Folyóiratok

Kalangya, XI. évfolyam (1942. január-február) 1-2. szám

Kolozsi Tibor: Fatelep

– Regényrészlet –
A fatelep két forgalmas utat összekötő, rövid mellékutcában tárt kapukkal várta a vásárlókat. Közönséges, szürke hétköznapokon csendes, majdnem elhagyatott volt ez a tájék. De hétfőn és pénteken, hetipiackor, a szállásokról bedöcögő megrakott kocsik itt vágtak át egyik nagyútról a másikra, hogy megrövidítsék az utat a gabonapiacig. Ilyenkor a fatelep forgalma is fellendült.
Nyári délelőttökön fojtogató porfelhő tertyeszkedett el a házak fölött. A tolakodó tikkadás előtt egymásután zárultak be a spaletták, hogy belülre mentsék a vertfalu szobák hűvös frissességét. A forróság rátelepedett a baktató lovak tüdejére is. Prüszkölve rázták, himbálták a fejüket. Egy-egy kocsi után kötött tehén bánatosan elbődült és buta szemekkel bámulta a forró, szürke kövezetet. Itt tüzes csikó ficánkolt a rövidre szabott kötőféken, amott meg tíz-tizenkét apró feketefoltos malacot terelgetett egy sovány parasztasszony. Egy magasra rakott szénás kocsi tetejéről türelmetlenül heppezett a kocsis. Alig az utolsó pillanatban rántotta vissza a gyeplőt, hogy rá ne hajtson a rúd előtt átsuhanó ijedtarcú gyerekre. Káromkodását már elnyelte a zaj, a kocsizörgés, a malacvisítás, a libagágogás. Csak a lovak kapták föl a fejüket, de egy erélyes rántásra újra nekirugaszkodtak.
Most egy parasztszekér kanyarodott le a kövesútról és megtorpant a fakereskedés előtt. Egy kócos bajszú öreg paraszt deszkáért igyekezett. Amikor megállt a kocsi, az asszony kezébe nyomta a gyeplőt, ő maga nehézkesen lecihelődött és betotyogott a kapun. A szalagfűrész zizegő sikítása és a villany-balta egyhangú, unalmas csapkodása üdvözölte. Fűrészpor szállt és valahonnan hátulról, a fahegyek mögül erős kopácsolás hangzott.
Tómó bácsi hasábokat adogatott a fűrészhez, hát Mezei, a gyakornok fogadta a vevőt. Fölcsörtetett a fészer emeletére, ahol a deszkák álltak gúlákba rakva. Az öreg kicsit fujtatva kapaszkodott utána a meredek falépcsőkön. Amikor Mezei rámutatott egy halmazra, sokáig mustrálgatta gyanakvó szembogaraival.
– Ezek vónának a colosok?
– Ezek.
– Mintha soványkák vónának egy kicsit.
Szolgálatkészen húzta elő a collstockot és lemérte egy deszka vastagságát.
– Tessék nézni, csak két milliméterrel kevesebb a collnál. Az is azért, mert összeszáradt. [52]
Igaz, a deszka nem az összeszáradástól soványodott meg. Már soványan is született. Mert a kereskedő köbméterre veszi az árut, s úgy toldja meg az egyébként nem túlságosan nagy hasznot, hogy egy-két milliméterrel vékonyabbra vágat minden méretet. Tudta ezt Mezei is. A fakitermelő vállalatoktól eredő számlákat ő böngészte át először, amikor meggyőződést keresett, megjött-e a pontos rendelés. Tudta ezt a kis turpisságot, de hallgatott róla. Mert hallgatnia kellett. Hadd szidja csak a paraszt a termelőt, az messze van. Nem is ér el hozzá a szitok.
Az öreg mormogott a fogai között. A fejét is csóválgatta. De végre is deszkára volt szüksége. És ha máshova fordul, ott is ugyanez a helyzet. Az ár után érdeklődött.
