Folyóiratok

Kalangya, XI. évfolyam (1942. január-február) 1-2. szám

Kisbéry János: Élet és irodalom

Németh Lászlónak talán még nincs is tudomása arról a visszhangról, melyet „elkiáltásai” szerte az országban keltettek. De erről, egyelőre, még nem is lehet tudomása. Mert ez a visszhang, ahogyan én ismerem, nem siet életjelt adni. Az emberek végtére nem azért vannak a világon, hogy mások dicsőségét visszhangozzák; hát időre van szükségük, míg a felvett szellemanyagot megemésztik s az tulajdonukká, vérükké, szellemük és egyéniségük szerves alkotóelemévé válik. A tulajdon szentségének korszakában az ember csak azt érzi magához méltónak, amire mint elidegeníthetetlen tulajdonára hivatkozhatik. Hogy pl. ebben a fogalmazásban mennyi van Németh László hatásából, azt ő, aki a maga dolgaira bizonyára könnyebben ráismer, sokkal pontosabban ellenőrizhetné, mint én magam, aki ezt a hatást addig hordoztam, melengettem, gyúrtam, formáltam magamban, míg a megszokás révén végül már magam is esküdni mertem volna rá, hogy mindig az enyém is volt. Az ember semmivel sem barátkozik meg oly könnyen, mint szerzett javaival. Fel kell tételeznem, hogy mások is bizonyára hasonlóképpen vannak ezzel. Azután, mint minden [77] erős egyéniség, aki az embereket, egész megszokott valójukból forgatja ki, éppen ezzel erős ellenhatást vált ki belőlük. Ez a heveny szellemi reakció egyelőre az egyetlen jele annak, hogy a korszak elektromos terében egyáltalán történt valami. De már ezzel mégis megindult a lelkek áthangolódásának folyamata. Mindaz, ami a korszakban meghaladottnak és tarthatatlannak bizonyult, az új, hatalmas ingerrel való érintkezése következtében elveszítette negatív töltését s ezzel alkalmassá vált arra, hogy az újat befogadja.
*
Bennem, aki író vagyok, tehát egy szenvedély, monománia rabja, az én-tudat kinyilvánításának szenvedélye minden más ösztönt elnyomott, magát az életösztönt is. Hogy nem haltam meg éhen, azon máig is csodálkozom. Hogy testileg-lelkileg megrokkantam, ezt is rég elintéztem már egy kézlegyintéssel. És bármily kemény feltételek elé állított az élet, habozás nélkül vállaltam őket. A szenvedély őrülete tartotta bennem a lelket „minden poklokon keresztül.” A szenvedélyemnek éltem és a szenvedély éltetett. Akik életemet csak külső körülményeimből ismerik, talán úgy találják, hogy szörnyű sors jutott osztályrészemül. Valóban. De megérte. Nincs mit megbánnom. És éppen ezért kétlem, hogy azok, akik nem úgy éltek, mint én, olyan jó vásárt csináltak volna azzal, hogy nem úgy éltek, mint én. Hogy az ember önmaga áltatása s a tulajdon természetes életigényei árán és azok ellenére is boldog lehetne, abban nem hiszek. Sohasem tudtam irigyelni azokat, akik a sorsomon szánakozni jónak látták s így velem szemben kivételes helyzetben érezték magukat. Boldogság-igényeim méreteihez viszonyítva túlságosan kevésnek találtam a lelki üdvösségre azt, hogy életemet minden esetleges megpróbáltatással szemben biztonságban tudjam, mindennap ehessem, szórakozhassam. Mindezek az életörömök csak a létezés állati feltételei, viszont az ember bennünk szükségképpen ott kezdődik, ahol az állat végződik. Amit én mindig szörnyűnek és kétségbeejtőnek éreztem, az