Folyóiratok

Kalangya, XIII. évfolyam (1944. május 15) 5. szám

Papp Dániel: Az alügyész

A régi időkből két emlékeztető maradt a vármegyeházán, egyformán bonyodalmatlan sorsú mind a kettő. Szobáról szobára hurcolták az egyiket, míg végre az utolsó előtti állomásról, a várnagy szobájából a padláson helyezték el őt örök nyugalomra. Egy vén nyeregszék volt ez az emlékeztető, öreg hivatalnokok számára való, akiknek árt az ülő életmód; srófon járt e tisztes nyeregszéknek a felső része, és így a pulpitusok előtt kellő helyzetbe volt csavarható. Némelyek, a magas termetűek balra csavarintották, hogy süllyedjen a kárpitozott rész, mások, az alacsony növésűek jobbra fordították, hogy magasabban álljon. A vén bútordarab mindez alkalommal csak önmagának nyikorgott, máskülönben mindig pontosan alkalmazkodott a szigorú felsőbbségekhez, akik rajta lovagoltak. Ugyanúgy, ugyanolyan higgadt filozófiával, csak egy kevés önmagának való nyikorgással tette ezt, mint a másik emlékeztető, Szántovay Pál úr, az örökös alügyész is negyven éven át. Most már lekerült a napirendről mind a két régi bútordarab. A nyeregszék, amely végigvándorolta az alispán kancelláriáját, a közigazgatási iktatót, később a királyi törvényszék telekkönyvi irattárát és a várnagy szobáját, végre a padlásra került, a hajdúőrség kiselejtezett puskái közé. Ott a szabadság virul, és oda csak a holdvilág téved be éjjelente. Az alügyészt is eltemették, de kétséges, hogy vajon ő is belé tudja-e magát élni a szabadságba, mint a vén nyeregszék. Ez alighanem nehéz lesz Szántovay Pálnak, és némi zavarban volt ő bizonyosan, midőn a másvilágon először kellett neki tenni ügyészi indítványt anélkül, hogy ez iránt a felsőbb helyről utasítást nyert volna.
Idelenn ugyanis nemigen bántották lelki nyugodalmát az ügyészi indítványok. Mindig szubalternus volt, és mindig pontosan teljesítette a szigorú felsőbbség utasításait Szántovay Pál. Így mindig nyugodtabban hajthatta fejét is a lelkiismeretes kötelességteljesítés párnájára, mert tudta, hogy az ágyat mások vetették helyette. Nincs könnyebb helyzet annál, mintha munka után csak az édes nyugalom marad nekünk, ellenben mást terhel a felelősség. Azért nem is volt Szántovay Pál sohasem ideges, noha fekete selyem nyakravalóját még mindig oly sokszoros és oly feszes rétegekben csavarta nyaka köré, mint húszesztendős korában, amidőn a legszorosabb nyakravaló sem okozhatott neki vértolulást. Midőn ezzel a feszes nyakravalóval végigment az utcán, az ember szinte azt hitte, hogy az öreg csontos, szikár fejét még hivatalán kívül is kalodában tartja a szigorú felsőbbség. Pedig valóban nem úgy volt a dolog. Szántovay Pál úrra még az apjától egy kis ház maradt a Vasút utcában, és a zöld zsaluk mögött a két utcai szoba világossárgára fényezett, régi bútorai között az alügyész teljesen független napokat és esztendőket élt. Húga, egy igen öreg kisasszony kizárólag csak a háztartás számtalan tyúkjainak parancsolt, míg ellenben az alügyész úr személyes függetlenségét sohasem merte korlátozni. Így aztán csodálatos harmónia keletkezett a testvérek között, és némely szegény özvegyasszonyok, akiknek idősebb hajadon leányuk is volt, gyakran példaképp állították az öreg Szántovayt diák fiaik elé:
– Látjátok, a Szántovay Pál a testvére kedvéért nem házasodott sohasem, úgy kell cselekedni, akinek ellátatlan hajadon testvére van!
