Folyóiratok

Kalangya, XI. évfolyam (1942. január-február) 1-2. szám

Illés Sándor: Sötétben

Hirtelen beesteledett. A kertek felől, a szalmakazal és a rokkant szárkúp mögül beosont a sötétség az udvarra. Benyújtotta kezét az ablakon és szétszórta apró kölkeit a szoba sarkában.
Hirtelen jött és mindent elnyelt. Csak a hó világított a kút káváján és a kerítésre felaggatott köcsögök fehér hasa.
Este van és csöndesség. A disznók szuszognak az ólban. Az udvarból most jön valaki, klumpája csattog a keményre fagyott földön. Csikorog egy ajtó, kicsap a pára. A fák ágai között hideg szellő bujkál, mindenbe beleharap és Zavarkó János arcát is vörösre marja éles fogával.
Az öreg becsoszog a konyhába és a nyalábjában súlyosodó fát lecsapja a kövezetre. Klumpáját kint hagyja és csak a téli szokában toporog be a hátsó szobába. Itt laknak. Az első szoba csak parádé. Az a tiszta szoba. Két magasra vetett ágy pöffeszkedik benne. Nehéz, faragott asztal van a két ablak között. Ide ha benyit az ember, régi temetésekre emlékezik. Itt ravatalozzák fel a halottakat. Az asztalon áll a nyitott koporsó és a halott sárga, merev arccal nézi a mennyezetet. Az állát felkötik, és szemére sárga rézkrajcárt raknak.
A viaszgyertyák visszamaradt szaga, a faforgács fojtó illata és a hideg ünnepélyesség mellen ragadja a belépőt. Az ablakokat már évek óta nem nyitották ki. Nem is járt itt senki soha, csak akkor kerültek be a család tagjai a szobába, ha elszállt belőlük a lélek és nyomorúságos testüket itt hagyták bajnak.
A hátsó szoba pedig olyan képet nyújtott, mint egy ócska kamra. Nyirkos volt és piszkos. Egy ablaka volt, az udvarra nézett, de ezt sohasem nyitották még ki. Nyáron a melegtől és a legyektől óvták a szobát, télen pedig hideg volt.
A bútoroknak már a körvonalait sem lehetett kivenni a sötétben. Ahogy benyitotta az ajtót Zavarkó, nem látott semmit, hirtelen mintha megvakult volna. De tudta a Járást. Kezét ki sem nyújtotta, bátran lépett, csak fejét vitte az alkohol mámora. A szoba meleg, szellőzetlen, párás, áporodott levegője mellbe vágta, s szinte lezuhant a lócára, a kemence mellé.
A gyermek hirtelen felriadt. Hallotta, hogy nyílik az ajtó. De nem látott senkit. A lóca is reccsent alatta. Álmából ébredt és elcsorrant nyála végigfolyt állán.
Jaj, rettent bele a félelem. Valaki mintha előtte állana. Fekete keze van, olyan, mint a sötétség, s feléje nyúl. Arcát is látja, nagy bajusza van, behajol az ablakon, bekandikál, és mindjárt elébe toppan. Halott szaga van, olyan, mint a birsalmának, elálmosít. [66]
Onnan is jött. Az első szobából, ahová a halottakat viszik. Öregapját látta már ott a ravatalon, két gyertya között. Talán az jött most vissza.
Sírásra pityeredett a szája, de nem volt hangja, mellét szorongatta a félelem, és szemét düllesztette az erőlködés.
Anyja köhögött az ágyban. Hallotta, hogy nyílik az ajtó, s bár a sötétben ő sem látta a belépőt, tudta, hogy férje jött, s ahogy leült, a padka alá dobta nehézillatú báránybőr süvegét.
Érezte a pálinkaszagot és elöntötte a méreg forró hulláma. Tudta, hogy az ura most is részeg. Mindig iszik. Amióta ő betegen fekszik, el sem számol a tojással. A tejes is neki fizet. Ilyenkor eltűnik, és este csak úgy dől belőle a cefreszagú bűz, és ilyenkor össze-vissza beszél. Pokol ez az élet. Ha szólhatna, de csak fekszik mozdulatlanul. Alig tud megmozdulni. Lázas mindig. Most is cserepes a szája, szíve homlokában dobog, és vörös karikák ugrálnak szeme előtt. Az ablak lám, milyen nagyra nőtt hirtelen, ahogy besötétedett. Kint fehérség úszkál, olyan mintha nedves ruhát teregettek volna ki a kötélre száradni. A tetőt látja.