éppen az a sors, amelynek árán az emberek jólétben élnek. – Hadd mondom el ebből az alkalomból, hogy nemrég magam is arra a „belátásra” jutottam, hogy ez így nem mehet tovább. Ezt a belátást nem is kellett túlságosan erőszakolnom. Mert nem lennék őszinte és következetes magamhoz, ha azt mondanám, hogy a test, a gyomor igényei iránt nincs érzékem, s azok hiányát egyáltalán nem sínylem. Valamely szükséglet éppen annak tartós hiánya folytán, más elsőrendű szükségletek rovására is, mint primär életszükséglet léphet előtérbe. Magam is lépten-nyomon azt vagyok kénytelen tapasztalni, hogy kezdek megtörni s oly dolgoknak fontosságot tulajdonítani, amelyeket azelőtt kutyába sem vet[78]tem. Kezdek büszke lenni arra, hogy jó ruhám van, hogy vasárnaponként pénz van a zsebemben, s megjelenhetek az emberek között, megengedhetem magamnak ezt vagy azt. Ebben nem az az aggasztó, hogy már ezeket az örömöket is értékelni tudom, hanem az, hogy kezdek nekik élni. Gyűlölöm az irodalmat, a sokat meggyötört s magával meghasonlott szerelmes gyűlöletével és elégtételemnek érzem, ha bosszút állhatok rajta, megcsalhatom bármely útszéli mosogató ronggyal. Boldogságom kezdi nem-megérni azokat az áldozatokat, amelyeket érte hoznom kell s ezzel egyidejűleg a sokat sanyargatott test is siet megragadni a kedvező lélektani pillanatot, hogy jogait érvényesítse s a hegemóniát magához ragadja. S éppen ez az, ami sehogyan sincs jól, s ami aggasztó. Sehogyan sincs jól, hogy test és lélek hierarchikus rendjében nincs harmonikus együttműködés s az ember belseje állandó csatatér, önmarcangolás színhelye, ahol az egymásra utalt és egymás támogatására rendelt erők féltékenyen acsarkodnak egymásra és marakodnak a hitványka koncon. Sehogyan sincs jól, hogy a test csak a lélek rovására boldogulhat és viszont. Sehogyan sincs jól, hogy az ember a sorsával végképp kutyaszorítóba jutott, amelyből csak a lelki üdvössége feláldozása árán vághatja ki magát. Sehogyan sincs jól… de hát az ember nem fenékig Isten. Engem is megkísértett a Sátán és nekem sem volt lelkierőm ellent állni a kísértésnek. Családom, gyermekem van, öregszem, betegeskedem. Hova jutok, mi lesz velem? rémüldözöm nap-nap után, szorongva és fogvacogva. Nem, ez így nem mehet tovább, állapítottam meg. Pillanatnyi meghasonlottságom is segítségemre jött, hogy igazolja azt, amit egyébként semmi sem igazolhatott; azt, hogy helyesen cselekszem, amikor végre jobb eszemre térek s feladva álmaimat, valami rendes polgári foglalkozásra szerelek át, mely mellett az írást legfeljebb mellékfoglalkozásként űzhetném tovább. „Nem fontos, hogy író légy”, mondtam ki kérlelhetetlen elszántsággal a tulajdon halálos ítéletemet: „különben sincs értelme az egésznek”, bizonygattam.
S mint aki most már mindennel leszámolt s mindent eltemetett magában, ami a múlthoz fűzte, írtam egy kérvényt, egy hivatalfőnökhöz címezve, amelyben díjnoki állás elnyeréséért folyamodtam s azt megfelelő ajánlásokkal ellátva, személyesen elvittem. Hogy eközben reménykedtem-e még legalább abban, hogy az állást esetleg nem sikerül elnyernem? Valószínű. De ez a reménység már csak az a hitvány szalmaszál volt, amelyben a fuldokló megkapaszkodik. A kocka el volt vetve.