Mezeinek ez volt a gyengéje. – Ez nem patika – szokta mondani Kornich, a főnök. – A paraszt szeret alkudni, hát alkalmat kell adni neki, hogy kitölthesse ezt a szenvedélyét. Sokat kell kérni, mert a megszabott árból már nem lehet engedni. Ha meg olyan ostoba valaki, hogy nem alkudik elég erélyesen, hát önmagára vessen, ha becsapódik. – Igen, ez a jelszó: Többet kérni! De Mezei nem tud többet kérni. Nem viszi rá a lelkiismerete. Mert hátha nem is alkudik a vevő, és hátha becsapódik. És Mezei nem venné lelkére, hogy becsapjon valakit. Ezért fél az eladástól, és hacsak teheti, szívesen átengedi a dicsőséget Tómó bácsinak. Most is, hogy ő fogadta az öreget, magán érezte az iroda ablaka mögül Kornich rosszalló szemeit. Kellemetlenül birizgálta az a tudat, hogy ellenőrzik. Tekintetét idegesen jártatta végig az öreg arcán. A kucsma alól ősz hajszálak villogtak elő és a töpörödött, ráncos arcból ijedten ágaskodott ki a kócos bajusz. Bizonytalan reszketés vibrált az öreg szemeiben, mintha ellenséget látna az egész világban. A homlokáról meg úgy csurgott az izzadság, mintha hidegverejték verte volna ki. Ahogy ide-oda forgatták a deszkákat, a fölszálló por megülepedett arca nedvességében és piszkos csíkok vonultak egész az álláig. Azután a kezeit nézte: azokat az elgyöngült, öreg, durva kezeket, ahogy várakozón babráltak egy csomós deszka szálkás lapján. S a tekintetében már csak visszfényként égett a kérdés: mennyibe kerül?
A szája szélén lebegett egy odavetett szám, de még idejében visszaszívta. Úgy tett, mintha nehezen menne a számadás. Pedig csak az alkalmazotti szolgalelkűség küzdött benne a szánalommal, ami mindig elfogta, ha töpörödött, öreg arcot látott. A máson elmúlt évek nyomását önmagán érezte, s ha magával tehetetlen koldusarcra nézett, önmagát szerette volna megsiratni, ha nem tartotta volna vissza könnyeit a férfiúi önérzet.
De árat csak kellett mondani. Kornich kilépett az irodaajtón és arra nézett. Már nagyon várta az üzlet létrejöttét. Végre is [53] megmondta az árat. A kiszabott árat, amiből már alig-alig engedhet – szükség esetén. És a paraszt alkudott. Nem tudtak megegyezni sehogy se. Mert a szabott árból Mezei nem engedett.
Kornich az ajtóból a fűrész sivítása miatt egy szót sem hallott az alkuból. Csak azt látta, hogy sokáig vitatkoznak eredmény nélkül. Akkor fejcsóválva a fűrészhez sétált és rászólt Tómó bácsira, hogy menjen segíteni. Tómó bácsi még egy hasábot tett az asztalra János elé, aztán csoszogva megfordult, hangos trombitálással fújta ki az orrát és föltipegett a korhadt lépcsőkön a vitatkozókhoz.
Tómó bácsi maga is bunyevác paraszt volt, értett hát a bevetődő szállásiak nyelvén. Széles taglejtésekkel magyarázott. Vita közben többször feje fölé emelt kalappal és szinte fölakadt szemekkel bámult az égre, mintha egyenesen Istent hívná igazának s a másik vétkes tudatlanságának és csökönyösségének bizonyítására.
