Folyóiratok

Kalangya, XI. évfolyam (1942. január-február) 1-2. szám

Veréb László: Egy politikai hagyomány

Egy nép vagy nemzet sem engedheti meg magának, hogy történelem, környezet s egyéb kényszerítő körülménnyel szembehelyezkedve, változatlanul kitartson eredeti felfogása, világ- és társadalomszemlélete mellett. Szekfü Gyula mondja „A magyar jellem történetünkben” című tanulmányában egy helyen: „…a népi jelleget a természet és történet alakítja, módosítja, változtatja, sőt ezek az ő szülői is.” A nemzet s a nemzeti jellem, különféle külső tényezőkből lélektani úton kristályosodik ki. De az új környezetben már nemcsak a változott külső körülmények, illetve maga a történelem az egyedüli meghatározó tényező, hanem az előzőleg kialakult lelki sajátság is. Ez érvényes úgy az egyénre, mint a közösségre, nemzetre, ha egyéntől különálló nemzeti lélekről, a jellemről beszélhetünk. A történelmi események lehetnek rövidebb időre korlátozott hatóerők, míg a nemzeti tulajdonság lassan változó, az egyén, sőt évszázadok nemzedékeinek szempontjából is változatlannak tekinthető erővonal. Így tehát figyelembe kell venni, hogy a változó hatóerők mellett, ha nem is egyforma erővel, állandó természetű befolyások is érvényesülnek. Nemcsak azt lehet mondani, hogy a történelem befolyásolja a népi jelleget és változtatja, hanem azt is állíthatjuk, hogy a népi jellem, mint állandó, vagy legalább is lassan változó történelmi tényező, hatást gyakorol a történések kialakulására. Szekfü Gyula szerint (1. c.): „A magyar jellem sokáig irányította a magyar történelmet,…” majd hozzá teszi: ,,…míg a kusza viszonyok következtében a történelem irányította a magyar jellemet.” A társadalmi szervezet és a társadalmi norma (jog), vagy a nemzeti sajátságok és a történelmi és más tényezők elsőbbségéről vitatkozni hiábavaló; csak az kétségtelen, hogy korrelatív fogalmakkal állunk szemben. A történelemben minden ok következmény és minden következmény új következmények okává válik: a történelem a szellemi és anyagi kölcsönhatások eredményeinek felsorolása időrendben.
A népi tulajdonságok változhatnak, a külső körülmények sokszor nem engedik kifejezésre jutni, de néha évszázadok sem képesek a látszólag primitív, nyers és sokszor tudat alatti népi felfogás kiirtására. Minden változik, módosul, idomul, de nem egyformán. Egyes tulajdonságok olyan mélyen fekszenek, talán éppen régi történelmi hatás következtében, hogy lassú változásuk az állandóság benyomását kelti. Ha egy nemzet szellemi tulajdonságai máról-holnapra lényegesen változhatnának, akkor a nem[70]zetiségi öntudat olyan fontos tényezője, mint a történelmi visszaemlékezés a közösségérzet a múlttal, a nemzeti hagyomány, üres szólam lenne csupán, minden tényleges lelki kapcsolat nélkül. Akkor minden mai nemzet merőben különbözne elődeitől, és a kettőt csak a tagadhatatlan fejlődéslánc kötné össze. Ami elhatározó változást észlelhetünk, az sokszor nem a környezet által lényegében befolyásolt jellem és felfogás megnyilvánulása, hanem részben a régi elv gyakorlati alkalmazása a változott viszonyokhoz, részben pedig eredetileg is idegen szellem kiütközése valamely történelmi körülmény folytán, mely mellett az eredeti tovább él, ha nem is juthat kifejezésre.
Nem a fajelmélet hitvallása ez. Komolytalan kísérlet lenne „a mai magyart a volgai lovastól levezetni,” de azt sem állíthatjuk, hogy a kétségtelen változások folytán a mai magyarság semmit sem őrzött meg egykori tulajdonságaiból. A történelem nem hatóerő kizárólag és a népi ismertetőjelek összessége nem alakítható médium csupán. Az igazságot valahol a kettő között kell keresni.