Átkozottul szorítja a torkát valami. Most nem lát semmit, de az asztal sarka elérémlik. Itt van közel, ha kinyújtja a kezét, el is éri a poharat és az orvosságot. Jó volna már bevenni egy kanállal. De olyan nehéz felkelni. Fáj a háta és lábai is egészen elzsibbadtak.
Zavarkó nekitámasztotta hátát a kemencének. Nem lát semmit, még most sem szokta meg a szeme a sötétséget, ami mindig tömörebb, olyan mintha fal állana előtte. Hallja, hogy a gyerek nyöszörög mellette. Talán álmodik. Az asszony kapkodja a levegőt, mint a kutya a feléje dobált falatot. Fel kellene kelnie, hogy orvosságot adjon, de nem mozdul. Kábultan ül, a sötétség rácsorog, szívére patakzik és riogatja lelkében a fekete árnyakat.
Már tíz éve házasok. Az első szerelem ellobbant, mint a szalmaláng, s ami megmaradt, az csak keserű gyűlölet-érzete ilyenkor. A sötétben zúgó és kavargó örvények elkapták most, és keserűség szikkadt szájában. – Nyűg csak az asszony. Évek óta nyomja az ágyat. Ha nem lenne a gyerek, már régen elhagyta volna. De így meg kell várni, míg végez vele a tüdőbaj. Majd csak kiköpködi tüdejét. Egy szép napon halva találják a párnákon. Fehér lesz az arca, mint a viasz, átviszik a szomszéd szobába és meggyújtják feje mellett a szentelt gyertyákat.
Sötét gondolatok rajoztak körülötte. Szívére ültek, széthintáztak vére sodrában, minden kis porcikája belebizsergett a hirtelen felbukkanó gondolatra: hátha megfojtaná? Vagy konyhakéssel, ha szíven szúrná? Mellébe döfne, megforgatná benne a kést. Az asszony csak nyöszörögne, felhúzná [67] térdét a nyakáig. Nem tudná meg soha senki. Az ágyneműt kimosná, és reggel áthívná a szomszédokat.
Megrándult benne valami. Mintha dróton rángatnák, olyan szögletes mozdulattal állt fel a padkáról. Az ablakon keresztül beszűrődő fényben olyan volt, mint mesebeli óriás…
…A gyerek látta, s könny szaladt szemébe a félelemtől. Tudta, hogy bejön. Sejtette, hogy eljön egyszer. A szomszéd szobából jött, most már biztos volt benne. Olyan közel van, hogy érzi is halott teste hideg sugárzását. Feléje nyújtja kezét. Egészen behúzódik a sarokba, nehogy elérje. Nem is lélegzik, úgy fél…
A rossz kövezeten nagy csörömpöléssel húznak egy tejeskocsit. A kutyák vonítanak a kertek végén. Nekik nincs kutyájuk, a szomszédé csahol a szárkúpok mögött.
…Olyan közel van hozzá, hogy el is éri mindjárt. Mozog is. Reccsen a padka. Most egyet lépett. Jaj, a mamához megy, biztosan érte jött a nagyapó. Fehér haját látta hirtelen a gyermek, a réz garast a szemén és felkötött állát. Bütykös kezeit a mellén összekulcsolta, mintha imádkozna. Egyszer, amikor az udvaron járt, a gyerekek megdobálták rothadt almával, s most biztosan azért jött, hogy megcibálja a fülét.
A mama talán nem is tudja, csak alszik az ágyban. Szólni kellene, kiáltani, hogy meghallja. De a gyerek csak nyöszörgött és rémült kis testét a falhoz lapította nagy félelmében.
