Folyóiratok

Kalangya, XIII. évfolyam (1944. május 15) 5. szám

Fiala Endre: Gondolatok a régi magyarokról és szerbekről

A régi római császári világbirodalmat a VII. században meginduló politikai és kulturális fejlődés egy román-germán jellegű nyugati és bizánci-iszlám kultúrkörre tagolta, s igazában ennek a kettőnek a kialakulása és ellentéte adta a középkori új Európa politikai és műveltségi jellegét. S éppen akkor, amikor ez a késői római élet mindinkább görögös, bizánci jellegű fejlődést vett, akkor indult meg Kelet-Európában is a szláv népmozgalom. A szlávok legrégibb ismert hazája a Kárpátok, Duna-torkolat, a Visztula és Dnyeper által határolt terület volt, ahonnan részben már az V. század közepe táján, nagyobb tömegekben azonban csak a VI. század második felében indul meg széttelepedésük, főként az avaroknak a Volgán való átkelése után, akik a szlávok nagy tömegeit maguk előtt terelve vagy meghódítva ennek a népnek első tanítói lettek. Az Aldunán és a Száván avar vezetés alatt átkelve lepik el a szlávok a balkáni római provinciákat. S amint az avar uralom hanyatlott, a szlávokkal való kapcsolatuk megszakadt: az ott lakó szlávok – immár mint örökös hazában – végleg megtelepedtek.
Így került a Balkán-félsziget északi része a VII. század második felében a szlávok birtokába, s ez a terület a Száva forrásaitól egészen a pontusi síkságig az egész középkorban egyetlen összefüggő nyelvi és etnikai egység maradt. Ezen a területen tűnnek fel a IX. századtól a laza nemzetségi szervezetben élő, szerb néven emlegetett néptörzsek, akik felett a keletrómai császárok nevében zsupának gyakorolták a fennhatóságot. S ennek a bizánci hatalomnak a hanyatlása, a XI–XII. század óta a szerbek szerepe egyre emelkedőbb tendenciát mutat, aminek eredményeként nemzeti dinasztiájuknak, a Nemanjidáknak uralma is mindinkább határozottabb alakot ölt. A szerbek István főzsupánt (1159–1196) tartják a szerb állam megteremtőjének, a dinasztikus hatalom megalakítójának. Legöregebb fia, István 1217-ben a pápától nyert koronával megkoronáztatja magát, azonban hamar függetlenné vált Nyugattól. A kisebbik fiú, a későbbi Szent Száva alapította meg az önálló ortodox szerb nemzeti egyházat külön érsekséggel és 8 püspökséggel, amelyre az engedélyt a bizánci-konstantinápolyi pátriárkától és a császártól kapta, mégpedig II. Endre magyar király akarata ellenére, aki a nyugati római, pápai politikát képviselte. Szent Száva bátyját, Istvánt 1222-ben újra megkoronázta, s így végképp a keleti kereszténységhez csatlakoztak.
Az eddigi ismerős eseményeket azért kellett vázolni, hogy a további sajnálatos elkülönítést annál inkább jellemezhessük. A Krisztus utáni első évszázadokban ugyanis a Balkán volt a kereszténység igazi vezető vidéke és a legősibb antik kultúra fészke. Eredetileg itt is ugyanazok az eszmék hatottak, mint Nyugaton, sőt a görögkeleti császárság egészen a szerbek csatlakozása előtti időkig, a XII. századig összehasonlíthatatlan magasságokban állott az itáliai területek felett. A bizánci hatalom ragyogására, államára, városaira, művészetére bámulattal nézett a primitív, még alig megtelepült, provinciális életszinten mozgó nyugati népek mindegyike. A kereszténység is itt alakult ki először szilárd egyházi szervezetté, itt, az afrikai tartományokban élt Szent Ágoston; a vallás a néptömegeken, a finom teológiai tudás a szellemi, politikai és gazdasági téren egyaránt uralt