Folyóiratok

Kalangya, XIII. évfolyam (1944. május 15) 5. szám

Herceg János: Papp Dániel világa

Sokszor hallottuk már a panaszt, hogy Bácska és a Délvidék nem kapott helyet az irodalomban, mert nem volt író, aki híven kifejezte volna ezt a színes, eredeti tájegységet. Pedig Bácskáról sokat írtak híressé vált és rég elfeledett írók, a kilencvenes években mintha itt találták volna meg Mokány Berci új hazáját, és a vasárnapi tárca alcímében nagy varázsa volt a „bácskai” jelzőnek. Ezt a nagy érdeklődést a Gyurkovics família keltette fel, ami egyben azt jelentette, hogy az olvasónak megvan már az elképzelése erről a „tündérvilágról”, ahol egy álló hétig isznak a gavallérok, és ahol a legszebb jövő a disznókupecre vár. Legendák és hazugságok ködéből állt elő ez a bácskai világ, és a Herczeg Ferenc után jelentkező írónak alkalmazkodnia kellett a közönség ízléséhez, a divathoz és a járt úthoz, mert különben elnyelte volna az érdektelenség, a közöny, vagy pedig megszakadt volna az újítók, a harcos reformátorok nehéz küzdelmében. Mert kétségtelen, hogy már harcolnia kellett volna a maga igazáért, szembe kellett volna szállnia egy egész makacs irodalmi közvéleménnyel, amely Bácskáról csupán a változatait akarta hallani annak a melódiának, amelyet egyszer a fülébe húztak.
Történetet írni bácskai miliőben a romantika olcsó csillámai vagy a megbocsátó humor segítsége nélkül sokáig nem merészelt az író. Szegény, rég elfeledett Révész Ernő, aki ízig-vérig realista volt, végül is a humorba fullasztotta tehetségét, s későbben Csáth Géza a maga már transzcendens realizmusát idilli képekkel volt kénytelen átvilágítani, ha Bácskáról szólt. Egy író sikere korának egész irodalmi fejlődését megszabhatja, az az író pedig, aki egy ismeretlen, zárt világot visz a népszerűség fényei alá, a sarkutazók gőgjével nézhet körül az ünneplők sokaságán, mert senki sem lesz, aki kétségbe vonja felfedezését. S Bácska egy ilyen ismeretlen, zárt világ volt Európa és a Balkán kapujában. Aki itt átvonult, az egymás mellett élő, különböző népek indulatának legfeljebb a gőzét látta felcsapódni. E párás levegőn keresztül sok mindent maga elé idézhetett a képzelet, néha meg is közelíthette a valóság képeit, de a maga lényegében tisztán lerögzíteni ezt a világot már nem a képzelet dolga volt.
Amit elmondottunk, az csak akkor helytálló, ha Bácskát mint tájegységet a magyar irodalom térképén keressük. Mert a sokkal fejletlenebb, de mindig realisztikus elemekből épülő szerb irodalomban Bácska szinte aránytalanul nagy helyet foglal el. Pedig Jaša Ignjatović és, Sterija Popović a magyar irodalomból legalább annyit tanultak, mint amennyit az egyetemes szerb irodalom orosz hatásából vettek át. Csakhogy ők olyan magyaroktól tanultak – Eötvöstől, Keménytől –, akik a nemzet épületének alapjáig fúrtak. Így aztán nem csoda, hogy Ignjatović regényeiben a szeszélyes meseszövés ellenére is zárt, egységes szerkezetben áll a táj: Bácska. Alakjait nem a képzelet szülte, hanem a megfigyelés. Hősei típusok, ennek a magyar-német-szerb konglomerátumnak egységes teremtményei. Az ő történeteiben a Bácska népe él csaknem öntudatos életet, és kegyetlen szatírája – éppúgy, mint Sterija Popovićé – a népből kiszakadt és mindenáron feltörni vágyó renegátot sújtja.
Nálunk szinte a művészettől kell elszakadni az írónak, hogy megtalálja a helyes utat, a táj és az itteni ember helyes irodalmi ábrázolását. Szentelekynek az volt a meggyőződése, hogy a nyers realizmusnál kell kezdeni a délvidéki irodalom újjáépítését, ha azt akarjuk, hogy valóban „délvidéki” legyen az az irodalom, amelynek művelésére vállalkoztunk. Ő Taine-re hivatkozott, és azt mondta, hogy a jó alakrajzhoz teljes anatómiai ismeretre van szükség. Sajnos, első anto[193]lógiája táj- és helyzetrajzokon kívül alig tudott többet felmutatni. Ami pedig azóta történt, az még mindig csak a készülődés, a tájékozódás jegyében folyt le. A délvidéki író mentségére szóljon, hogy a viszonyok sem igen kedveztek és egy vidék irodalmi feltárásához tíz esztendő vajmi kevés idő különösen akkor, ha előbb a torlaszokat kell elhordani.