A legújabb kor nemzeti eszmétől hevített légkörében sokszor utaltak egy és más részről a magyarság ázsiai eredetére és mi magunk is szívesen hivatkozunk a honfoglaló ősökre. Az „ázsiai” jelző ellen nem tiltakozunk elvből, mert az nem jelent feltétlenül negatívumot; csak az igazságnak teszünk eleget, ha állítjuk, hogy a magyar ma már európai nép. A tényleg végbement változást a történelmi és környezethatás szükséges következményének kell tekinteni. Mindazonáltal a magyarság nem volt, mint talán gondolhatnánk, holt játékszere a történelemnek, mert a politikai rátermettség és a „magyar” politikai hagyománynak megfelelő állásfoglalás, ha nem is megszakítás nélkül és nem is egyforma erővel, de végig kísérhető a magyar történelmen.
A magyar politikai felfogásnak különösen szembetűnő sajátsága a nemzetiségi kérdésben vallott nézete. A mai körülmények már nem engedik meg az eredeti ősmagyar felfogás teljes érvényesítését s így ma már bizonyos eltérés és a körülményekhez való alkalmazkodás tapasztalható. Mindazonáltal éppen ebben a kérdésben vallott nézete a magyarságnak egyik legjobban megőrzött jellegzetessége. A magyarság hasonulása a nyugathoz, a honfoglalással meginduló szellemi asszimiláció folyamata, ma sem tekinthető teljes egészében befejezettnek. A történelmi hűség kedvéért meg kell jegyeznünk, hogy ez a felfogás, bár magyar szempontból tárgyaljuk, nem kizárólag magyar jellegű, mert vissza lehet vezetni, ha nem is teljes egészében, a népvándorlás korabeli, szintén nem tisztán magyar vonatkozású, kelet-nyugat problémára. [71]
A történelem tanúsága szerint a nemzetiségi problémával kapcsolatban két felfogás áll egymással szemben: az európai „civilizáció” kérlelhetetlensége és az ázsiai „barbarizmus” liberalizmusa (1. O. Zarek: Die Geschichte Ungarns.)
Ha tanulmányozzuk a nagy népvándorlás történelmét, mely egybeesik a magyarok honfoglalás előtti történetével, feltűnik, hogy egyes népek nevei a hódítók térfoglalása nyomán teljesen eltűntek, az egykorú források nem említik őket, míg egyszerre, évtizedek, sőt évszázadok multán, rendszerint a leigázó államalakulat bomlásával, újból feltűnnek, sőt, vezető szerepet játszanak. A több száz éves „rabság” legfeljebb csak avval a következménnyel járt, hogy a leigázott nép szókincse gyarapodott, színesebbek lettek szokásai és új fogalmakkal gyarapodott szellemi kincse. Ezt az életet élték a magyarok is, illetve azok a népek, melyekből talán idegen uralom alatt kovácsolódott össze és alakult ki a honfoglaló magyarság elődeinek népi egysége és összetartozásának érzete.
Egykorú byzanci írók szerint a magyar szabadságszerető nép volt. Mai fogalmát véve alapul, a szabadságszeretetet nehezen egyeztethetnénk össze a politikai önállóság látszólagos hiányával is. Hogyan magyarázzuk hát az ősi szabadságszeretetet és egyidejűleg a politikai önállóság gyakori hiányát? Figyelembe kell vennünk, hogy ma 1941-et írunk Európában, a szabadságszeretetet pedig csak a régi idők körülményeinek megfelelően értelmezhetjük.
A népvándorlás korában az ázsiai nomád hódítók nem semmisítették meg a behódolt népeket – céljuk katonai erejük gyarapítása és a zsákmányszerzés volt. Mint katonák, a behódolt nép is részesült a zsákmányban, csak a céget adta a hódító illetve uralkodó nép. Ha egyénisége kifelé nem is érvényesült, ha fegyveres erőit nem is használhatta fel saját érdekében, a legyőzött „…nép hadi ereje mégis önálló sajátja volt, mert az egész nép fegyveres tömegekből állott, s az államszövetség tudomásunk szerint sohasem érintette a nép belső szerkezetét és annak belső kormányzási viszonyait.” „…A belső önrendelkezésben kell megtalálnunk a Bölcs Leótól meglátott szabadságszeretet értelmét. A magyarok ázsiai nomád szabadságszeretete megkívánta a nép egyéniségének önállását, azt, hogy ősi szokásai, és szabályai szerint élhessen, azaz a törzsek és a nemzetségek fejei s a legfőbbek a „hadnagyok” igazgassák az egészet. Az is valószínű, hogy még a vezető, idegen nép parancsait is ezek a hadnagyok közvetítették, az uralkodó nép kormánya ezekkel beszélte meg a mindkét nép és az egész államszövetség érdekében lévő hadi és külpolitikai dolgokat és azok végrehajtását. Azaz, az alárendelt nép [72] saját körében, saját jószántából és szervei által engedelmeskedett, nem pedig a körébe helyezett idegen hivatalnokok vagy katonaság nyomására.” (Szekfü: 1. c.)