Huszonöt éve állt már a cég szolgálatában. Mint favágó került a telepre. Akkor még nem volt beszerelve a villanyerővel hajtott fűrész és balta. Kornich egész kicsiben kezdte az üzletet. Tómó bácsi másodmagával fűrészelt és aprított naphosszat. Legfeljebb ha az hozott változatosságot a munkában, hogy szállítani is kellett. Furcsa, ha így néha rágondol: Ha csak annyi fillérje lenne, ahány kosár fát a huszonöt év alatt másodmagával fölhórukkozott a kocsira, most gondtalanul élhetne vagyonkájából. Csak az a baj, hogy nincs. Mert a pénz furcsa jószág. Ahogy egyik kezével utána nyúlt, a másikon már ki is csúszott a bestia. De Tómó bácsi rendszerint nem töpreng efféléken. Egyszerűen éli az életet és nem filozofál. Gyönge oldala a bor, a méregerős paprika és hetvenéves kora ellenére csodálatosan fehérek és egészségesek a fogai. Pedig, mint dicsekedni szokott, még soha az életében nem motoszkált szájában fogkefe és fogalma sincs, milyen íze van a Kalodontnak.
Negyvenöt éves volt, mikor a telepre került: még ereje teljében. A napi tizenkét órai munka azonban az évek múlásával egyenes arányban kifacsarta belőle az erőt. Az arcbőre petyhüdten esik ráncba. Öregesen tipeg jobbra-balra és ide-oda lóbálódzó kezei, ahogy nevetségesen hosszan szelik a levegőt, nagyobb utat futnak be, mint a visszeres lábak. Csak a szép, fehér fogak érintetlenek még. De ezekkel dolgozni nem, csak rágni lehet – ha van mit. Komoly munkát már nemigen végez. De nem is azért tartják. Huszonöt év mégis csak jelentős idő egy emberéletben, s aki ennyit egy helyen tékozol el, legalább azt megérdemli, hogy ne dobják ki vénségére az utcára. És ellenszolgáltatásképpen az öreg segít, ahogy és amit bír. Fogadja a vásárlókat, söpröget, ren[54]dezi a deszkákat és gerendákat, vizet szivattyúz a medencébe, hogy este Kornich kényelmesen elnyúlhasson a fürdőkádban, adogat a fűrészhez, megrakja a kosarakat, s ha fa érkezik, és csak úgy hevenyészve ledobálják a kocsiról, Tómó bácsi lassú pepecseléssel, szinte minden öt percben fordulva egy-egy hasábbal, rakásba építi.
Az erős paprika és bor iránti rajongásán kívül még egyről nevezetes Tómó bácsi: a káromkodásról. Szépen, hosszan elcifrázza a szót, és közben olyan áhítatosan néz fel az égre, hogy az ember szeretné azt hinni, imádkozik. A bunyevác parasztoknak rendszerint tetszik ez a társalgási mód. Mezei, ha hallja, mosolyogva jut eszébe egykori tanárának a mondása, aki a magyar huszárokról szólva, azt fejtegette, hogy a káromkodásban is van művészet. Ha ez igaz, Tómó bácsi bizonyára zseni.
Az öreg már fölfelé kapaszkodott és közben beleszólt a vitába. Amikor közelebb ért és tájékozódott a helyzetről, gyakorlott fölényességgel támadt a parasztra.
– Ohó, csikó, nem tudni mit beszíl… Nekink is tebb keril…
Mezei már nem győzte szóval. Éppen idejében érkezett Tómó bácsi könnyed, támadó modora. Nagyra tátott szájjal „áá”-zott, aztán összeráncolt arccal „iny”-getett és „uny”-gatott, ki-kivicsorgatta fogait, és szinte rendreutasító hahotázással fejezte ki, hogy lehetetlen minden további alku. Az öreg paraszt egy kicsit megzavarodott ennyi fölényesség láttára. Már-már beadta a derekát, aztán mégis csak gondolt egy nagyot és habozó léptekkel indult le a lépcsőn. Tómó bácsi még egy utolsó próbálkozással valamivel többet akart kicsikarni, aztán hamiskásan Mezeire kacsintva, mérgességet erőltető hangon kiáltott a döcögő öreg után:
– No vigye… pakójja… Aszt a… Legalább árujunk valami, ha nem is keresink rajta.