De Féja Géza nemrég felfedezett nekünk egy bácskai írót, a korán elhunyt Papp Dánielt, aki Mikszáth mellett írta nagy reményekre jogosító, könnyen gördülő, eredeti színekben bővelkedő elbeszéléseit. Féja nemcsak a jó elbeszélőt ünnepli Papp Dánielben, hanem a regionalizmus előfutárát, aki sajátosan bácskai miliővel gazdagította a magyar irodalmat. Féja lelkes ügybuzgalma, amelyet az elfeledett magyar írók népszerűsítése érdekében kifejt, föltétlen elismerést érdemel. Délvidéki író részéről talán ennél többet is: köszönetet. Mert lehetséges, hogy éppen Papp Dániel a jó példa arra, hogyan és merre vegye útját az anyagával oly keservesen küszködő délvidéki író…
Ám Papp Dániel nem volt egészen ismeretlen idáig sem néhány bácskai literátor előtt. Alig tíz esztendő előtt egy hősies kísérletezőnek új kiadásában akarta megjelentetni Mikszáth egykori munkatársának műveit. A tervet Szenteleky buktatta meg, aki külön kötetben nemrég összegyűjtött Leveleiben (336 o.) a következőket írja a Rátótiak és még annyi pompás novella szerzőjéről:
„Könyvtáramban megtaláltam Papp Dánielnek azt a kötetét, amelyre Szigethy hivatkozik. »Tündérlak Magyarhonban«. A cím alá azt is odaírta: Vidám bácskai történetek. Hát én izgatottan kerestem a Bácskát, a bácskai levegőt, de annak még nyomát sem találtam. Olyan topográfiai tévedések vannak benne, hogy az ember elszédül. Például Zsárkovác, egy Zombor melletti szálláscsoport talán 15 házzal a könyvben mint hatalmas község szerepel, jegyzővel, bíróval, fináncokkal, katonákkal. A megyeszékhelyről árnyas út vezet – Papp Dániel szerint – a Dunára, ahova a megye tisztviselői piálni járnak. Pedig Zombortól 20 kilométernyire fekszik a Duna. Az egész könyvben nem találod ezeket a szavakat: szerb, sváb, bunyevác. Azt hiszem, ennyi elég az esprit locale jellemzésére. Az alakok üres papirosfigurák, humora pedig a Honderű és a Hölgyfutár szalonhumora. Ez a könyv ma, különösen a mi viszonyaink között teljesen értéktelen.”
Szenteleky idegenkedése, sőt ellenszenve Papp Dániel iránt könnyen megmagyarázható. Szenteleky elsősorban a tárgyiasságra, a realizmusra intett, mert távolabbi tervei voltak. Ő a Neue Sachlichkeit-ről beszélt, építőnek érezte magát, akinek kemény, megbízható anyagból kell felhúznia ezen az elárvult vidéken a magyar irodalom épületét. Papp Dánielnél zavarták a szecessziós díszek, az önkényes helyzetrajz, de legfőképpen – amiről levelében nem is tesz említést – az írónak az a magatartása, amely egyébként a szatirikus természetéből ered: hogy egy kissé túlzott távlatból nézte anyagát. A kisebbségi sors törvényei az együttérzést követelték az írótól népe iránt, az elmélyülést a saját erejére utalt világban, s irodalmi kifejezésen túl bizonyos konok népi öntudatot is. A „népi” szó akkor nem volt irodalmi jelző nálunk. A magyarság itt egy népcsoportot képezett, amelybe osztálykülönbség nélkül minden magyar beletartozott. A Kalangya sem csupán egy társadalmi réteghez akart szólni, hanem az egész magyar közösséghez. Papp Dániel pedig játékos kedvvel tisztán irodalmi alkalmakat keresett ezen a vidéken. Kuriózumot, ha rokonszenvesebb formában is, de csaknem ugyanazt, amit Herczeg Ferenc. Papp Dániel világa egyszerűbb volt, őszintébb és hitelesebb. Herczeg Ferenc a dzsentrit tartotta érdekesnek és csodálatra méltónak, Papp Dániel csinált magának egy egzotikus miliőt bunyevác kurtanemesekkel, szerelmes kalugyerekkel és nyugdíjas granicsárokkal.
