Folyóiratok

Kalangya, XIII. évfolyam (1944. május 15) 5. szám

Kristály István: Bánáti levél

A mai szűkre szabott, miniatűr életünkben a szellemi élet megnyilatkozásának mindent betöltő értelme van. A kezdés életnyitogató heve és a végzés bölcs kedve ma itt nincsenek hétköznapi távolságban egymástól. Ünnepi időben élünk. A gondolat és tett létrejött, szép tavaszában. A szavak tudják, miért vannak, és a mozdulatok érzik az örök vágy hívását. Anyaföldünk szent talaján a kifejezhetetlen élet és a bevégzett rátalálás ezért nem vérzik el a hétköznapiság fáradt búvásában. Nekünk itt meg kell csinálnunk a lelkünknek a világgal való megrendíthetetlen harmóniáját. Kicsiségünkben a legnagyobb magyar templomot: a talaj és lélek egymásból gyökerező életét. Új erőt és mélyebb hitet kell bánáti magunkból fellobbantani, mint tornyát a magunk igazoló magyarságerőnek. Mint az igazság tisztaságával ismerjenek el a poétikai tendenciák gyötörtjei, a történelem hitetlenjei és az élet ellentmondásaiban roskadozó világértelmezők. Magunk pedig jól tudjuk, hogy csak az igaz, amit nem kell bizonyítgatni. Ami önmagáért felel. Mint az ima, és mint a termés.
A Béga-parti város, az Ezüsttulipán első hívője, a Szenteleky-virág és világ első hódolója 1944. febr. 17-én újra és most még sorsdöntőbb szerepben felvonult szellemi megnyilatkozás számára nyitotta meg kapuit. Nagybecskerek, a zöld vízü és oly örvényes Béga-mentén, a világesemények sodródásában egy Európa délkeletének sorsában döntő jelentőségű országdarab – a Bánát központja lett. Bánát jelentőségét ma ez fejezi ki. És Nagybecskerek a bánáti szerep idegközpontja. A szerep óriási, és mindenképpen váratlan. A Balkán felől Európa legérzékenyebb kapuja a Bánát, s a Balkán és Európa Nagybecskereken találkoznak – e tájak lelke nélkül, melyek sokkal délebben, a Dunánál érintkeznek, s ott is a Duna áll közöttük. A Duna bánáti oldala a Nagyalföld összefüggő földrajzi része, s mint ilyen, annak sorsrészese a természet által is szentesített életfeltételek között. A Duna balkáni oldala merőben más földrajzi képződmény. Kopár dombszorulat, terméketlen, ridegen egyhangú. Két külön világ a Duna két partja. És ez ma különösen végzetesen érződik. Eszmék, célok, problémák ütköznek itt a primitív mítosz úttalan szövevényeivel. A Béga-parti idegközpont roppant erőfeszítéseket végez, új meg új hídeszményt vetít a Duna fölé, és bár már önmagát is átkapcsolta balkáni érdekeltté, a Duna fölött megszakad az út. Nagybecskerek ma sokarcú város. Idegen életek arca telíti hangtalanul is izzóvá a különben titoktalan, fáradt és kopott városka álmos életét. Keményen és élesen kapja meg az embert az iskolaszerűen képviselt rendszervezet, amelyet nem csupán az idő szeszélye tesz itt érdekessé, hanem az őt állandó feszültségben tartó balkáni parázs. E kettő között helyezkedik el az a világ, melynek közömbös életvitelén belül az emberiség mai nagy éjszakájának denevérlelkű hontalanjai csaponganak cél és terv nélkül. E városban a népek keveredése külön színt jelent. A keveredés széles és mély olyannyira, hogy az egyes kultúrák körvonalai láthatatlanná váltak, és a kultúrák helyét egy híg életkultusz foglalta el. Közélet a háborús viszonyok folytán nincs, és a meddővé lett társadalmi keretben a szellemi láthatár alig vonható meg. Magyar erőit és új magyar lehetőségeket felvonultatni ebben a roppant szerepre kijelölt, apró kis városban csak a minden érdeken felülemelkedő, önmagunk feletti eszményi magyarság lehet képes. A nem kapkodó, nagy, magyar lelki lélegzést elindítani irodalmunkban, új történetszemléletünkben, pedagógiai és általános kultúrpolitikai gondolkozásunkban – ez a feladat azon írói esten, melyet a nemrégen 100 éves fennállását ünnepelt s magyar úri áldozatkészségből felépült nagybecskereki színházban 1944. febr. 17-én tartott a BMKSz. írói szakosztálya. [213]