Ebből láthatjuk mit kell értenünk szabadságszeretet alatt, de láthatjuk egyben azt is, hogy a szabadságszeretet nem kizárólag magyar tulajdonság, hanem általában a nomád népek sajátja volt. A fenti idézet elénk tárja a népvándorlással nyugateurópába jövő hódító nomádok előtt felmerülő kelet-nyugat probléma egyik arcát is: egyrészt a keleti, legyőzött lovas-nomád belső – egyéni szabadságát, másrészt a legyőzött európai nép fölé helyezett közvetlen kormányzatot, mely nemcsak a külső szabadságot rabolja meg, hanem a legyőzött belső, legegyénibb énjét is idegen kényre kedvre bízza. A hódító nomád lovasok megsemmisíthették egy nép katonai erejét, gazdaságilag tönkre tehették és kifoszthatták, de asszimilációs törekvéseik nem voltak. A leigázott nép lelkét, egyéniségét nem bántották.
A népvándorlás korabeli nomád-lovas birodalmak e belső sajátsága mellett más oldalról is meg lehet világítani az ázsiai felfogásnak ezt a különlegességét. Nevezetesen az ázsiai kultúrájú népek európai kalandjai ellentétben vannak a görög-római politikai hagyományokon nevelkedett európai szellemmel.
A magyarok előtt Európában járt hunok és avarok stb. kalandjai azt mutatják, hogy a meglévő birodalom harci vállalkozásait a harcban való kedvtelés és főleg a zsákmányszerzés vágya indította és úgyszólván nyomát sem találni tervszerű, céltudatos, tényleges uralmat biztosító, hatalmat szilárdító és állandósító belpolitikai munkának. A hatalomgyakorlásnak ez a módja ismeretlen volt a vándorló népek előtt. A könnyelmű, máról-holnapra élő nomád felfogásnak előbb-utóbb mindig kudarc lett a következménye, mert minden harcászati fölény ellenére sem volt elegendő Európában a katonai siker véglegesítésére, illetve a megtelepedettség előnyeinek kiegyenlítésére.
Hasonló képet mutat, a különösen Magyarországon borzalmas emlékezetű Tatárjárás. A tatár betörések nyomán Magyarország katonailag teljesen megsemmisült, gazdaságilag tönkrement, de később megint lábra tudott állni, mert a tatárok a gazdasági kifosztással és a gyors győzelemmel kielégítették becsvágyukat. Rendszeres leigázás, állandó közigazgatási hatalom gyakorlása, a mindennapi élet ellenőrzése, elmaradt. Így a fizikailag tönkretett, de szellemiségében kezdettől fogva önmagának meghagyott magyar nemzet, bár óriási erőfeszítések árán, új erőre kapott. Igaz, a tatár uralom rövid ideig tartott, „kivonultak” Magyarországról, de csak azért, mert hasonló okok következtében rendetlenség támadt a birodalom keletibb részeiben. Sokban hasonló ehhez a [73] törökök európai szereplésének története is. A törökök állandósították ugyan uralmukat, sőt idővel bevezettek egy kezdetleges közigazgatást is, de ennek ellenére sem találunk, még ötszáz éves balkáni uralmuk alatt sem, elnemzetietlenítő törekvésekre. A mohamedanizmus csábító erejű előnyökkel járt, de kényszerítő jellege nem volt. Az asszimilációs törekvések hiányát részben az ázsiai hódítók büszkeségével és felsőbbségérzetével magyarázhatjuk. Lenézték a meghódított népeket (a törökök főleg vallási okokból.) Idegen befogadása, illetve „egyenrangúsítása” kiváltság volt, kitüntetés és így természetesen nem is gondoltak arra, hogy privilégiumokat erőszakoljanak a legyőzöttekre. A legyőzöttek belső ügyeivel a törökök sem sokat törődtek, nem gyakoroltak ellenőrzést minden tekintetben a legyőzött nép felett, ellenkezőleg, a mindennapi élet nagy részének irányítását a legyőzött nép kezében hagyták: Verböczy és mások is magas tisztségeket viseltek a török hódoltság alatt élő Magyarországon. A Balkánon és másutt is, főleg a kereskedelmi gócpontokat és az utakat tartották megszállás alatt. Az egyházi szervezeteket többnyire (pld. a Balkánon) meghagyták és ezek a nemzetiségi önfenntartás legfontosabb eszközévé lettek. Így történhetett, hogy 500 éves török uralom után a szerb romantizmus nemzeti öntudatában éppen maradt, évszázadokon át ápolt, érintetlen lelkiségű szerb népben talált visszhangra.
