Folyóiratok

Kalangya, XIII. évfolyam (1944. május 15) 5. szám

Milić zászlós házassága (Horvát népballada)

Ilyen csudát, Istenem, ki látott!
Milić zászlós mikor házasodott,
Bejárta a hetedhét országot,
Napkelettől egész napnyugatig,
Mégsem talált lányt, magához illőt,
A deli hős hibátlant nem talált.
Föl is hagyott szinte a reménnyel,
Akkor történt, csudák csudájára!
Szent vasárnap egyik szép reggelén
Korán fölkelt Milić zászlótartó,
El is indult reggeli misére,
Milješevac templomába indult.
Hát a templom előtt véletlenül
Ott találja Maleta vojvodát,
Híres fehér Kolašin várából.
Meg is szólalt Maleta vojvoda:
„Teremt’ uccse, Milić zászlótartó,
Bejárod a hetedhét országot
Napkelettől egész napnyugatig,
Mégse találsz lányt, magadhoz illőt!
Na de várj csak, csudát mondok néked;
Tudok én egy szépséges leányzót,
Zagorjéból, a kék tenger, mellől,
Maričić Vid szépséges, leányát.
Az emberek csudát szólnak róla;
Karcsú derék, büszke, magas termet,
Befont haja, mint selyembokréta,
Két szép szeme két fénylő drágakő,
Szemöldöke két sötét pióca.
Két orcáján két pirosló rózsa, [196]
Két fogsora két ragyogó gyöngysor,
Szája színig telt cukrosszelence,
Ha megszólal, vadgalamb turbékol,
Ha mosolyog, igazgyöngy sugárzik,
Pillantása, mint a büszke sólyom,
Mint páváé, olyan a járása,
Hej, testvérem, tiszta gyönyörűség!
Messzi földön, mondják, párja nincsen!
S Maličić Vid barátnak nagyszerű,
Hozzád is, meg házadhoz is illik,
Mintha még az ég is így akarná!
Vid is, tudom, kedvét leli benned,
Egy szó nélkül néked adja lányát,
Ne is kérd meg, almát se adj néki,
Inkább gyűjtsed a díszes násznépet
Boszniából, Hercegovinából,
Župa mellől, a kotari síkról,
Szedd a sok hőst, mind a legényt, ifjút,
Jó lovakat, mind még nyergeletlent,
Jankovič Stojant kérd fel komának,
Násznagyodnak vén Pivljanin Baját,
Vőfélyednek jó Mandušić Farkast!”
Egybehívta Milić a násznépet,
Fel is kerekedtek mind a szép leányért.
Mikor közeledtek Vid palotájához,
Kikönyökölt Vid az ablakába,
S ahogy látta a díszes násznépet,
Imigyen szólt jó Vid önmagához:
„Te jó Isten, de csudaszép násznép!
Vajon kik ők, lányért hová mennek?”
S amíg így szólt, már a díszes násznép
Odarúgtat udvara elébe,
A vőlegény meg is szólal menten:
„Maričić Vid, kedves jó apósom!
Násznépemmel Hercegovinából
Elindultunk szerencsét próbálni,
Ljeposavát, szép lányod megkérni!”
Kedvét lelte Vid a vőlegényben,
Előhívta hűséges szolgáit:
„Hej, szolgáim, kapukat nyissatok!
Fogjátok a lovak zaboláit,
Az udvarra őket vezessétek,
A násznépet meg a palotába!”
Urukat a szolgák meghallgatták,
Kinyitották az udvar kapuját,
Elkapták a lovak zaboláit,
Az udvarba bevezették őket,
S palotába a vidám násznépet.
Három napig vendégeli szépen
Maričić Vid a díszes násznépet,
Ettek, ittak, kinek mi volt kedves; [197]
Mikor virradt a negyedik reggel,
Két fivére húgát kivezette,
Hej, micsoda szépség Ljeposava!
Fátyolán át sugárzott orcája,
Égi arca, nagyúri ruhája,
Lesütötték mind a pillantásuk
A szép leány csudás varázsától
Mindannyian a fekete földre.
A vőlegény így szólt arájához:
„Hej, anyósom, hajadonnak anyja!