Két világ ütközőpontjában, két végletszabott program világa között, mikor mi csak a lelki jegyekre támaszkodhatunk, önkéntelenül is felvetődhetik velünk szemben a korszerűtlenség vádja. Ezt csak a megújulás, a tisztító és felemelő értékek, a nemzettest termékeny közösségérzetében megnyilvánuló népi feladatok biztos átérzése és azok öntudalosítása teheti hatástalanná. A programokat feloldja az idő. A formák fölött végül is a lélek lesz úrrá. És tény az, hogy a mi lelki megnyilakozásaink biztató világosságot hintenek körénk. Valójában a két világ között mi állunk az idő tengelyében. A világ minden látszat ellenére is mélyül, a lélek megfogásában előrehalad. A Bánátban a magyarság a legszilárdabb pont, éppen program fölötti lelki minőségében. Nálunk a magyar kultúra és a magyar létezés egyensúlya nemhogy nem bomlott meg, ellenkezőleg: tökéletes egységbe forrott. Kérdéseink a kultúra magasabb életigényei szerint kapják megfogalmazásukat. Így sikerült és fog is sikerülni a szellemi és anyagi értékek egyensúlyát megtartani. Építő akaratunk – ami az örök korszerűség lényege – megbonthatatlanul szilárd. Vajon sikerülhetett volna-e másképp néhány embernek írói est köré seregíteni nemcsak Nagybecskerek izzó kohójából a magyarságot, hanem észak és dél oly beláthatatlan messzi vidékeiről is?
Az ember hovatartozását nem tisztán érzelmi indítóokok határozzák meg, hanem az a tény is, ahol ő életfeladatot talál, ahol leghiánytalanabbul élhet a maga képességeinek, ahol emberi magát a legteljesebben feltalálja. S itt, ahol két-három, sőt több kultúra vetélkedik egy-egy helységben, állandó seregszemle van a célok, feladatok és hívők fölött. A nagybecskereki írói est már előre magán viselte ezt a seregszemlejelleget. A színház – ma bizonyára a legeredetibb színházak egyike, – a főtér egy régiségtől roskadozó, elhanyagolt épülete riasztó külsejű udvarába van elrejtve. Csak este, a villanyégők megszépítő sugárzásában múlik el az idegenkedő balsejtelem a komor kapubolt alatt, melyen át a színház oldalt eső bejáratához juthat az, ki tudja, hogy Nagybecskereken színház is van. Aki e város lelkét keresi, annak vissza kell menni a múltba, abba az úri magyar világba, amikor egyetlen magyar úri család is az egész magyar életminőség képviselője tudott lenni. Bizonyos, hogy Nagybecskereken a műveltség ama tisztultabb formája, a személyes műveltség értékmérő jellege akkor halványult el itt, amikor ez a színház mai külsejét kapta. És bizonyos, hogy a táj drámai nyugtalansága is akkor kezdődött. Magyar írói est e színházban 1944 télutóján nem kezdés, hanem a kultúrteremtő múlt folytatása. És ez nemcsak a színfalak mögött tartotta boldog igézetben az adni és szolgálni felvonult lelkeket, hanem az ünneplőbe öltözött nézőtér hitet tevő közönségét is, ki minden helyet betöltött. A magyar kultúra ezen ünnepi seregszemléje eldöntötte, hogy benne és általa hiánytalanul él az a magyar humánum, amely programokon túl és fölött olyan életeszmény, mi az életfeladatot és abban az ember magára találását a lekiismeret szabadságában is biztosítani tudja. A magyar kultúra megtartó és hódító ereje nem csökkent sem emberi, vonzó hatásában, sem európai történelmi, magyar küldetése végzésében. Ami viszont a felelősség teljességét kívánja a magyar szellemi élet minden tagjától és különösen az írás lekötelezettjeitől, kik itt a szellemi élet fókuszában állanak. A BMKSz. bánáti vezetősége, ki oly egységben vonult fel az írói estre, méltó keretet adott akkor a felelősségvállaláshoz. A bánáti magyar élet kiválóságai mellett felvonult társadalmunk osztatlan egésze és velük az ifjúság is, kinek biztosított helyei voltak az esten.