mindent. Egyszóval a Balkán lett volna hivatva arra, hogy földrajzi és kulturális helyzeténél fogva magva legyen az új Európának, és mégis visszaszorult. Ennek az oka azonban nem a keresztény hitelvekben, nem a pompázóan szép szertartások esetleges különbözőségében van, hanem a keleti császárság társadalmi és gazdasági szervezetében. Keleten ugyanis nem alakult ki a hűbéri birtok[209]rendszer, iparos és kereskedő céhek, földesúri és polgári életközösség, sem az állam, sem az egyházi szervezet nem belőlük nőtt ki, hanem minden a régi ókori társadalom folytatása maradt. Miként a keleti ősi monarchiák, Bábel és Asszur, Egyiptom, Perzsia, Médea: Bizánc is mindvégig parancsuralmi állam volt, nagyszerűen összpontosított pénzügyi, gazdasági szervezettséggel, bérmunkásokkal és rabszolgákkal dolgozó iparüzemekkel, a nagybirtokok pedig szerződéses viszonyban lévő néppel termeltek. Az egész állami élet úgy volt berendezve, hogy az alattvalók erejét minél jobban és ésszerűbben ki tudja használni. A szellemi élet is az államraison eszköze lett. Mindenki a cél, a hasznosság elve alapján szerezte meg képzettségét, illetve talán inkább csak ügyességre, foglalkozásra törekedtek. A bizánci császárság területén nem volt egységes iskolarendszer, de még egységes írás sem fejlődött ki, az egész szellemi élet az állami hivatalnokság kezében volt, mindenkor gyakorlati célok szolgálatába állítva. Az egyház nem a társadalom rendjén épült fel, a hitélet, a vallásos irodalom és a teológia nem dolgozta fel a társadalmi rendet; az egyház csak egy vallásos szervezet lett, s csak az államhatalommal való szövetségben tudta a népet vallásos hitében megtartani. Márpedig hiába minden finom szakszerűség, hogyha azt nem maga a társadalom termeli ki, akkor az nem alkotó s még kevésbé nem fejlődésképző erő. Az egész bizánci kultúrszervezet merevvé, gépiessé vált, nem tudta megragadni a társadalmi viszonyokat, tényeket, alatta magára maradt, lesüllyedt a népi erő. Nincs új feladata, új mondanivalója, nem mutat haladó fejlődést, legfeljebb meg-megújul, s mindig több keleti, ázsiai szokásokat, misztikus elemeket vett fel magába. Az egyházak, a kolostor, a szerzetesség lett a lényege, a püspökök csak a kalugyerek, szerzetesek közül kerülhettek ki, de a világi előkelőségek is szívesen fejezték be életüket kolostorokban, miként a középkor nyugati, katolikus területén is. Azonban a bizánci részeken hiába volt a műveltség fő fészke a kolostor, ott világi feladatokra nem neveltek, műveltek, sőt egyenesen tilos volt azokban világiaknak tanulniuk.
A Balkán ilyen egyházi-állami szervezettségű kultúrterületeire benyomult szlávok ezt a bizánci keresztény formát, államnak és egyháznak ezt az alakulatát vették át, de mindegyik szláv nép önállóan, illetőleg tovább önállósítva azt. Éppen ezért, de azért is, mert az egyházi szervezet csak egy része volt az államapparátusnak: a nemzeti nyelv mindenütt hamar érvényesült az egyházi kultúrában, de nem hozott, nem is hozhatott népi műveltséget, mert akkor még egyik Európába jött, újonnan letelepült népnek sem volt intelligens osztálya, intellektuális élete. Közöttük a szerb egyházi nyelv némileg közel állott a beszélt nyelvhez, de nem tudta az sem azonnal közvetíteni az ókori kultúrjavakat úgy, mint nyugaton a latin, mert a népnyelvvel később összeolvadva egy új, de szintén holt egyházi nyelv alakult belőle, nem felelt meg egyetlen élő dialektusnak sem.