Tán aranyból öntötted a lányod?
Avagy színezüstből kovácsoltad?
Vagy talán a napból ragadtad ki?
Vagy tán Isten a szívéből adta?”
Sírva fakadt a lány édesanyja,
S könnyein át szomorúan szólott:
„Én kedves vőm, Milić zászlótartó!
Nem aranyból öntöttem a lányom,
Nem is színezüstből kovácsoltam,
Nem ragadtam el a fénylő napból,
De az Isten a szívéből adta!
Kilenc ilyen lányom volt énnékem,
Nyolcat anyjuk férjhez tudott adni,
De egynek sem otthonát meglátni,
Mindnyájukat sújtotta az átok,
Úton érte a sors nyila őket.”
Ajándékát vőjének az anyós
Sírva adta: aranyozott inget;
De csudát láss, mit adott az após:
Földíszített, szénfekete hátast,
Hollószínűt, testvér, és hibátlant,
A hátason térdig érő köntös,
Tiszta bíbor, arannyal hímezve,
A patáin színarany két patkó,
Harci nyerge drága simsirfából,
Vert ezüstös simsirnyereg rajta
Nyeregkápán ragyogó kövekkel,
Két oldalán nagyúri fegyverzet.
Egyik felén nehéz, kivert szablya,
A másikon hattollas kelevéz,
Díszes kantár aranyzabolával,
ezt adta az após a vejének.
Legszebb ajándékot sógorai adtak
(A legszebbet nehéz fájdalommal
A húgukat adták át a vőnek,
Kis húgukat, Ljeposava lánykát.
Mikor Milić mindezt általvette,
Lóra pattant, lova ágaskodott,
Meg is csörrent oldalán a szablya,
Emelkedett dagadozó keble,
Süvegén meg lobogtak a tollak: [198]
Ilyen lánynak a fele se tréfa!
Nem tréfa az ilyen nászajándék!
Fel is kerekedett mind a díszes násznép,
Kibomlottak mind a selyemzászlók,
Rázendített a zenész, ahány volt,
Megverték a zengő üstdobokat.
Menyegzői zenebona támadt,
Vad paripák dobaja dübörgött,
Útra keltek Isten kegyelmével.
Mikor már a hegyek között jártak,
A mennyasszonyt elérte az átok,
És magához intette vőfélyét:
„Hej, vőfélyem, jó Mandušić Farkas,
Nehéz nekem még csak rád is néznem,
Hát még milyen nehéz szólnom véled,
De mikor kín kényszerít beszélni;
Szólj kománknak, szólj a násznagyunknak,
Állítsák meg a vad paripákat,
Legyen vége dalnak, muzsikának,
A zászlókat támasszák fenyőkhöz,
Vegyenek le jó lovamról engem,
Bocsássanak le a zöld mezőre;
A fejemben vad fájdalom támadt,
Elhidegült nékem az égő nap,
Kedves lett a fekete föld nékem,
Isten legyen lelkemnek irgalmas!”
Fel is kiált, feljajdul a vőfély:
„Hej, megálljunk, komám, öreg násznagy!
Állj meg, testvér, Milić zászlótartó,
Dalt, muzsikát hagyjatok most abba!
Némuljon a menyegzői vígság,
Támasszátok fenyőkhöz a zászlót,
Emeljük le lóról a leányzót,
Keservesen panaszkodik húgom,
A fejében izzó a fájdalom,
Elhidegült az égő nap néki,
Kedves lett a fekete föld néki,
Isten legyen lelkének irgalmas!”
Akkor megállt mind a díszes násznép,
Abbahagyták a dalt, a zenét is,
Vőfély a lányt levette lováról,
A fűre míg testét leengedte,
A mennyasszony lelkét kilehelte,
Folyt a násznép sok keserű könnye,
De legjobban Milić könnye ömlött,
S így jajongott a szegény vőlegény:
„Édes mátkám, ifjú Ljeposavám!
Hát itt talált az ítélet napja!
