nem írt, nem olvasott, mert nem tudott írni-olvasni. Egyrészről a haladni nem akarók visszavonulása, másrészről a szellemi haladás eszközeinek hiánya bénítja meg egyelőre a haladást. De megszakítani nem volt képes – csak lassíthatá. Az iskolák sivár, szellemtelen termeiben elhangzott avult eszmék, ferde gondolkozás nem volt képes őket – az irodalom s szent hazafiság tüze által hevített lelkeseket-kielégíteni. Azon kívül kellett keresni a módot…

A kör befolyása önmagára sokkal nagyobb volt a kihatásnál. Minden héten, előre kitűzött napon összegyűltek, s a beadott munkálatok tüzetes bírálatát végighallgatták, megvitatták. Egyesek Széchenyi műveit fejtegették, újabb műveinek töredékét beszélték meg. Pozsonyban, Pécsett, Pesten tanuló társaik tudósításai rendszerint a közbeszéd tárgyai voltak. E levelekből merítenek értesítést azon dolgokról, melyeket a sajtónak közölni nem volt szabad. Munkásságuk sokoldalú volt. Politikai cikkek, széptani elméletek, szerelmi és bordalok, ódák, szatírák, epigramma, aforisma, adoma, rejtvé[366]nyek, új szavak, beszély és regény volt rendesen a felolvasás sorozatában. Általános szabály volt minden – s minél kevésbé művelt – műfajt mutatni be. Körülbelül azonban mégis csaknem mindenkinek megvolt a saját kedvenc foglalkozási köre. Legnagyobb része a kör tagjainak a középszerűségnél több költői erővel bírt, s hogy mind elzüllött – egy kivételével – a költészet köréről, azon időben tapasztalt mostoha viszonyoknak tudható be. A legkedvesebb volt a líra költői babér, erre csaknem mind pályázott: első a versenyzők közt a legtöbb esetben Meznerits J. volt, miért is vice-Petőfinek neveztetett. Tehetséges, gazdag képzelemmel áldott, költői lélek volt, s az élet vihara lesodorta falura, lebirkózta vágyait, megtörte, elhervasztá reményeit, s a magasabbra érdemes ma egy falusi sírkert félreeső, nyugalmas szegletében álmodik, tán ifjúságában megtépett álmai folytatását?

Többen jó erőnek bizonyultak a szónoklat terén. Ez több alkalommal vita tárgya is volt. Egy ilyen alkalomból írta meg Hoffman F. »A szónoklás és szavalás elméletét« Legkevésbé keresett, de alighanem legtöbb szerencsével vitetett a bírálat. Ezen a téren, a szép előadás s részletezésben Karvázi Zs., a jellemelemzésben főleg Szárics Jenő tűntek ki. A társulat szerényül hátravonult, de mégis legtehetségesebb tagja, Antunovits J. volt a legfélelmesebb bíráló. Őt a többiek fölé emelte magas olvasottsága, széles körű ösmerete az idegen irodalmak remekei közt feljogosíták vezérül lépni fel. Tette is, de csak a következőképp. Minden tekintetben nagy reformátor volt a kis körben, de nem tekintély, mivel egyenrangúak voltak. Őt csak olyannak tekinték, ki megosztja szellemi kincseit. A. J. sürgette folyton a gondolat eredetiségét; ostorozta kérlelhetetlenül a lanyha munkást, ki kevés gondot és szorgalmat fejt ki az eszme feldolgozásánál. Főleg üdvös eredménnyel hatott hideg ítészi modora. Kitiltá a költészet teréről az ott meghonosult alszerű tárgy s kifejezéseket; s ügyes epigrammáival s epigrammamagyarázataival kimutatá, hogy társai hasonló versezeteiben az él – mi jellemzi e műfajt – teljesen hiányzik. Ezután olvastatott fel azon epigramma egy tagtól, mely így szól : Jaj annak a…, de kétszer jaj a műdarabnak, mely A. J. recensiója alá kerül.« A bírálat szigorának csakis az új tagokkal szemben volt szabad, illetőleg kötelességszerű enyhülni – míg azon tagok az általános színvonalra nem emelkedtek. A sokoldalúság kedvéért nem ritkán a bírói pálcát olyanok kezébe juttatták, kik ahhoz semmi hajlam vagy tehetséggel nem bírtak. Egy ilyentől maradt fenn egy igen érdekes bírálat, melyet megdicsértek rövidségeért, s megkacagtak… [367] hűen idézve: »semmiséggel vegyült csekélységéért«. Nemcsak az ilyféle, de a legalaposabb indokokkal felfegyverzett bírálat is nem ritkán a legélesebb ellen- s viszontbírálatokat idézték fel. Az írói s bírálati szabadság elveinél fogva csak a tisztesség korlátain belül az elemzés, rosszallás és védelem a legvégsőig szabad és jogos volt. Ez időből a Mezneríts József által szerkesztett »Évkönyv« a munkálkodás több becses darabját tartá fenn. Attól tartva, hogy ezek keveseket sem érdekelnek, nem idézek belőle. Aki mélyebb érdekeltséget érez magában, a társulat összes iratait feltalálhatja a szabadkai Nemzeti Casino könyvtárában. Innen pótoltam én is az emlékemből kifakult események sorát.”