Ez a balkáni kultúrterület tehát a történeti erők és saját belső fejlődése következtében lett mássá, mint Európának tőle nyugatra és északra elterülő, nagyobb teste, amely különbözőséget később a török hódítás véglegessé tette, azonban a középkorban a román-germán kultúrkör részéről is történtek akciók a bizánci-iszlám kultúrkör népeinek a civitas Dei-be való bekapcsolására, és ismeretes, hogy a középkorban a magyarság vállalta ezt a szerepet a déli szlávok, főleg a szerbek felé, mint a nyugati kultúrkörhöz tartozó, náluknál erősebb, nagyobb létszámú északi szomszéd. Ez a kultúra, amelynek a továbbvitelére a magyarság alkalmasnak találtatott, eredetében szintén nem volt mindenben a magyarság sajátja, mert a faji, földrajzi, nyelvi, népi adottságok, tehát az önálló teremtés, majd azután az idegen elemek, köztük a civitas Dei kereszténységének hatása: az a két mozzanat, amely egy nép kultúráját mindenkor meghatározza. A középkori magyarság egyébként is Európa népességének 5%-a volt, tehát a birodalmi gondolat helyet foglalhatott nem[210]zeti tudatában, és szálláshelyei Délen sokkal mélyebbre nyúltak a mai határoknál, de ugyanezt lehet mondani a középkori Szerbiáról is, amely fénykorában, Dušan cár alatt (1331–1355) szintén inkább dél felé terjeszkedett, nem Magyarország felé. Albániát, Macedóniát, Chalkidikét elfoglalva, 1346-ban a szerbek, bolgárok és görögök császárává koronáztatta magát, a szerb érseket pátriárkai rangra emelte, s nagy koncepciójú terve az volt, hogy a görög császárok utódaként országát a bizáncival egyesítse. A Balkánnak északi, tetemes része a magyar honfoglalástól kezdve a magyarság szálláshelye lett, az egész középkorban a magyar törzsterülettel azonos szervezettségű nemesi megyékből állott, a déli magyar határ a Duna metszésével átért a Duna-Száva és a Dráva-Száva közére, s jóformán az egész Szerémséget felölelte, Verőce környékén a Dráva vonalához csatlakozott, s a Mura mentén ért el a Dunántúl délnyugati sarkához. Erre a távol eső területre a bizánci birodalom nem hozta és küldte el a maga politikai, katonai szervezetét és népi tömegeit, ezt nem védhette meg, s így ezek a lazán kapcsolódó részek könnyen váltak le onnan, és kerültek a magyarság hatalmába. Etnikai tekintetben sem állított bennünket nagy feladatok elé, hiszen nem nagy tömegű, hanem alig számottevő elemekre telepedtünk itt rá, amelyek nyom nélkül eltűntek, népiségünk minden veszélyeztetése nélkül asszimilálhattuk őket, mert a XI–XII. században már egészen hozzánk hasonultak. Ekkorra Szerém, Valkó és Pozsega éppen olyan nemesi vármegye lett, mint bármelyik más. Azonban újból hangsúlyozandó, hogy a középkori Európa harmadik helyén lévő, gazdasági, katonai, politikai és kulturális erejét tekintve pedig egyedülálló magyar nagyhatalom nem országokat igázott le és fogott össze, hanem szervezetlen és gyéren lakott területeket népesített be és szervezett meg. Ezek az őstelepülések oly sűrűn lakottak, hogy a magyar nevű és lakosságú falvak tucatszámra találhatók. Bács, Bodrog, Keve, Krassó, Temes, Torontál megyék területén 59 vár, 67 mezőváros és 1937 falu volt, s mikor a török hódítás bekövetkezett, akkor pusztultak el, alig hagyva valami nyomot a magyar életből. Az ezektől még délebbre eső területnek, az Árpád-házi királyok által szervezett Macsói, Ozorai, Sói bánságoknak (nagyjában a mai Szerbia és Bosznia északi felében) katonai rendeltetésük volt, a tulajdonképpeni nemzettestet akarták velük védeni uralkodóink. Vezetőik a bánok (pl. a macsói bán székhelye Szávaszentdemeter volt, ma Mačva, Mitrovica), s feladatuk, hogy seregeikkel az országhatárt védelmezzék. De a bánság akkor nem volt jövedelmező állás, mert ez a terület szegényes, az itteni adóból nem lehetett fedezni a költségeket, ezért rendesen több szomszédos gazdag megye ispánja lett a bán, így igen szoros kapcsolat jött létre e vidékek között, szerencsés módon egészítették ki egymást. További szerencsés politika, hogy a bán rendesen a Délvidéken volt nagybirtokos, így sokkal éberebb, mert a saját birtokát is védi.
