Folyóiratok

Kalangya, XI. évfolyam (1942. január-február) 1-2. szám

Csuka János: Cím- és rangkórság

A délvidéki magyar annyi évi különélés után, csaknem teljesen tájékozatlan a címek és rangok zsúfoltságában. Még az értelmiségi réteg is szörnyen zavarban van, amikor egyik-másik közéleti személyiséget kell megszólítani, hát még milyen kényelmetlen lehet a helyes megszólítás kiválasztása az egyszerű ember[85]nek. A kisebbségi esztendők küzdelmeiben a délvidéki magyarság egyetlen nagy család volt és igen jól érezte magát a testvér, a barát közvetlen, meleg megszólításával. Vagy egyszerűen az úr megszólítással, ami a megbecsülés, a helyes értékelés kifejezője volt. Nem sértődött meg az orvos, az ügyvéd, ha műkedvelői előadáson, vagy egyesületi gyűlésen az iparos mellé került. Voltak felejthetetlen báljaink, amelyeken bolti lányokkal és varrónőkkel táncoltuk végig az izzasztó csárdást és másnap az utcán, az életben sem tagadtuk meg az ismeretséget. Még ma sem, amikor már felüti fejét a tagozódás, és mesterséges válaszfalakat igyekeznek húzni társadalmi állások szerint az eddig olyan békésen megférő, egymást megbecsülő délvidéki magyarok közé. Minden ilyen kísérlettel szemben szilárdan és felbonthatatlan tömörséggel állott a magyar kisebbségi öntudat, a magyar egység gondolata s ennek szent és áldozatos szolgálata kiszorított minden a délvidéki magyarság életrendszerrel ellenkező magatartást. Nem rétegek, csoportok, társadalmi klikkek összefogása volt a magyar egység, hanem az egész lehasadt nemzettömb tömörülése. Aki nem tudta alávetni magát a szükséges fegyelemnek és életszemléletnek, az önmagát közösítette ki az együttesből.
Mennyire szeretjük és dédelgetjük ma is ezt a drága örökséget, amely egymás tiszteletén messze túlmenően rokonná, családtaggá tesz a szó legnemesebb értelmében. Jó volna ezt minden időkre megőrizni, hogy egy nyáj maradjunk, hiszen ebben a történelmi fergetegben, amely átjárja házaink gerendázatát, szükséges a családi összetartás, minden jó szándékú megnyilvánulása. Nem is a mi sorainkból történnek kísérletek az együttes felbomlasztására, bár akadnak elítélendő kivételek, amelyeket maga a délvidéki magyarság bélyegez meg felháborodásának súlyával. Halljuk, hogy akadnak olyanok, akik elszédülve a társadalmi állásuk felé szálló tömjénfüsttől, kezdik majmolni a cím- és rangdivatot. Ide tartozik az a tisztviselő is, aki a kisebbségi sorsban öntudatosan kikérte volna magának, ha holmi divatos jelzőkkel akarták volna szerény személyét díszítgetni. Megelégedett azzal, ha egyszerűen és kifejezőén úrnak szólították. Ma azonban szigorúan elvárja, hogy az úr kihangsúlyozásával egy időben teljes rangját és címét is elhadarja az, aki ajtaján kopogtat. Eleinte voltak, akik bosszankodtak feledékenységén, hiszen még emlékeztek közös küzdelmeinkre, amelyek igen-igen tanulságosak. Ma azonban már mosolyognak a következetes cím- és rangimádón, aki abban a pillanatban elfelejtette kisebbségi múltunk örökségét, amikor hivatala ajtajára kiszegezte harsogó névjegyét. Hasonlóképpen a magyarság felháborodásával találkozott az a kínos eset is, amely a címimádatból származott, és amely egyik városunkat [86] foglalkoztatta. Valamelyik előadáson az érzékeny lelkek, amikor megtudták, hogy hol kaptak helyet, melyik sorban, egyszerre önérzetesen kezdték emlegetni állásukat s azok, akik úgy érezték, hogy egy sorral előbb járt volna hely számukra vagy másvalaki mellé kellett volna kerülniük, megfordultak és meggondolatlanul hazamentek. Ha mi is így cselekedtünk volna huszonhárom évig tartó építő munkánkban, semmire sem vittük volna. Nem építettük volna ki kulturális, gazdasági, politikai ellenállásunk fellegvárait, képtelenek lettünk volna megteremteni az annyira fontos egyesületi életet. Huszonhárom évig nem észleltünk könnyű és felületes sértődéseket. Csak az sértődött meg, aki nem akart szerepet vállalni, félt vagy túlságosan számító volt és adta a megbántottat. Rá sem hederítettünk, hagytuk, járja a maga kényelmesebb útját, mi pedig megmaradtunk a göröngyök között bukdácsolva.
Ma sem adhatunk más tanácsot: becsüljük meg egymást a végzett munka, a lelkiismeret, a szív érzése, ne pedig a címek és rangok szerint. Aki pedig nem hallgat a figyelmeztetésre és elkábul a cím és rang feléje áradó hízelgésétől, ne felejtse el, hogy az Anyaországban is igyekeznek levetni a sok sallangot, a felesleges köntöst, ami a könnyű mozgásban, a testvéri felmelegedésben annyi terhet jelent. Az érzések sugározzanak egymás felé és ne a címek, a rangok, mert ez felel meg a délvidéki magyarság lelkületének és csiszolt, túlzásoktól megtisztított gondolkodásmódjának.
Mert ha erősíteni akarjuk magunkat, ne restelljünk visszafordulni és kisebbségi életünk küzdőterére és fegyvertársainkra emlékezve, megtartani azt a nemes életszemléletet, amelyről mindig a dicséret hangján emlékeznek meg. [87]