Aztán intézkedett, hogy leálljon a fűrész. János és Dezső kihordták a kocsira a kiválogatott deszkákat. Mire elkészültek, Kornich már bent ült az íróasztala mögött, beseperte a kézi kasszába a pénzt, elfogadta a paraszt parolára nyújtott kezét és elégedetten böfögve süppedt hátra a széken. Amikor pedig a paraszt elment, csak úgy foghegyről, kicsit megvetően vetette oda Mezeinek:
– Na, magából se lesz kereskedő soha.
A sűrű szivarfüst mögül kibámult az udvarra és figyelmeztette a gyakornokot, hogy új vevő jött. De nem volt szükség rá, mert közben Tómó bácsi vette kezelésbe az újonnan érkezettet, így hát visszament az irodába. Kornichnak akkor hozta be Julis a reggelit: frissensült lángost, szalonnát és teát. Evés után lenyelte a szokásos Darmolt, majd új szivarnak vágta le a végét és kisétált az utcára elnézni a tovagördülő kocsikat és megérdeklődni egy-egy tehén vagy disznó árát. [55]
Mezei sem bírta ki soká az irodában. Sokáig elnézte, hogy Dezső milyen ügyesen forgatja a tuskókat az egyenletesen csapkodó balta alatt. Csak egy vigyázatlan mozdulat és kész a szerencsétlenség. De Dezső vigyáz, egy pillanatra sem emeli föl a fejét. Tómó bácsi jókedvűen adogatja a hasábokat János keze alá, s ha néha ránéz, kivillogtatja fehér fogait. Mosolygó szemei mintha a vállát veregetnék: látni,… látni,… így kell bánni velik!… Hisz szamár ez mind! – Persze, szamár. Mindenki. Még Mezeit is beleértve. Csak Tómó bácsi okos. Csak Tómó bácsi tud bánni az emberekkel. S ha kell, akár be is csapja őket, hogy később mosolyoghasson a butaságukon. Mert az öreg egy kicsit mindenkit felülről kezel. Még tán Kornich nagyságos urat is. Csak ezt nem meri kimutatni, mert ő dugja a szájába a mindennapi kenyeret. Tómó bácsi előtt senkinek sincs tekintélye. Mezeit is – Kornich szigorú utasításai ellenére, hogy Mezei úrnak kell szólítani, – egyszerűen csak Janinak nevezi. „Jani gyijjen, tegyik fel a kosár!”, vagy „Jani, gyijjen segítni fa rakni”, avagy „Jani, segiccsen már víz pumpálnyi, mer fáj a derekom!” És Mezei megy. Segít. A legpiszkosabb munkát is vállalja, ha Kornich nem látja. De csak akkor, ha nem látja. Mert Kornich nem tűri az ilyesmit. Már többször megdorgálta, mert hasábokat hordott rakásba: „Maga nem azért van itt, hogy fizikai munkát végezzen, arra ott vannak az emberek; maga gyakornok és nem akarom, hogy úgy bánjanak magával, mintha közülök való lenne!” Így Kornich. És talán önmagát, a maga osztályának, a polgári osztálynak tekintélyét akarta megvédeni ezzel az elválasztással. De Mezei nem törődött ilyen apróságokkal. Szívesen segített Tómó bácsinak vagy akár Jánosnak és Dezsőnek, ha megkérték valamire. Csak a felülről jövő megaláztatás sértette. Sokkal inkább bántotta az önérzetét, hogy Kornich egyfelőli szigorú elvei ellenére, nagyon sokszor szinte kifutónak használta fel: „Mezei úr, ugyan legyen szíves, hozzon nekem egy doboz szivart!”, „Mezei úr, megkérem, szaladjon el egy kiló borjúhúsért!.” Kornich mindig csak kért. De ez a „Legyen szíves” és „Megkérem” ugyanolyan érvényű volt, mint a parancs. Nem mondhatta, hogy „nem hozok.” Fölpattant a biciklire és elnyargalt.