Nem is nálam, nem is nálad, otthon,
Nem anyámnál, sem a te anyádnál,
Hanem fönn, a hegyek fenyvesében?” [199]
Összeállt a feldíszített násznép,
Koporsóját karddal kifaragták,
Fokosokkal sírt is ástak néki,
Eltemették a szépséges lánykát,
Ahonnan a fénylő nap születik,
Teleszórták garassal, dukáttal,
A fejénél forrást fakasztottak,
A víz mellé padot is ácsoltak;
Aki fáradt, itten megpihenjen,
Aki szomjas, égő szomját oltsa
A szép lányka hótiszta lelkéért.
Így sírt aztán Milić zászlótartó:
„Fekete hegy, ne légy szörnyű néki,
Fekete föld, ne légy nehéz néki,
Karcsú fenyő, hajtsad le az ágad,
Árnyat boríts az én jegyesemre,
Kakukkmadár, korán föl ne költsed,
Lenn a földben nyugodjék békésen!”
A násznéphez még imigyen szólott:
„Testvéreim, ékeskedő násznép,
Keljünk útra, menjünk már el innen,
Ki-ki keljen, ahogyan tud, útra,
Én is megyek, ahogy lovam bírja,
Siránkozni édes jó anyámhoz!”
Fel is kerekedtek Isten jó hírével,
Ki-ki indult, ahogyan csak tudott,
Milić is ment, ahogy lova bírta.
Már messziről észrevette anyja,
Ki is sétált a fia elébe,
Őt csókolta, lovát megölelte:
„Édes fiam, Milić zászlótartó,
Hol a násznép, hol a mennyasszonyod?
Hozod-e már a helyettest nékem,
Aki reggel segítségül lészen,
Feltakarít, vizet hoz a kútról,
Gazdag asztalt meg is terít rendben?”
De így szólott Milić zászlótartó:
„Hej, anyácskám, lelkem édesanyám!
Jön a násznép, de nem hoz mennyasszonyt.
Elmaradt már a te helyettesed,
Nem is nálam, nem is otthonában,
Nem anyámnál s nem az ő anyjánál,
Hanem fönn, a hegyek fenyvesében.
Hát anyácskám, lelkem édesanyám,
Eridj frissen fehér palotánkba,
Vessél nékem puha derékaljat,
Ne széleset, ne is vessél hosszút,
Mert hosszasan beteg már nem leszek.”
Könnyét ontja Milić édesanyja,
Jajgatva megy föl a palotába.
Frissen veti fia puha ágyát, [200]
Nem széleset, nem is igen hosszút.
Ereszkedik le a puha ágyra;
Helyét lelte s lelkét kilehelte.
Mire jött a feldíszített násznép,
Milić zászlós holtan feküdt immár.
Mikor ezt az ékes násznép látta,
Kopjájukat földnek fordították,
Összeálltak szomorú kólóba,
Bús énekre rá is zendítettek,
Karddal néki koporsót faragtak,
Fokosokkal sírt is ástak néki,
Eltemették Milić zászlótartót,
Az égő nap ahol megnyugoszik.
Egymagára maradt szegény anyja,
Mint a kakukk, jajgatott magában,
Úgy csapongott, mint a fecskemadár,
Elment szegény a szőlőskertjébe,
Tincseivel szőlőjét kötözte,
S halkan így szólt a szőlőskertjéhez:
„Szőlőskertem, édes nevelt szőlőm,
Aki téged nékem elültetett,
Nem szüretel immár többé rólad!”
Mikor a nap tér már nyugovóra,
Kimegy akkor Milić édesanyja,
És igy beszél, míg a napot nézi:
„De jó nekem, hála neked, Isten,
De jó nekem, megjött az én fiam,
Az anyjához jön a vadászatról,
Az anyjának hozza a sok vadat.”
De fiának se híre, se hamva.
Mikor a nap keleten kibukkan,
Kimegy akkor Milić édesanyja,
Néz a napba, és imigyen szólal:
„De jó nekem, itt az én menyecském,
Megy a kútra, hozza a friss vizet,
Segít nékem, szegény vénasszonynak!”
De menyének se híre, se hamva.
Csak az anya jajgat a bánattól,
Szomorúan, mint a kakukkmadár,
És úgy csapong, mint a fecskemadár,
S jajgatni fog ítéletnapjáig. [201]
Fordította: Csuka Zoltán