A magyar irodalom utolsó negyed évszázada szellemtörténetünk számára nemcsak az irodalmi művek szempontjából nyújt érdekes területet a világnézeti, társadalmi, eszmei és stílusbeli összefüggések vizsgálatánál, hanem még inkább ama belső okok feltárásánál, amelyek lehetővé tették, hogy egy sok darabra szab[214]dalt kultúra minden, még legkisebb darabjában is át tudta venni az egész lélek- és szellemépítő tevékenységét, sőt azt új színekkel és értékekkel gazdagítani, hivatásában helytállóbbá tudta tenni. Ez a nagyon gazdag és magyar jelentőségben szinte páratlan szellemtörténeti közelmúlt kötelezően követeli a megörökítést, hogy ne csak a mi életélményünk, hanem minden magyar nemzedéké is legyen a magyar lélek csodálatos, megújuló, alkotó-teremtő lényege. Ez a lényeg hat idegen kultúra hihetetlenül agresszív nyomása alatt is megőrizte sajátos alkotóelemeit. Küzdelmeit csak belülről érthetjük meg. Mert tisztán lelki síkon folytak azok be. Az idegen kultúrákban még mindig vannak magyar nemzetrészek, kiknek önfenntartót, önnevelő kultúrtevékenységet kell kifejteniük, és tagadhatatlanul nemcsak önmagunkért, hanem az egész magyar lélekvalóságért. Ezt a tényt szögezte le az írói szakosztály elnöke beköszöntőjében: „A magyarság mibennünk méretik meg és számláltatik meg!” A bánáti magyar irodalom hitvallása ez. Nem szerep, hanem a tökéletes életazonosság igéi ezek. A bánáti magyar szellemi arculatot az jellemzi, hogy nem szűnő, sőt ugrásszerűen fokozódó szellemi mozgalmak között a küldetés hitében állja harcát. Ezért csak a küldetés erejében megfogant megfogalmazás méltó szellemi magatartásához. Az elmúlt kisebbségi élet műveltségmentő megfogalmazása: „Szeressük, ami a mienk!” – Bánátban visszahúzódást jelentene a kisebbségi arcvonalra. Az eszmék mai nagy harcában nekünk sorsot uralóbb megfogalmazásra van szükségünk, és bizonyos, hogy írók és közönség elsősorban ezt a megfogalmazást várták az írói esttől. A nemzetet érintő súlyos létkérdések fölött éppen itt, a Bánátban, hol e létkérdések fókusza izzik, kellett feleletet adni arra, hogy: „itt élet legyen az élet, és ne egymásra acsargó népek zsombékos temetője”. A küldetés a magyar korszerűség hitvallása is: teremtő emberi élmény, amely bennünk a nemzeti kizárólagosságot teremtő hitté és alkotó munkává oldja fel. Mi hűek vagyunk ahhoz az európai magyarsághoz, amelynek köszönhető, hogy a Kárpát-medencében nem Európa temetője, hanem annak termő kertje volt és van. Erre a szellemi állásfoglalásra „Élmény, szerep, hivatás” címen Bánát legtehetségesebb fiatal írója ad választ valóban testvéri közelségből, amikor megállapítja, hogy a megmentett kultúra társadalmi és szociális teremtő kihatásában lesz csak mély, eredendő emberi cselekedetté, nem szerepet kell vállalni, hanem hivatást teljesíteni. A másik ifjú magyar közíró pedig az ifjúság feladatait boncolja, és ígéretet tett, hogy a bánáti magyar ifjúság a nemzetegységen belül kívánja és vállalja a magyar feladatok megvalósítását. A bánáti magyar nő hangját a tehetséges színdarabírónő képviselte, „A múzsák nem hallgatnak a háborúban” című előadásában mély magyar teremtő hittel és asszonyi, előkelő melegséggel. A bánáti magyar irodalom eszmei tartalma a fenntebbi néhány sor. De a néhány sornyi tartalomban egy nagy jelentőségű, ősi lélektalajt kapcsolnak a magyar lélek talajához, amely irodalmi ténykedésük nélkül, lelki megfogalmazás hiányában némán, jeltelenül vergődne. A magyar kultúra hatóerejét ébresztik ők, és történelmi fejlődését munkálják.