Egyszer csúnyán megjárta a biciklivel. Inkasszálni volt és csupa aprót kapott – ötvenes csomagolásban. Zsebeiben nem fért el a sok pénz, hát csak jobb kezével fogta a kormányt, balkezében pedig – melléhez szorítva – tartogatta a csomagokat. Szép sima volt az út. Nem is volt semmi baj, amíg egyszerre csak egy kis zökkenőnél az egyik csomag kicsúszott a kezéből. Ösztönösen kapott utána, aminek az lett a következménye, hogy elvesztette az egyensúlyt. Nemcsak hogy a lehulló csomagot nem kapta el, hanem a többi is mind lepotyogott, sőt ő maga is úgy terült el [56] a bicikli mellett a sárga keramiton, mint valami pórul járt béka. A csomagok kiszakadtak és a pénz szertegurult az úton. A nadrágja fölhasadt a térdén és tenyérnyi darab zászlóként lengedezett. A bőr is lejött egy darabon. De ez volt a kisebbik baj. A seb beheged, de a nadrágszára soha sem lesz többé ép. Mindezt azonban csak később gondolta át. A zuhanás pillanatában inkább a pénz érdekelte. Amikor fölugrott, még a ruháját is elfelejtette leporolni, mindjárt a pénzdarabok összekeresgéléséhez látott. Két gyerek játszadozott az út szélén. Ezek eleinte viháncolva bámulták, de amikor látták, hogy keresgélni kezd, ők is segítségére siettek. Végre összeszedte mind és ott a keramiton összeszámolta. Egy Pengő hiányzott. Még egyszer körülnézett, aztán fölvonta a vállát, úgy-ahogy összecsomagolta a pénzt és tovább karikázott. Kornich a sebesült nadrág láttára rosszallóan csóválgatta a fejét, és nagylelkűen kijelentette, hogy nem kívánja a hiányzó egy Pengő megtérítését. Mezei megköszönte a figyelmet és engedélyt kért, hogy hazamehessen levetni a rossz nadrágot és fölhúzni a másikat.
Bár egyszer így pórul járt, mégis szerette az inkasszálásokat. A teherpályaudvarra is szívesen kibiciklizett – kiváltani az érkezett két vagon fát. Pénz, néhány darab ezres lapult a belső zsebében, a szakadozott, születésnapi ajándék-névjegytárcában. Úrnak érezte magát. Legalább néhány percig azzal áltathatta magát, hogy pénze van: sok pénze. Mielőtt célhoz ért, a pályaudvar közelében, leugrott a bicikliről, előkotorászta a tárcát, hogy megbizonyosodjék, nem vesztette-e el a zsebében lapuló egész kis vagyonkát. Megnyugodva olvasta át: megvan mind. De alighogy újra felugrott a gépre, ismét megbizsergette valami nyugtalanság: nem szórta-e ki mégis a pénzt. Éppen akkor, amikor számolgatta. És szinte ijedten forgott hátra, nem lát-e a szél karmai közt, vagy a földön lapulni egy csintalan ezrest. Általában nem bízott önmagában és a zseb biztonságában. De nemcsak a nagyobb összegekkel volt így. Ha húsz fillérért akart is cigarettát venni a trafikban, mielőtt a bódéhoz lépett, kétszer is megbizonyosodott, hogy csörög-e pénz az aprópénz-tárcában. Sokszor kinevette már magát ezért az ostobaságért, de nem tudott leszokni róla. Azzal vigasztalódott, hogy végeredményben nem is olyan rossz szokás. Legalább elkerüli azt az esetleges kellemetlenséget, hogy otthonfelejtett pénze ellenére is felszáll a villamosra, vagy beállít valami boltba vásárolni.