…Az asszony látta, hogy felállt az ura. Szeme már hozzászokott a sötéthez. Felállt és jön feléje, egyet lépett, hallotta, hogy dobbant a harisnyás láb. Istenem milyen régóta nem közeledett már feléje az ura a sötétben ilyen nesztelen léptekkel. Amióta ilyen súlyos beteg, rá sem néz. Beiszik este és káromkodik, a kést veri a konyhaasztalhoz, és azzal fenyegetődzik, hogy kiírtja az egész családot. De csak akkor ilyen, ha részeg. Most érezni a szobában a pálinka nehéz illatát. Arcán érezte az asszony a forróságot és az izgalmat.
Hirtelen az első esték emléke rohant rá. Amikor hazahozta Zavarkó János, akkor még nem ivott. Először akkor maradt ki, amikor a gyerek megszületett. Örömében mulatott a kocsmában. Késő éjszaka tért haza, a konyhában levetette a cipőjét és ilyen nesztelen léptekkel osont az ágyhoz, hogy lássa a fehér csodát, a síró, nyivákoló kisgyermeket.
Zavarkó most kinyújtotta kezét. Hirtelen forró hullám öntötte el agyát és megszédült. Nem tudott tájékozódni a sötétben. Az asszonyt nem látta, az ablak tátongott előtte nagy fehérségével. Arra indult, de előrenyújtott keze beleakadt valamibe. Megfogta az asztal sarkát, egyensúlyba merevítette [68] magát, nyakát forgatta, orrán szívta be a levegőt, köhintett, s hirtelen ismét elszédült. Az ablak fehér kockája elfordult előle, mintha kirántották volna talpa alól a földet. Megcsúszott és rákönyökölt az asztalra.
Úgy érezte, hogy légüres térben áll. Fülében zúg a levegő. Zuhant lefelé és felböffent szájában a keserű nyál.
– János!
Az asszony szólt csendesen, alig suttogva: János!
A hang elrepült, mint a fehér galamb, látta, hogy feléje száll, bele akart kapaszkodni, de aztán szétpukkadt, mint a szappanbuborék. Eltűnt. Lenyelte a sötétség. Talán nem is hallotta. Merről jött? Arra fordult, amerre az ágyat sejtette. Tudta, az asszony ül az ágyban és nézi. Talán látja is. Lelkét is látja és rajta a fekete gondolatok egész raját. Jaj, úgy belepték, mint az undok pókok. Agyára is rácsimpaszkodtak.
– János!
A hang ismét felpattant. A gyerek nyöszörgése erősebb lett, aztán hirtelen sírásba csapott át. Fuldokló nyöszörgő sírás volt. Látta a gyerek, hogy a képzeletében született nagy árnyképe a nagyapónak már az ágy előtt áll. Nézi a mamát, de nincs is szeme, olyan, mint a halál, a kaszát is magával hozta, suhogtatja most az ágy fölött.
– Mama!
– Mi bajod Józsika? – hallotta anyja gyenge hangját.
– Félek. A nagyapa van itt…
Zavarkó a gyerek felé fordult. Keze megkereste a gyufát a zsebében és a láng felsercent a doboz töredezett oldalán. Alulról világította meg az embert.
Csak álla és orra hegye fénylett. Szeme mély, fekete gödrökbe húzódott, odvas fogai előreugrottak és kivillantak. A sötétség hirtelen szétszakadt, a sarokba húzódott. A fény, mint nyitott bicska, az ablakon is kiszaladt és négyszöget formált az udvaron. Az ember árnyéka nagy lett, a falon volt és a mennyezeten.
Meggyújtotta a lámpát. A gyerek hirtelen elhallgatott. Könnyes szemét törölgette, és apját nézte bámulva. Örült, hogy a nagyapó nincs a szobában. A nagyapó nem jött vissza.
Az asszony felült az ágyban, a párna egyik sarkát hóna alá gyűrte.
Férje a lámpa fényében állott, nagynak látta és szelídlelkűnek. Erős volt és jóságos. Ezt látta Zavarkó is az asszony szeméből visszatükrözni, s amikor a hirtelen világosságban elindult keze az orvosságos üveg felé, a meleg jóság úgy ömlött szét szívében, mint a fény a szobában. [69]