Eleven irodalmi élet folyik tehát a kis társaságban, ami csakhamar megtöri a közöny jegét, s újabb tagok csatlakozását eredményezi. A kör egy kérelmére pedig a városi tanács a társulatnak ajándékozza a »Közhasznú ismeretek tára című könyvtár tizenkét kötetét, s mások is sok értékes könyvvel gyarapítják a társulat könyvtárát.

A jeles társulat azonban nem tud megbirkózni a közönnyel, s csakhamar átalakul. Ennek történetét a következőkben írja le krónikásunk:

„Látva azt, hogy csak lassan szaporodó társak csekély számával meg nem kezdhetik tespedt társadalmi rétegek, szétszakadozott tömegek felvillanyozását, utat keresnek arra, hogy másokkal társulva erejüket hatványozhassák. Belátják, hogy az idősebb polgárok közé kell elvegyülniük, s elsősorban az elszigetelt magányban szerzett erőt érvényesítni, azaz azok elismerését kivívni. 1842. évben az azon időben alakult Nemzeti Casino választmányi bizottságával lépnek érintkezésbe, s felkérik ezt az egyesülésre. Kifejezik azon határozott szándékukat, mely szerint nem beolvadni, csak egyesülni óhajtanak. Egy termet kérnek a Nemzeti Casino helyiségéből. Maguk részéről szép számú s jeles honi és külföldi írók műveiből összeállított könyvtárukat ajánlják fel használatul, ígérvén e könyvtár szaporítását. A kaszinói tagok oly feltételek mellett, mint a tulajdonképpeni kör tagjai, használhatják a könyvtárt, ti. biztosíték letétele mellett. Az ugyanez évben alakult kaszinó alapító tagjai közül egyedül életben levő s köztiszteletnek örvendő, kora ellenére még fiatal lelkű Vali József, volt kereskedő s kaszinói pénztárnok bízatott meg az ifjúság ajánlata és feltételei átnézésével. Az egyesülés csakhamar meg is történik. A Nemzeti Nyelven Munkálkodó Társulat ezentúl Olvasókör nevet visel, s a Nemzeti Casino egy termet bocsát rendelkezésükre. Az Olvasókör tagjai díj nélkül élvezhetik a kaszinó [368] összes termeit; az idehozatott összes lapok a könyvtár részére gyűjtetnek egybe. A kör ingyen élvezvén a helyiséget, a lakbérösszeget könyvtára gyarapítására fordítja. Munkásságuk nem veszt élénkségéből. Némileg azonban feszélyeztetnek, amennyiben a szabados szólás, az illem határain kívül más korlátot nem ismerő ifjú lelkek az élvek elemzésében korlátoztatnak a kaszinó többi termeibe vezető benyíló ajtók által. A zene, zaj, lárma, pohárcsengés, a tömeg moraja mindinkább háborítja a munkakedvelőket. Szó volt róla befalaztatni a benyílókat, de ez, bármily kívánatosnak látszott is, mellőztetett, nem akarván a kaszinó tagjai által hálátlanság vádjával terheltetni. A kaszinói tagok legnagyobb becsülést tanúsítanak a józanul munkálkodó ifjak csekély serege iránt.

*