Ami ennél a széles övnél délebbre terült el, az kívül esett a magyar politika érdekszféráján, mert annyi felesleges energiánk már nem volt, hogy pl. a német mintát követhettük volna. A középkori északi-keleti német határ kb. az Elbáig terjedt, attól keletre volt a németek Balkánja, de a német itt nem állott meg hanem elözönlötte a távolabbi részeket is. Ez a terjeszkedés a német császárok civilizációs munkájával karöltve haladt, a kereszténység terjesztése adta hozzá az erkölcsi hátteret. A porosz, pomerániai, mecklenburgi területek nagynémetek lettek, s az ottani szlávokat mind a német lovagrend változtatta át igazi németekké; a kezdeti néhány százból sok millió lett. Egyház és állam következetesen tolta ki a határt mind keletebbre.
Ez a lehetőség a gyéren lakott északi balkáni részek felé a magyarságnak is megadatott, azonban – bármennyi kísérlet is történt – Árpád-házi királyainknakű, végeredményben a görög császárság, később, az Anjouk és Hunyadiak alatt pedig a bizánci birodalom helyére lépő török hatalom szabott határt a magyar birodalmi [211] politikának. A szerbeknek, majd a magyaroknak ez időbeli és korábbi katonai-politikai kapcsolatairól, a magyar királyok hitterjesztő, civilizációs, gyarmatosító munkájáról, azután a két népnek a törökkel folytatott harcairól e helyen most nem emlékezünk meg, mert e harcnak véres és felemelő jelenetei, kitűnő emberpéldányok egyéni sorstragikuma és a két országban bekövetkezett földindulás nem fűzhető fel ilyen kis tanulmány láncára, hatalmas hősköltemény vagy romantikus regény sem elég ahhoz. Egyébként ezeket majd más ilyen kis dolgozatok akarják bemutatni, most csak azt a tényt kell megemlíteni, hogy a két ország között fennálló baráti viszony következtében már a Hunyadiak és Branković György idejében a világosi, borosjenői uradalomban, Debrecen vidékén, Csepel-szigeten és a déli részeken akkora tömegekben találtak a szerb menekülők új otthont, hogy a XV. század második felében 50–150 ezerre tehetjük számukat, ezt azonban a magyarság akkor még nem érezte meg, mert a történeti országhatárok között élő népesség 80–82%-a még mindig magyar volt, csak később pusztultunk, amikor mi is török harctér lettünk.
A középkori államokat, azok intézményeit, a mindennapi életet, a gazdasági, társadalmi, jogéletet: a keresztény tanítások hatották át, ezért az állam – így a magyar is – a gyakorlati érdek és a természetes fejlődési lehetőségek keretein belül megbecsült minden népet és fajt, a különbözőségek feloldódtak az egyetemes keresztény tanokban, amely eszmék, építő gondolatok kitárultak mindenki előtt. A középkori keresztény állam számára az ország valamennyi lakója a társadalom eleme volt, mert Szent Ágoston és Szent Tamás államtana az ember életfolyamát nem akadályozta meg, hanem fejlődési lehetőségeket tárt fel és nyitott meg életükben. Az azután egészen természetes, hogy a magyarság és szerbek viszonyában, a mindennapi, érintkezések során hathattak ösztönös erők: szerethették vagy gyűlölhették, rokonnak vagy idegennek tekinthették egymást, feszültségek támadhattak köztük, de ez a természetes népközi élet volt, s ugyanígy megnyíltak az útjai a békés keveredésnek és az ellenérzés nélküli együttélésnek, aminek velejárója a vérségi keveredés is. E tekintetben a magyarságnak eleinte helyzeti előnye volt, mert sokszoros többséget alkotott, és a magasabbrendű életforma is csak fokozhatta a vonzóerőt egy menekült néppel szemben, ám mégsem fenyegethette a szerbeket a teljes felszívódás, hiszen a természetes erők hatásaként ez az áthasonulás kölcsönös, azaz a magyarság nyertes is, és vesztes is volt, ami egyik népnek az etnikumán sem változtatott sokat. A politikai és társadalmi, gazdasági, jogi, építési, szórakozási adottságok és szokások hatása, továbbá a későbbi települések szintén külön helyet foglalnak el, valamint az a folyamat is, amely feszültségeket idézett elő.
A magyar történet 1526–1711 közötti tragikus korszakának vizsgálata előtt is nyilvánvaló, hogy az emberség és benne minden nép végtelen közös munkája és feladatai számára örök programot a kereszténység ad, amely tanítások alapján európaivá lehettek népek és nemzetek, s mióta ezt az alapot elhagyták: annyi keserű redő árnyékolta be arcukat. [212]