A Nagybecskereken megjelenő Torontálból idézzük az alábbi sorokat, mint az írói est visszhangját a közönség megfogalmazásában: ,,A magyar sors ezeréves útját a Gondviselés ritkán hintette be rózsákkal. Rögös volt, bizony, ez a megtett út kezdettől máig, s bánatot bővebben termett, mint örömet. Ha azonban a magyarság földrajzi helyzetére, geopolitikai elhelyezkedésére gondolunk, alázatos lélekkel hajlunk meg a mindent elrendelő Isten bölcsessége előtt. Nyugalmat, tespedő és éppen ezért öngyilkos megnyugvást nem adott, de beleoltotta fajtánk vérébe a szívós, az elpusztíthatatlan, az örök őrtálló magyar öntudatát, s magyarságunk ritkán felejtkezett meg erről a hitvallássá vált hivatásáról… Aggódó áhítattal vártuk íróink szereplését, hiszen tudatában vagyunk annak, hogy ma a [215] Bánát magyarsága számára egy ilyen természetű megmozdulás ezen a területen azonos magával az ősi hivatástudat helyes és igazi betöltésével… Becskerek és Bánát magyarsága zsúfolásig megtöltötte az évszázados becskereki színházat… Bizonyította, mennyire áhítja, sóvárogja, sőt követeli az itt élő magyarság a magyar szellemiség élő erejét… Szögezzük le éppen ezért, hogy az írói estnek határozott sikere volt, és annak folytatását a magyarság várja… Az est színvonala magas és emelkedett volt…” A cikkíró fájlalja a magyarországi vendégek: Fekete Lajos és Csuka Zoltán elmaradását, kiknek jövetelét írótársaik is oly türelmetlen szeretettel várták, de kiknek verseit őszinte csodálattal méltatja a cikkíró, és az előadó-művésznő, Bárd Anna előadókészségét is. Az előadói esten a bánáti magyar írók közül ez alkalommal a következők szerepeltek: K. Végh Vilma, Dániel Gy. László, Korom Tibor, Kristály István és Becskereki Szabó György. A komolyzenét a Küllő Sándor, Nappholz Tibor és Láng Imre által előadott „Magyar trió”, valamint a szünet első számaként játszott Nyitány képviselte. Láng Imre szakavatott vezetése a bánáti magyar zenekultúra nagy ígérete. Két bánáti nótaszerző: Ambrus Géza és Vittkay Gyula nagy sikerrel mutatták be szerzeményeiket. Vittkay dalait Falvay Mihály, a magyar opera volt tagja énekelte, ki egy idő óta a Bánátban tartózkodik, és zenekutúránknak nagy szolgálatokat tesz. Bárd Annus K. Végh Vilma dalát énekelte, és bácskai népdalokat szép sikerrel. Befejezésül idézem dr Vörös István főgimnáziumi igazgató cikkének utolsó sorait: „Oláh Lajos nagybecskereki járásvezető, Kristály István, az írói szakosztály elnöke és Dániel Gy. László szerkesztő, akik e szép estét lehetővé tették, megnyitó és beköszöntő beszédjükben utaltak a feladat szépségére, de nehézségeire is. Sok kitartást kívánunk munkájukhoz és várjuk kultúrmissziójuknak az eddigiekhez hasonló további és értékes gyümölcseit”…
Egy nagy lépés történt meg a bánáti irodalmi élet és azon át a szervezett kultúrélet megteremtése felé. A komoly visszhang, amely az írói estet lemérte, őszinte találkozás hitét erősíti meg. Ami az aktualitáson túl a feladatok kölcsönös vállalását jelenti.
Az idő méhében rejlő változások fölött sorsunk urai akarunk lenni: a magyar kultúra örök jogán.