Persze, a városi köztudatból rég eltűntek már a negyvenesztendős emlékek, és így könnyű volt érdemül tudni be Szántovay Pálnak azt, ami valószínűleg csak kénytelenségből történt. Nem lehetetlen ugyanis, sőt némelyek azt mondták, való igaz, hogy az alügyész úrnak is megvolt hajdan a maga regénye, de [202] valószínűleg azért maradt abba az egész dolog, mert ő ebben a kizárólag szubjektív ügyben is felsőbb utasítás szerint kívánt volna eljárni. Szülei pedig akkor már nem éltek, és a hivatali szolgálati viszony az ilyen dolgokra nem ír elő normatívumokat. Így aztán Szántovay Pál úr oly sokáig késett az ügyészi indítvánnyal, hogy végre is valaki más előzte meg a szelíd habozót. Ezt az egész ügyet egyébiránt biztosan nem lehetett kinyomozni, és így Szántovay Pálnak élettörténetéből csak azok az adatok állnak rendelkezésünkre, amelyeket földerített az öregúr szolgálati táblázata. E halhatatlan szolgálati táblázat, amelynek szomorú adatai még ma is elriasztják a vármegye ifjúságát az ügyészi pályáról.
A meglévő adatok szerint ugyanis 1845-ben választották meg az akkor huszonnégy éves Szántovay Pált tiszti alügyésznek. Történt ez a nemzeti újjáébredés korszakában, amidőn minden közgyűlésnek napirendjéhez hozzátartozott a tettlegesség. És ekkor éppen gégesorvadásban szenvedett a vármegye főügyésze úgyannyira, hogy hangosan se tudott már beszélni. Ha tehát valamely viharos incidens alkalmával a főispán intett a főügyésznek, akkor az meghúzta Szántovay Pál atilláját, és fölállt a fiatal alügyész:
– Méltóságos főispán úr, tekintetes karok és rendek, a tisztelt szónok úr ellen van szerencsém megindítani a széksértési akciót!…
Ah, micsoda diadalmas percei voltak ezek Szántovay Pálnak! Mert negyvenéves közpályáján ezeknél a nyilatkozatoknál terjedelmesebb szónoklatot sohasem mondott, világos, hogy még vén királyi alügyész korában is a széksértések gyönyörű perceire gondolt. Akkor a tiszti ügyész fölemelkedtére elhallgattak a legmérgesebb kortesek is, és a karzaton egy egész sor suhogó legyező hajolt előbbre… Ezek a percek sohase ismétlődtek többé. Mert a márciusi napok után Szántovay Pál valami kriminális úton erős csúzt szerzett, és másfél évig járt bénán. Azalatt vége volt a háborúnak, és midőn Szántovay Pál megint bevonult a vármegyeházba, akkor ő már császári királyi Staatsanwalt-Substitutnak nevezteték. A közgyűlési teremből kaszárnya lett, az atilla helyett violaszínű hajtókás egyenruhát kellett fölhúzni, és az ügyészi hivatalban a kancellár arcképe helyett báró Bach Sándor függött a falon. Sajnos, hogy csak in effigie, szokták mondani a bús hazafiak! E naptól fogva Szántovay Pálra vonatkozólag a következő száraz följegyzéseket közli velünk a szolgálati tabella:
1850–61. Cs. k. államügyész-helyettes (alügyész).
1861–1867. Kinevezett megyei alügyész.
1867–1872. Választott megyei alügyész.
1872–1885. Királyi alügyész.