A hivatal folyosóin ténferegve, tanácstalanságomban benyitottam egy nagyobb terembe, amelyet átjáró folyosónak néztem. A látványtól, mely itt elém tárult, földbegyökerezett a lábam és meg[79]dermedt bennem a lélek. Hogy mi volt itt? Nem por és piszok. Nem a rémségek alvilági borzalma, ahol embereket nyúznak, s a belüket csavarják orsóra. Annál is szörnyűbb. Rend és tisztaság mindenütt. A teremben, több sorban asztalok voltak, ötven vagy száz is és az asztalok mellett emberek ültek, férfiak, nők vegyesen és lehajtott fejjel, halálos csendben dolgoztak. Ez a kép, nem tudom már miféle rejtélyes képzettársítás folytán, Dante Poklának vízióját idézte fel bennem; éppen csak a tábla hiányzott az ajtó fölül, a felírással: „Mind, akik ide beléptek…” Gyorsan becsuktam az ajtót és rohantam, menekültem le a lépcsőn, mint akit üldöznek. „Hát nem!” kiáltotta bennem most már a végsőkig elgyötört lélek. „Nem és nem! Inkább bármit, mint ezt. Inkább az árok partján dögleni meg vagy fejemet a falon szétverni.” Az utcán is rohantam s az agyam, mint valami őrült gépezet, melynek elszakadt a fékje, lázasan zakatolt. „Micsoda barbár kor”, motyogtam félhangosan és vacogó fogakkal magam elé. „Hova jutott, hova süllyedt a barlanglakó ősember szabadon halászó-vadászó ivadéka… Hisz itt talán még dohányozni sem szabad. Hangosan köhinteni, szót váltani, helyet változtatni sem. Itt az ember, mint olyan, megszűnt. Vállalták ezt valaha rabszolgák? S a huszadik század „szabad” embere vállalja. – Vállalja? Micsoda tülekedés folyt ezekért az állásokért itt az asztalok mellett; micsoda lótás-futás, kilincselgetés, protekciózás, vesztegetés, siránkozás összetett kezekkel, térden állva. Mily nagy és feneketlen lehet az emberiség ínsége, hogy az, ami valamikor a legkegyetlenebb rabszolgasorsnak számított, ma, a huszadik században végre, mint az elképzelhető legnagyobb földi jó vált kívánatossá. Jaj, jaj, vége a világnak, az emberiségnek; vége mindennek…” nyöszörögtem szűkölve s lelki egyensúlyomból végképp kizökkentve.
*
Irodalmi értékekben hosszú idők óta óriási túltermelés mutatkozik. A készlet jóval meghaladja a szükségletet. A könyvtárak zsúfoltak, s ha valaki mindazt el akarná olvasni, ami elolvasásra méltó, legalább tízezer évig kellene élnie s az olvasáson kívül egyebet sem tennie. Ennek ellenére a termelés nemhogy csökkenne, de még fokozódik is. Az írók egyre-másra írják, a kiadók ontják a könyveket. Különbek ezek az új írások a régieknél? Erről szó sem lehet. Kilencven százalékuk elenyészik az idővel, úgyhogy nyomuk sem marad. Az emberiség évezredekre el van látva olvasnivalóval, a régi nagyok ma is éppoly élvezetesek, tartalmasak, sőt, korszerűek, mint voltak akkor, amikor még újdonságot jelentettek. A termelés tehát látszólag teljesen céltalan és felesleges s újabb könyvek megjelenését sem a szükséglet, sem az irodalom érdeke nem igazolja. Mi indokolja hát mégis? [80]
Az üzlet. Az írók, a kiadók abból élnek, hogy újabb és újabb könyveket írnak és adnak ki. Érdekükben áll tehát, hogy mindaz, ami irodalmi szempontból érték ugyan, de üzleti szempontból nem, a piacot ne befolyásolhassa, s az üzletet ne ronthassa. A forgalomban, az irodalom „értékpiacán” csak azok a művek szerepelnek, amelyekben az üzlet is érdekelve van. Ezek címeit harsogják a megafonok, rikoltják a plakátok, a könyvkirakatok, az újságok. Mindig a legújabb kiadvány az irodalmi élet „nagy” eseménye s az újabb és újabb kiadványokban érdekelt könyvkiadásnak van gondja arra, hogy ezekből az eseményekből ki ne fogyjunk. Ezek a „nagy események” azok, amelyek a klasszikus irodalom értékei elől elfedik a kilátást, így sikkasztva el őket a köztudatból és hatálytalanítva konkurenciájukat. Az irodalom is a nagyipar befolyása alá került és tömegtermelés lett, üzlet. De olyan is.
