Folyóiratok

Kalangya, XIII. évfolyam (1944. május 15) 5. szám

Szigethy Vilmos, Sz.: Papp Dánielről

Opálos színű, őszi napokon, amikor kedélytelen a szoba levegője, mert fűteni nem illik, délre kisüt a napsugár, s ilyenkor fülledt lesz a város. Ez az idő arra való, hogy puskát kapjon vállára az ember, s elbolyongjon a határban, ahol a nyár emlékeként megszáradt meggyszem himbálódzik a fán, s az égboltozat árnyékában már megjelennek a vadludak. Honnan jönnek, hova mennek, mit mond a panaszos hangjuk? Milyen jó volna haladni velük idegen tájakra, ahol semmi sincs mindabból, ami volt, öreg fák kérgébe vésett monogramok nem kísértik a múltat, s jegenyenyárfák új panaszt sírnak, nekünk ismeretlent, nem bennünket siratnak.
Ezekben a napokban vágyaimban otthon járok megint, és értelmetlenül bámulok azokra, akik cinikusan csodálkozva kérdezik, hogy mi szépet találok az egyszerű tájékban?
Öreg ember mondta nekem, aki eljött hazulról a Tisza-Duna közé.
– Nem érezzük itt jól magunkat. Kerestem már az okát, aztán rájöttem, hogy hiányoznak nekünk a nemzetiségbeliek, akikkel mindig szépen megfértünk, s akik hozzátartoztak az egész életünkhöz. Hiányzik a sok tréfa, apró évődés, a nagy évődések egyhangúakká váltak.
Talán nem is ebben van a hiba, hanem az elmúlt ifjúságunkban, a megszokott tájak hiányában, mindenben, ami az első hangulatot, a természetté vált benyomásokat jelentette. Magam is szívesen járok még mindig képzeletben a szentjánosi határban, keresem a kukoricás táblát, a fogolyfalkát, s elmerengek hosszasan Ürményháza irányában, ahol Nigrényi tisztelendő úr alussza örök álmát. Észre sem veszem, hogy milyen fáradságos volt az út a felszántott tarlókon, vacsora után ülünk az üveges verandán, a faluban versenyt ugatnak a kutyák, Szpórea bíró úr következik az ajtón, kalapját elhelyezi a földön, és bizalmas mosollyal áll meg az asztalnál.
– Ülj le, bíró, vegyél magad elé poharat!
Van még a világnak egynémely pontja, ahol elidőznék, de sorban elsőnek Szentjánost venném a legszívesebben, ahol az édesanyám meghalt, ahol a kislányommal küszködtünk az étvágytalanság ellen, s ahonnan az élet néhány csodálatosan harmonikus napja ütközik vissza a szívembe.
Mi volt benne a szép? Tudja az Isten. Nyáron nagy por, ősszel feneketlen sár, a ház kertjében finom a hervadás, és esemény egy csöpp barackfa, amely már gyümölcsöt hoz, de ott töltötte élete legszebb esztendeit a testvérem, vele ültünk a ház előtt, a padon, vele beszélgettem a tornácon késő éjszakákon – semmiségekről, gyermekkori emlékekről –, amíg kelet felől vékony-halovány csík futotta be paszományként az ég alját.
– Ne feküdjünk még le, Irma?
– Nem vagyok egy cseppet sem álmos. Majd hozok inkább friss bort.
„A mi otthoni mezőinket nem szakasztják meg ódon városok, és haragos fényüket se látni a Telecska alján, csak épp kalász meg puha dombvidék mosolyog a tájon. Az Úr ide kétségkívül Tempe-völgyet akart tenni, de tán a hatodik napon mégis félig-meddig kiegyenlített mindent, és telehintette maggal, mezei virággal. Homokkal, maggal, mezei virággal.”
Ezt nem én mondom, hanem egy méltatlanul és idő előtt elfeledett író: mondja Papp Dániel, aki valamikor Zomborban élt, és oly prófétája volt a Délvidéknek és a többi környékbeli tájéknak, mint Petőfi az Alföldnek. Ő meséli el, hogy Parchetich Mátyás egyszer – a legenda szerint – eltévedt legé[206]nyével a dubokai pusztán, amikor is botorkálván a kukoricásban, mint valami őserdőben, a föld alatt világosságot látott. Egész tündérkastély volt itt kiporcelánozott falakkal, ezüstös lószerszámokkal, selyemmel terített asztalokkal és aranyos nyoszolyákkal, ilyenen aludt azon éjszaka maga a komisszáros is.
Reggel aztán továbbment, elmondta az esetet a svalizsérok ezredesének, az kereste az egész regimentjével a kastélyt, letapostak minden kukoricát, de nyolc nap múlva sem tudtak ráakadni a sok pompára.
– Mi van a fölszín alatt a Bácskában? – kérdi ama nevezetű Papp Dániel. – Hogy is kaparná ki azt idegen patkó? A pegazusnak, a patkónak odavalónak kell lenni, hogy a füvek és nádasok alatt megtalálja a tündérkastélyt. Mert az megvan nálunk, és én itt még sok száz sort írhatnék az aranyról és napsugárról, ami a szívembe világít, ha hazagondolok a messzeségből…