Ez adatokból kétségtelen, hogy Szántovay életében úgyszólván stabilizálva volt az alügyészség. Nem nagy élénkség valóban egy szorgalmas közhivatalnok pályafutásában, de Szántovay Pálnak hivatalos szobája a negyven esztendő alatt talán még kevesebbet változott. E boltíves, fehér szobába a modernség csak az acéltollat tudta becsempészni negyven év alatt, minden más az öregúr körül változatlanul maradt. A fiókos asztal számos reparációk után is megtartotta eredeti formáját, és a két ablak között, ha változott is az acélmetszet, amely a körülmények szerint majd az országbírót, majd az egymásután következő igazságügyminisztereket ábrázolja, a keret ugyanaz maradt. A kis asztalka is mindig egyformán teli volt íráscsomókkal, és csak az utóbbi esztendőkben kezdték az akták szürkeségét azok a feltűnő rózsaszínű ívburkolatok takarni, amelyekbe a „rabos” darabokat szokták csomagolni; ez a rendszabály arra való, hogy valami szegény embert véletlenül ne felejtsenek a fogházban. A könyvszekrényből végül negyven esztendőn át folyton ugyanazok a barna bőrkötésű könyvek bámultak Szántovay Pálra. Ott volt a „Fenyítő magyar törvény. Írta [203] Szlemenics Pál, törvények doktora.” Ott volt a negyvenharmadik javaslat, és ezek a jó öreg könyvek háborítatlanul pihentek a polcon; Szántovay Pál eléggé ismerős volt a foglalatjukkal, míg ellenben az új kódexet és a sárga könyvet, azt már otthon tartogatta az öregúr, mert ezen nehéz tudományokat bizony olvasgatni kellett szaporán. Persze, a fiatal alügyészek azért mégis csúfolták maguk közt az öreget, sőt ugratták is. Valamelyik egyszer egy szemináriumi kérdést adott föl neki:
– Pali bácsi, ha a szolgálómat elküldöm a puskámmal a fegyverkovácshoz, és ő útközben betér a fűszereshez, ahol az állványról ellop egy koszorú fügét, akkor a szolgálóm vajon miféle lopásért büntetendő?!
– Minősített lopásért, édes öcsém, mert a 337-ik paragrafus szerint bűntett a lopás akkor, ha a tolvaj a tett elkövetésekor fegyvert viselt!…
Persze, hogy megdicsérték az öreget, és Szántovay Pál ilyenkor büszkén húzta föl az őszikabátját, amelyet makacs következetességgel redingote-nak nevezett mindig. Titokban természetesen a kiadóban legtöbbször át szokták nézni az öreg kolléga indítványait, hogy valami botrányos szállítmány valamiképp ne menjen a törvényszékhez. Történt azonban, hogy évnegyed végén nagyon felszaporodott a munka, az alügyészek kimutatásokon dolgoztak, az ügyész szabadságon volt, és két szökött rabot, akit megint elcsíptek, Szántovay Pál, a legidősebb alügyész hallgatott ki. És ekkor ment el a törvényszékhez az a horribilis feljelentés, amely a 447-ik szakasz alapján vizsgálatot kért a két szökevény ellen. Mert aki a rabnak szökését elősegíti, az két esztendővel büntetendő, márpedig A rab segített B rabnak és viszont. Tehát bűnvádilag üldözendő mind a kettő.
Ezután a hajmeresztő jogászkodás után Pali bácsit már csak egészen könnyű és igen kevés munkára használta az ügyész. Az öregúr, aki mélyen megvetette a fiatalok Carraráját, Lisztjét és Glaserjét, működése utolsó éveiben úgyszólván kizárólag csak a súlyos testi sértések könnyű mezején munkálkodott; még aztán adminisztrálni is segített egy kevéssé az ügyésznek. Vékony, szikár háta ekkor már görbült erősen, reszkető keze összeszáradt, így érte Szántovay Pált a jubileum.
