Folyóiratok

Kalangya, XI. évfolyam (1942. január-február) 1-2. szám

Herceg János: Dudás Kálmán: Vád helyett

Versek – Láthatár-kiadás, Budapest, 1941
Néhány év előtt még, mint ígéretről beszéltünk Dudás Kálmánról, ma kétségtelenül ő legizmosabb tehetsége a délvidéki költészetnek. Ő beváltotta az indulásaihoz fűzött reményeiket, ezt új kötetének sikere bizonyítja legjobban. Nem őstehetség, kultúrált költő, aki fölényes könnyedséggel oldja meg a verselés legnehezebb feladatait.
Első kötetében még érezni lehetett a szláv hatást, főleg Krležaét és a szerb-horvát irodalmon keresztül nőiesen finom francia ízt – különösen hosszabb ütemű verseiben – új kötetében azonban nyoma sincs ennek a befolyásnak. Második könyvében nemcsak modort és magatartást, hanem hangot is váltott. Ez a hang tisztább, modora rokonszenvesebb, magatartása férfiasabb, de fejlődésének ez a változata oly ugrásszerű, hogy mindenekelőtt a különbség tűnik fel két év előtt és most megjelent verseskönyve között.
A két év előtti Dudás még viaskodik a formával, mondanivalója hol vékony erekben, hol széles hullámokban tör elő, lélegzete olykor elakad, de amikor sok kínlódás után mégis felér arra a magaslatra, amelyre ihlete szólította, vele együtt élvezzük győzelmét. A Vád Helyett már nem visz kaptatókra, könnyen fut hegynek is, mélységbe sem szédül; a költő eszközeinek biztos birtokában alakít formát, s tölti meg tartalommal.
Mégis, mintha ez az újabb magatartása nem volna csak az övé, hanem egy egész nemzedéké. A kor költészetének együttesébe beállni jó, emberi és irodalmi szempontból is dicséretes, mert csak így vihetők diadalra azok az eszmények, amelyeket a háború utáni magyar fiatalság vállalt magára. A magatartással azonban még nem kellett volna átvenni a modort és hangot is. Dudás Kálmán tehetsége, szerencsés helyzete tartalmi gazdagsága, amit a Délvidék adott táji és szellemi hatásaival, egyénibb szerepbe és sajátosabb helyre vihette volna a költőt. Ahogy Tompa László Erdély, úgy ő – és egyedül ő! – a Délvidék költője lehetett volna. Ez pedig több, mint a Nyugat egyébként kitűnő fiataljaival kórust alakítani.
Még egyszer hangsúlyozni kívánom, hogy Dudás Kálmán az a költő, aki a Délvidéket, ezt az egészen sajátos geográfiai és szellemi egységet ki tudta volna fejezni. S akkor szülőföldjéről lépett volna ki, mint hódító, nem pedig Budapestről tért volna vissza, hogy megcsodáljuk.
Reméljük azonban, hogy Dudás Kálmán fejlődésében ez az eltérés a hazai tájakról nem végleges. Hogy előbb-utóbb maga is belátja, ennyi gazdagságot és költészetében az egyéni, mindenki mástól megkülönböztető elemeket nem szabad könnyelműen feladnia. Mert csak ezekkel juthat az őt megillető magasabb helyre és csak így maradhat a mienk. Akkor igaz lesz ez a néhány gyönyörű sor, amely nemcsak a sorsot érzékelteti, hanem a megelégedettséget, a reményt és hűséget példázza:
Visszavonultam a röghöz, mely adott.
Úgy élek itt, mint szelíd remete, [88]
költök, fát vágok, fúrók-faragok,
a tájat nézem, az őszi ablakot:
lepi a domb s az eső szemete.
Innen, hol a Tisza, Duna kanyarog,
hol kender, estike és trágyaszag,
szenny és gyalázat, s hasztalan panaszok
csapnak az estbe az akácok alatt:
fiatalok én is veletek vagyok…
A Vád Helyett különben a felszabadulás mámorának állít emléket. Majd minden verse a hazatérés örömét zengi, és a zsarnokkal perlekedik. A mámor azonban elmúlik lassan és helyébe lép a kötelesség. Ez pedig itt nem lehet más, mint, hogy a legjobbak adjanak példát – így elsősorban Dudás Kálmán – a szülőföld szeretetéről, amely nekünk több volt, hazánk volt, menedékünk s amely csak úgy kaphatja meg az elismerést, ha mi állunk ki érte. De ezen túl, költőnél gyakran lehet több, ami megkülönböztet, mint ami egyformává olvaszt.