Nagyon keveset tudok Papp Dánielről, csak annyit, hogy ügyvédember volt, csodálatos finomságú novellákat írt, művész volt a legjavából. Hozzá hasonlót ma is lámpával kellene keresni a magyar irodalomban. Körülbelül harmincöt év előtt tűnt fel, aztán felfedezték, és elvitték Budapestre, ahol mint közjegyzőhelyettes hamarosan meghalt. Arra is emlékszem, hogy tériszonyban szenvedett, ő, akit a magyar főváros kőrengetegei, márvány utánzatú habarcsai megszédítettek, de aki pillanatnyit sem szédült, mikor a Telecska egyhangúnak látszó, széles világából, ó, szerémségi hegyekből tömör kincseket bányászott ki néhány rövid évében.
Ezt a vidéket, amelyet Tündérlaknak hívott, senki sem ismerte, és nem szerette nálánál jobban. Mindössze négy könyvet tudtam megmenteni a könyvkölcsönzők siserahadától, de azokat ilyenkor mindig előveszem, és falom betűnkint, szürcsölve, mint drága italt. Megkínozom magamat Baziliusz és Árkádiusz atyák történetével, együtt érzem a nyár forróságát Nikánor kalugyerrel, és siratom a csúnya Euthymot, aki alig tudott feleséget kapni. A szerzetesi kolostorok romantikájába belevegyül a templomok tömjénfüstje, az ólomablakon átszűrődik a napsugár, s ezek a kis novellák élnek, ragyognak, beszélnek az elkallódott, páratlan tehetségről, amely európai értékmérő szerint felülemelkedik minden átmeneti divaton.
Nincs a mi tündérlakunknak témája? Ugyan, keressétek ki Papp Dániel novelláit, amiket a Hétnek, meg a régi Budapesti Naplónak írt, amíg rövid napja leáldozott. A pegazusnak, a patkónak odavalónak kell lenni, akkor meglátja a zsarkováci tölgyeket, megérzi a humort a kisváros szoborakciójában, s szoboralakokat farag a szegény kanonokokról, akik ájtatosan versengnek a szerdai halkompetenciáért. Megszépülnek a havas, téli hajnalok, amikor istentiszteletre megy a fázós szeminarista, s megelevenedik a régi császári ármádia sok jámbor-elméjű katonatisztje, akiket finomabb, bár éles jellemzéssel senki sem tudott így elibünk teríteni.
Hozzám együtt jár ő vissza az ősszel – maga a nosztalgia –, amikor szinte istentiszteletet rendezek az emlékére, mert elejéről kezdem az írásait, és csak egy-két kortyot engedélyezek esténként, félve, hogy elfogy, azzal készülök az alvásra, amikor magam is hazamegyek a föld alatti kastélyba. Ott van a helye szívemben Dickens, Mikszáth és Tömörkény mellett. Tömörkénnyel is annyiban hozható vonatkozásban hogy az sem járt romantikus vidékek hegyoromján, hanem a világ leglaposabb táján találta meg a legszebb virágokat.
Azt se tudom, hol pihen Papp Dániel, maradt-e valakije, ezeket a sorokat is csak az ősz opális színe, október szedte ki belőlem, amikor befogom álomparipámat, s azon megyek haza. Mi az, már Vattinán vagyunk? Bikanyál úszik a levegőben, a magas vasúti töltésről messzire ellátni, innen kocsin haladunk tovább. Csak el ne forduljunk, amíg a [207] Milekker tudós professzor úr áltat felásott kincses vidék gödrein átjutunk! Az utcán bekecses emberek ballagnak, de most megállanak, mert ritka errefelé az utas, a kerítések mögött asszonyfejek tűnnek föl, s találgatják, hogy új szolgabírót kapott-e a járás, avagy ki lehetne más a zergeszakállas kalapú idegen. Szentjános még messzire van, az külön öröm, amikor belefúródik a határ kontúrjába alacsony templomtornya, előbb Margitta széles utcája következik, s utánunk néz ablakából a tanító kisasszony, aki itt éli le fiatal életét, s még csak a postamesternőtől sem hallhat szenzációkat, mert ide levelet sem írnak.
Homlokát odanyomja a hideg ablaküvegre, a vállán hárászkendő, amilyet valamikor minden házban horgoltak, csak néz elhomályosodó tekintettel az utas után, aki neki a nagyvilágot, a forgalmat, az eleven életet jelenti, mindent, amitől ő meg van fosztva. Már semmit sem lát, mégis néz, s az apró nebulók el sem tudják képzelni, miért könnyes a szeme. A hihetetlenül nagy mindenségnek egy porszeme felcsillant a falu szélén, az kápráztatta meg.
Annak a nagy mindenségnek legszebb helye pedig nemsokára egy másik kis falu, egyetlen utcából álló, nyáron fullasztóan poros, ősszel nyakig sáros, de szép, mert szomorú, fáradt testvérek ölelik meg egymást az üveges verandán…