A honfoglalás után a magyarság lemondott régi életmódjáról, megtelepedett és így mindjárt az európai kezdet kezdetén némileg idomult a nyugati életformához. Ettől az időtől kezdve azonban és évszázadokon át, a magyarság sohasem látott okot arra is, hogy idegenek megtelepedését korlátozza és akadályozza, sőt, mint Szt. István is, kívánatosnak tartotta az ország érdekében. Így a magyar nép már letelepedésétől kezdve nyaktörő szerepet vállalt: bár néha az európai műveltség vezető helyén állott, mégis kelet felé utolsó mentsvára volt e kereszténységnek és nyugati műveltségnek és ennek az lett a következménye, hogy számban, különösen a XV. és XVI. század folyamán, erősen megfogyatkozott, míg a hagyományos liberalizmus a későbbi belső veszélyt készítette elő. A nehéz vérveszteséget pótolni kellett. Béla király terve, hogy az Ázsiában maradt magyarokat betelepítse, meghiúsult a hirtelen tatár támadáson. Rokon töredék népek igen kis számban telepedhettek csak meg. Így többek között a tatárjárást közvetlen megelőző időben Béla befogadta Kötöny fejedelmet népével, mert a tatár veszély ellen akarta országának erejét gyarapítani. Az ismeretes incidens után megmaradt kevés kun mellett azonban még csak a Jászokat (Jazygokat) említhetjük meg. A kevés számú rokon mellett a környező nemzetek fiai is szívesen jöttek magyar [74] földre, ahol minden idegenkedés nélkül fogadták őket. A magyarok majdnem tervszerűen telepítették be az ország peremvidékét idegen elemmel (bár ebben a későbbi osztrák politika is jelentős szerepet játszott) és beolvadás két-három, sőt négyszázados „elnyomás” alatt sem következett be, mert a magyar természet megtűrte és ápolta a heterogén népek nyelvi és kulturális önállását. Mindezen telepítéseknél visszatérő tünet a kornak megfelelő önkormányzat és a népi sajátság megőrzéséhez szükséges lehetőségek biztosítása.
A magyarság politikai értelmét dicséri, hogy már a honfoglalás alkalmával észrevette a nyugati és keleti eszmevilág különbözését ezen a ponton is. Magyar szempontból a kérdés hosszú ideig csak abban az esetben merülhetett volna fel, ha idegen nép akarta volna kiterjeszteni hatalmát. Maga a honfoglalás ténye még nem vethette fel a kérdést, mint belső problémát, mert a magyarság a gyakorlatban, t. i. a területhez mérten, lakatlannak mondható területet foglalt el. Ezért, mivel a magyar lovas-nomád felfogás, egy esetleges behódolás esetén, nem tudott volna megbékélni a népiség elkerülhetetlennek látszó elvesztésével, habár a külső függetlenség elvesztését magában véve még nem tartotta elviselhetetlennek, már a honfoglalástól kezdve egyik legfőbb gondja volt a magyar kormányzatnak, hogy az ország külső, politikai függetlenségét a maga teljes egészében megóvja. „Más néppel államszövetségbe csak évszázadok múlva lépett, mikor saját államának katasztrófája nem hagyott neki más életlehetőséget.” (Szekfü: 1. c.)
A magyarságnak ez a nomád eredetű tulajdonsága Európában először egy ösztönszerű, de mindinkább tudatossá váló idegenkedésben nyilvánult meg minden olyan lehetőséggel szemben, mely a magyar állam teljes függetlenségét korlátozta volna. Sőt, a magyar történelem azt is bizonyítja, hogy a magyar uralkodók hadseregeikkel soha sem lépték át a Kárpátmedence illetve Magyarország határait avval a céllal, hogy a határokon kívül eső területeket csatoljanak az országhoz. Amennyiben voltak ilyen hadjáratok, ezek csak az akkori felfogásnak megfelelően a rokon uralkodócsaládok helyzetét voltak hivatva biztosítani. Érdekes evvel kapcsolatban a magyar alkotmány egyik sajátságát megemlíteni. A magyar katona – minden teljes jogú férfi – a határokon belül a király minden hívásának köteles volt eleget tenni, de nem lehetett arra kényszeríteni, hogy a határokon túl hódító hadjáratokban vegyen részt, mint ahogy esküje a magyar királyt az ország határainak védelmére és az elvesztett területek visszaszerzésére kötelezte. A nagy magyar uralkodók közül talán egyedül Nagy Lajos volt az, (de már nem árpád házi nemzeti uralkodó) [75] aki nem tudta teljesen magáévá tenni a magyar felfogást. Ő az egyetlen magyar király, kit a nemzet a „Nagy” jelzővel tüntetett ki, de egyszersmind ő távolodott el legjobban a magyar politikai hagyományoktól is.