Egy bájos szeptemberi délben ablakához állt az öregúr; sovány kis feje odasimult az üveghez elsárgult borostyán gyanánt, amely virult is valaha. A vármegyeház bádogtetejét végigcsiszolta a napsugár, és lenn az udvaron éledni akart a fű, amely ifjúnak érezte magát ismét. Szálló pókfonál csavarodott a kopasz platánok közé, és a sok hervadt levél, amit összesöpörtek a rabok, nem mozdult a csöndben. Az emelet körül járt csak egy kevés szellő, és az is nagyon csábító lehetett, mert az öreg alügyész kinyitotta az ablakot, és kihajolt a verőfénybe. S valami csudálatos tündér volt ez a meleg, fényes, őszi szellő; egy szempillantás alatt odavarázsolt a bágyadt, öreg főbe egy negyvenesztendős emléket… Zsong körül a közgyűlési terem, középütt a remekbe faragott széken ül a főispán, mentéjén pompás korallgarnitura, fenn a karzaton csipkés, selymes asszonyságok suttognak, de egyszerre valami nagyot mond a szónokló táblabíró, és a főispán int a fejével az ifjú alügyésznek, Szántovay Pálnak…
Szántovay Pál, a vén alügyész öklével egyet ütött az ablakpárkányon, és azt tudta, hogy most rögtön fel kell szólalnia harsány hangon valakinek, akárkinek, ha senkinek se, hát le az udvarba:
– Méltóságos főispán úr, tekintetes karok és rendek!
Nem, nem szólalt meg azért mégse. Csak elmosolyogta magát szomorúan Szántovay Pál, és az emléknek egy régi-régi megyei nótát dünnyögött válaszul:
Kinyílott a tulipán,
Odry lett a vicispán…
Azt kezdte dalolgatni a vénember az ablakban, s az öreg nóta zümmögése [204] még kölcsönadott az ősznek egy parányival több ifjúi meleget is e pillanatban…
A királyi ügyész, a modern királyi ügyész épp akkor szólt át Szántovayhoz:
– Kolléga úr, kedves kolléga úr, kegyeskedjék átfáradni hozzám, várjuk valamennyien…
*
Akkor tartották ugyanis Szántovay Pál jubileumát, és akkor kapott Szántovay Pál alügyész egy aranypennát emlékül. Nem volt természetesen semmi metaforikus alapja se ennek az aranypennának, és az öregúr nem is vitte haza a pennát sokáig, egészen addig, amíg végképp meg nem vált a hivatalától. Az pedig már a jubileumra következő télen történt. Ekkor, miután a legutolsó parányi ügydarabot is elintézte, és asztalát tisztára takarítva utódainak átadta, Szántovay Pál a búcsúzás napján hazavitte a törvénynek doktorát, Szlemenics Pált és a negyvenharmadik javaslatot. Az aranypennát maga vágta zsebre, és otthon, mikor leült a parádés íróasztala mellé, sokáig nem tudta, hogy hová helyezze el a becses emléket. Valami nagyon előkelő és biztos helyet szeretett volna kigondolni, mert azt érezte, hogy ez az aranytoll az ő negyvenéves pályafutásának legdíszesebb bizonyítéka. Hová tegye, hová tegye, töprenkedett az öreges lámpa világánál, és körülötte a régi könyvek mint valamely elmúlt világból való, korhatag bástyák vetettek árnyat a falra.
– Megvan! – mondta végre az öregúr, és kihúzta a legalsó balsó fiókot. Abban voltak harminc-negyven esztendős emlékei elrakva, évek óta nem háborgatott emlékek. És por szállt föl a fiókból, mikor az öreg úr lehajolt, s az asztal szélére tolta a lámpát. Az meg leviláglott az elrakott írásokra, tollakra, kardkötőkre, menteláncra, legalol egy hervadt írású, rózsaszínű papírcsomagra. Annak láttára pedig szinte megdermedt a vén alügyész a rémülettől:
– Jézus Mária – kiáltotta –, honnan kerül ide ez a rabos akta?!…
… A kályhákban ropogott a fa, és bőrköntösük alól gúnyosan mosolyogtak az öregre a negyvenharmadik javaslat meg a törvények doktora, Szlemenics Pál.