Folyóiratok

Kalangya, XI. évfolyam (1942. január-február) 1-2. szám

Kisbéry János: Török Sándor: Valaki kopog

Az albérlő regénye. Azé az albérlőé, aki idegen sorsok kölönceként hányódik-vetődik az életben, s akinek sorsa egy kissé ezeknek az idegeneknek a sorsa is. Az albérlőt különös viszony fűzi ahhoz a társadalomhoz, amelyben, mint albérlő helyet foglal: nemcsak embertárs, de egy kissé családtag is, anélkül, hogy ebbéli minőségében magát túlságosan elkötelezettnek érezné. Ez a kötetlenség groteszk módon hat vissza arra a viszonyra, mely az albérlőt egy sor idegen élethez kapcsolja. Minden ember őrült, vallja a regény egyik szereplője. Ebből a szempontból a családi élet sem egyéb, mint az őrület egy bizonyos rendszere, a maga kialakult „szokásaival”, házi „törvényeivel”, mely a kölcsönös hajlamosság, de még inkább az együttélés és összeszokottság révén annyira a család természetévé és jellegzőjévé vált, hogy arról egyáltalán tudomást venni sem képes. De az idegen, aki közéjük vetődik, s akitől természetszerűleg idegen ez a családi őrület, éppen azért, mert ő viszont mástermészetű őrületek megszállottja, ez ötlik a szemébe elsősorban, és nem győz épülni és ámulni rajta. Elsősorban ez az oka annak, hogy nem bírja ki sokáig a „bolondok házában” és szedi a sátorfáját, hogy legközelebb kikössön – egy másik bolondok házában, ahol azután más változatban és körülmények között, de lényegében ugyanúgy elölről kezdődik minden. Így vezet végig bennünket az író a maga ifjúkori tapasztalatai alapján az albérlői életforma kálváriáján, amelynek tizenkét stációját tizenkét szoba jelképezi.
Ennek a tizenkét szobának a regénye ez a könyv, melynek minden egyes állomása egy-egy felvonás az élet nagy színjátékából, mely a kulisszák mögött folyik, az embereket egymástól elválasztó falakon belül, idegen tekintetek számára láthatatlanul. A színpad a maga szerkezeti meghatározása szerint „az a szoba, amelynek negyedik oldala hiányzik.” Ilyen szoba lesz azokból a lakásokból is, amelyekben az albérlő, bizonyos anyagi szolgáltatások ellenében, mint idegen néző helyet foglal, akárcsak a színházban, mintegy megváltva a jegyét az előadásra. Fokozza a helyzet groteszk színpadszerűségét, hogy egy-egy lakás kulisszáin belül több család is él együtt, akik mindannyian egy-egy szereppel járulnak hozzá az előadáshoz, a magukéval. Így alakul ki a színházi „együttes”, és maga a darab, a „színház” is, amelynek egyetlen passzív szemlélője, nézőközönsége az újon jött albérlő, akinek lélekben még nem sikerült egybeolvadnia a környezettel, s így mint közömbös és részvétlen kívülálló élvezi a mindennapi „cirkuszt.”
A könyv meglepően öntudatos író szerencsés kézzel megfogott alkotása. Az írónak ez az erénye annál figyelemreméltóbb, mert megítélésünk szerint nem mindennapi zsenialitással kell gazdálkodnia, ami tudvalevőleg mindig nagyobb és nehezebben áttekinthető feladat, mint azé az íróé, akit „egy gondolat” bánt mindössze s [90] így vállalkozása határait egyetlen pillanatra sem tévesztheti szem elől. Arra gondolok, hogy az író zsenialitása, élmény- és gondolatgazdasága kissé túlméretezett bármely műfaj természet adta korlátozásaihoz viszonyítva s ebben az esetben az önfegyelmezésnek és mértéktartásnak óriási szerep jut. Az írónak le kell bírnia önmagát, lépten-nyomon ezer kísértést, „bűnre” és „kicsapongásra” vezető alkalmat elhárítania magától, féken tartania magában a feladat korlátain túlbuzgó becsvágy motorját s csak annyit mondani, amennyi a cél szempontjából elengedhetetlenül szükséges. Az írói becsvágynak ezt a lefokozottságát ebben a könyvben nemcsak közvetve tapasztaljuk, de az író lépten-nyomon maga is szóvá teszi, mintegy mentegetőzésképpen, oktatva az olvasót, hogy a több bizonyos esetekben miért szükségképpen kevesebb: azért, mert eltérítené a kitűzött céltól, attól, hogy az albérlő regényét írja meg, ne pedig az íróét vagy az emberét.
Ha valaki azt állítja, hogy nem azért az élvezetért olvas, amelyet számára az olvasnivaló nyújt, hanem merőben okulás céljából legalább is nem, őszinte önmagához. Az írótól elvárjuk, hogy ne csak mély és tartalmas, de élvezetes is legyen: eggyel több feltétel elé állítjuk. Török Sándor az az író, aki ezt a feltételt is vállalja. Nagy súlyokat emelget, de mégis könnyedén, az izmok minden látszólagos erőltetése nélkül, ahogyan azt egy szellemi erőmutatvány hivatásos – professzionista! – művelőjétől joggal el is várjuk. Ne feledjük el, hogy az írás nem munka, hanem művészet, következésképpen annak eredményét sem értékelhetjük, mint munka teljesítményt, hanem mindig mint produkciót: Az írónak hatnia kell. Török Sándorról megállapíthatjuk, hogy e tekintetben semmivel sem marad adósunk; tartalmas szellem, azonkívül virtuóza az írás művészetének; valami teljes és tökéletes. Plaudite, amici…