Irodalmi szempontból Papp Dániel világa szerves, egységes, sőt – mint mondottuk – hiteles világ. Ha az ő írá[194]sain keresztül nézzük Bácskát, tiszta, erős kontúrokkal megrajzolt képet kapunk, és nem marad hiányérzetünk. Ha azonban ismerjük Bácskát, úgy Papp Dániel írásait csakugyan nehéz zavartalan élvezettel olvasni. Nem a topográfiai tévedések miatt, amelyek az akkori divat szerint az olvasót akarták megtéveszteni, hanem az író szintetizáló hajlamai miatt. Mert Papp Dániel világa a valóság és az irodalmi reminiszcenciák keveredéséből állott elő. S nem szemléletében, nem eszközeiben, hanem anyagában jelentkezik ez az idegen irodalmi hatás.
Kívülről, persze, mindez nem látszik, az író tehetségének varázsvesszejével könnyen eltünteti a hézagokat ott, ahol a valóság és az irodalom anyaga nem tudott összeállni. De aki ismeri Veljko Petrović kalugyertörténeteit, ravangradi bunyeváchistóriáit, és mindezeken túl Bácskában él, az valóban nem állíthatja, hogy Papp Dániel feltárta Bácskát a maga hamisítatlan, igazi mivoltában. „A Rátótiakban” Zombor sablonos kisvárosi képekben áll elénk, a neveken és egy-két eléggé felületes leíráson kívül mi sem idézi a vidéket, s így nagyon nehéz a sajátos bácskai megyeszékhelyre ráismerni. A város lakosairól is kevés szó esik a regényben; a polgármester, a főügyész, a gróf – akit, úgy látszik, Papp Dániel is nélkülözhetetlennek tartott – a söröző asztaltársaság, ahol a város ügyeit intézik, ezek „A Rátótiak” hősei. A népről, a polgárságról semmit sem tudunk meg Papp Dániel regényéből. Elbeszéléseiben szintén néhány sablont használt fel alapul: a csébi (?) püspökséget, a bogyáni szerb kolostort, de képeihez semmi köze a megfigyelésnek. A bunyevácok a „Bácskai Karczos” mintájára készült derűs figurák és negyvennyolcas emlékekel, őrző jó magyarok. A szerbek sem különbek. Mintha semmi ellentét nem volna az itteni népek között, s a szerbeknek, bunyevácoknak, németeknek a nevükön kívül semmi kapcsolatuk nem volna nemzetiségükkel. Papp Dániel hősei gondtalan, boldog életet élnek, egymás között házasodnak, és a bácskai népek tökéletes összhangját legfeljebb a szatirikus író gúnyos mosolya zavarja meg egy kissé.
Papp Dániel világa egy valóság feletti világ, amelyet igen gyenge szálak fűznek Bácska talajához. A szatirikus természet kötetlensége őt messzebb vitte anyagától, mint amily távlatra a megfigyelőnek szüksége van. De Papp Dániel romantikus világában nem is szabad a valóság ismertetőjeleit keresnünk. Hiszen a szatírát és a romantikát keverő írónak egyáltalán nem volt célja, hogy Bácskát a maga igazi képében megrajzolja. Ő „tündérlakot” látott a bácskai élet felszíne alatt, s hogy ezt a „tündérlakot” az írói képzelet és kitűnő tehetsége eszközeivel ásta ki a „felszín alól”, ez a körülmény nem azt bizonyítja, hogy Papp Dániel bácskai, hanem azt, hogy jó író volt. S legalább ennyivel adósa maradt Szenteleky Papp Dánielnek.
Féja Géza felfedezése is ezért érdemel figyelmet. Jó írót állított elénk példaképül, aki ha nem is teljesen a Bácskából, de fiatal tehetségével kialakította a maga mikrokozmoszát, azt, amit a délvidéki írónak idáig nem sikerült – minden helyzetismerete ellenére sem – teljesen megvalósítani. A tehetség dolga most már Bácskát hívebben, őszintébben – ha kevesebb írói bravúrral is – kifejezni Papp Dánielnél. [195]

[Kép 01] Milić zászlós házassága