*
Régen írtál már. Valld be, hogy nem volt hova. A falra pedig nem szoktál. De azután megérted azt a pillanatot is, amikor végre… No most!… gyürkőztél neki. Hatalmasan összegyűlt az étvágyad az íráshoz, mondhatnád, hogy a nyálad csurgott ennyi ínycsiklandozó falat, ennyi fehér papiros láttára, melytől íróasztalod, a dús lehetőségek terüljasztalkámja roskadozott. Három nap, három éjjel egyfolytában írtál, étlen-szomjan, ömlött belőled a szó, a tinta. Amikor végre kikászálódtál szent hevületed és rajongásod nászi ágyából, elhűlve nézted végig a tündért, akinek mindezt a sok gyönyört köszönheted. Elolvasva mindazt, amit papírra vajúdtál, nem érted magadat. Mi ez, kérded csalódva és felháborodva. Miféle gonosz rontás, misztifikáció, ördögi praktika? Sietve megnyugtatlak, hogy kár ezen annyira felindulnod. Mindössze annyi történt veled, hogy ki voltál éhezve. Nem a kipróbált ösztönöd vezetett, hanem az éhséged. Kapva-kaptál minden útszéli apropos-n, mely a kielégülésre alkalmat adott s a százesztendős fogatlan banyát is aranyhajú tündérnek nézted. Éhes embernek nincs ízlése.
*
A tehetséges író sohasem tanulságos. A tehetséges író hatásos. A tanulság: válasz egy problémára, a nagy író pedig nem problematikus. A nagy író tökéletes. Mint kritikus, egyszerűen nem ambicionálom, hogy nagy írókról írjak, mert ez a ténykedésem szükségképpen a nagy írók magasztalására szorítkoznék. A nagy író jellemzése csak gyarló kivonatolása az író nagyságának, ennek képviseletére egyedül ő illetékes éspedig közvetlenül a művei által. A kritikus feladata ott kezdődik, ahol az író valamit elhallgatott, rosszul írt meg, ahol rosszul vagy hamisan jellemez[81]te önmagát s műve ebben az értelemben kiegészítésre szorul. Szent meggyőződésem, hogy a világ legtanulságosabb irodalmi tanulmányát a világ legtehetségtelenebb írójáról lehetne megírni. Az író fogyatékossága a kritikus legfőbb elégtétele azért, hogy nem lett író. Holott az lehetett volna.
*
Rajongsz a nagy írókért, a nálad is különb talpraesettebb, tehetségesebb szellemekért. De félsz is tőlük, s gyanútlan rajongásodért rendszerint keservesen meglakolsz, mert, oly szegény vagy, hogy mások jólétét egyszerűen elviselhetetlennek érzed. Irigykedsz és féltékenykedsz, de valahányszor effélén rajtakapod magadat, szörnyen restelkedsz önmagad előtt, mert az a rögeszméd, hogy ez a viselkedés méltatlan hozzád, előkelő ember. Arra kérlek, hogy ezt ne tedd. Irigység és féltékenység a lélek háztartásának hasznos önvédelmi szerve és, hidd el, nélküle már rég elpusztultál volna. Irigység és féltékenység az egyetlen módja annak, hogy az élet nagy megpróbáltatásaival szemben a lelked egyensúlyát megőrizd, s önnön kicsinységed súlya agyon ne nyomjon, mint a férget. Irigység és féltékenység sarkal, hogy mások fölényét, tehetségét magaddal szemben arcátlan kihívásnak érezd, s bosszút forralj, megtorlást követelj, összeszedd magadat s végül is bebizonyítsd a világnak, hogy téged sem a gólya költött. [82]