Az előbb említett ösztönszerű idegenkedés mellett, illetve, miután Magyarország elvesztette politikai függetlenségét, mint annak elvi változata, a későbbi évszázadok folyamán, pontosabban a magyar-osztrák politikai szimbiózis korában, az államnak és a nemzetnek világosan elválasztott fogalma kristályosodott ki.
A magyar történelem egyik legendás alakját, Rákóczit, az egykorú német krónikások lázadónak nevezik, a magyart pedig izgága, nyugtalan, lázadásra hajlamos népnek tüntetik fel. Az európai abszolutizmus szemszögéből nézve talán helyes ez a vélemény. Legalább annyi alapja van azonban a magyar álláspontnak is, mely a lázadó jelző ellen tiltakozik. A magyarságnak elvben, ha már a sors nem hagyott más kiutat számára, nem volt kifogása az ellen, hogy az osztrák császár magyar király is legyen. A nehézségek csak akkor kezdődtek, amikor az osztrák császár Magyarországon is osztrák császár akart lenni, míg róla a magyarok Magyarországon csak mint magyar királyról akartak tudni a méltóságnak minden következményével a magyar alkotmány értelmében. A magyar szabadságmozgalmak elvben nem irányultak az államforma ellen, hanem az alkotmányellenes alárendeltség ellen, mely idegen tisztviselőkkel, idegen katonákkal, papokkal, tanítókkal és idegen nyelven akart kormányozni, tehát semmiben sem tett eleget a keletről hozott régi követelményeknek, illetve feltételeknek. Az évszázados magyar-osztrák küzdelmek egyik jellegzetes vonása kétségkívül a keleti és nyugati felfogás összeütközése. Ezért jelentkezik látszólag előbb a magyar nacionalizmus, t. i. úgyszólván amint a magyar állam elvesztette politikai önállóságát, abban az időben, amikor más államokban a belső harcok legtöbb esetben még dinasztikus és más hatalmi érdekeket takartak. Ezt a jelleget, mely azonban a valójában nem egyezik a modern európai nacionalizmus ismertetőjeleivel, megtartották a magyar mozgalmak egészen addig, amíg úgy nem látszott, hogy nem lehet a magyar politikai hagyománnyal kielégítő eredményt elérni. Ugyanakkor a romantizmus hatása alatt a „magyar nacionalizmus” is európai köntösbe öltözik és a 48-as szabadságharc már nem az alkotmányos kiegyezést, hanem a szakítást és a politikai önállóságot írja zászlajára (ilyen irányú kísérlet már Rákóczi idejéből is ismeretes.) Ez kétségtelen eltávolodást jelentett a magyar politikai hagyománytól. Az osztrák kérdés miatt kényszerűségből európaizálódott magyar nacionalizmus, melynek az éle eredetileg kifelé irányult, példát mutatott a peremvidék azon [76] lakóinak, akiknek etnikai gyökere a magyar határokon túl volt és így egyben az első kisebbségi kérdés is felvetődött Magyarországon (Sztratimirovics.) Az „európai” magyar nemzeti felfogás legnagyobb képviselője ebben az időben Kossuth Lajos. Száműzetésében a legnagyobb csapást részére a kiegyezés jelentette. Az ő nyugatias magyar nacionalizmusának a kiegyezés nem jelentett megoldást, de megoldást jelentett a régi, hagyományos értelemben.
A keleteurópai élet népvándorlás korabeli korszakától a XIX. század magyar-osztrák kiegyezéséig több mint ezer éve lezajlott a magyar történelemnek. Az egykori lovas-nomád-pásztor nép semmiben sem marad el ma már a görög-római műveltség hagyományain felnőtt népek mögött, de „cselekedeteinek rugói között” (Szekfü: 1. c.) ma is találunk ősi motívumokat, mert bár a körülmények folytán kényszerű változásokon mentek át, alkalmazkodtak az új idők és körülmények változott szelleméhez, a lerakódott réteg alatt, mint annak magvát, ma is megtaláljuk az ősi tulajdonságot – a jelen esetben a liberalizmust és szabadságszeretetet.