Az önmagával szembeni bizalmatlanság következménye volt az is, hogy bár szüksége volt rá, ellenszenvezett a fejszámolással. S ha deszkaválogatás közben, ceruza és papír híján, mégis kénytelen volt árat mondani, sokáig elszuszmogott, át-meg átrágta a szorzás és összeadás eredményét, mielőtt kibökte. Tómó bácsi épp [57] ellenkezőleg. Szinte gondolkozás nélkül köpte ki a számokat. S ha Mezei titokban utánaszámolt, mindig rendben találta a számadást. Csodálta az öreget. Hiszen iskolázatlan, tán még négy elemit sem végzett. Ő pedig jeles eredménnyel érettségizett számtanból. Hiába, tényleg a gyakorlat tesz mesterré. Tómó bácsi nyilván azt sem tudja, mi fán terem a kétismeretlenű másodfokú egyenlet, amit pedig ő játszva megold, ha papír és ceruza van a kezében. Csak az a bökkenő, hogy a gyakorlatban legtöbbször papír nélkül kell számolnia. Ebben pedig az iskolázatlan Tómó bácsi lefőzi a gyakornok urat.
Csodálatos ember az öreg – gondolja sokszor Mezei. Másfél éve itt éli le a hétköznapjait a közelében, de még nem látta fáradtnak vagy levertnek. Szája szélén mindig útra készen áll a hangos hahota, s különösen, ha egy kis pálinkával vagy borral kenegette meg a kedvét, kifiguráz mindenkit, még saját magát és elmúlt éveit is. A benne lakozó minden elkeseredettség iránti közönyösség már szinte bátorságként hat. Úgy néz szembe a halállal is, mintha a szükséges rossz rá, pont őrá nem is vonatkozna. Ha temetési menet vonul el a kapu előtt és éppen nincs vásárló, Tómó bácsi levett kalappal kiáll az utcára. Ősz haját csak ilyenkor lobogtathatja meg a szél. Aztán, amikor elvonul a menet, cinikus nevetéssel, lelkendezve tipeg vissza az udvarra, s már messziről kiabál Mihálynak, Dezsőnek, Mezeinek vagy aki éppen útjába kerül: „Mind maguk odajut!… Mind,… mind!”… Hogy az ő vállán súlyosodik már a legtöbb év?… Nem, ez semmit sem számít.
Ha nincs munka, Mezei kiül a rozoga kerti padra, a fészer elé, az árnyékba. Csakhamar Tómó bácsi is mellé telepedik. Aztán mesél, hangosan, hosszasan. Sokszor még Kornich is kiáll az udvarra, vagy leül ő is a padra és mosolyát a szivarfüst mögé rejtve, hallgatja. De így, hetipiackor rendszerint nem sok idő jut a tereferére. Egymásután jönnek a parasztok, néha egyszerre több is. Mezei és Tómó bácsi már nem is győzik a munkát. Kornich is kiszolgál. Tűzifát mérnek, kőrishasábokat válogat egy-két bognár. Tómó bácsi a deszkák közt alkudozik. Nem is látszik a nagy rakás deszka mögül, csak a hangja harsogja túl a fűrészzúgást és baltacsapkodást. Mezei vályút és létrát mutogat. Egy embert fölküld Tómó bácsihoz, azután a fészer mögé siet. Ott állnak az ustorfák: öt, hat és nyolc méter hosszúak. Kornich is jó üzletet szimatol. Két szállási alkudozik gerendákra, faragott fára. Egész házra való kell. „Hogyne, persze, hogy elég erős lesz ez a mestergerenda.” „Horogfának éppen jó lesz a négy-ötös.” „Igen!” „Nem, nem lesz drága!”
Mezei éppen a másik fészer emeletére mászott egy új vevő[58]vel. Itt álltak a jobbminőségű deszkák. A vásárlóról lesírt, hogy minden tekintetben tájékozatlan. Vályúnak való deszka kell. Másfél coll vastag. Mezei erősen bizonygatta, hogy az előttük lévő deszka megfelel, amikor észrevette, hogy Kornich a faragott fáktól felé vetíti tekintetét. Mintha szemeiben égne a délelőtt odavetett lekicsinylés: „Magából soha sem lesz kereskedő!” Kellemetlenül érezte magán a szemek rávetülését. S hatásuk alatt még gondolkozni is elfelejtett. Rövid számolgatás után kicsit bátortalanul kibökött egy odavetett árat, amit a megszabottnál valamivel magasabbnak szánt. De ilyen gyorsan nem is tudott pontosan számolni. A vevő könnyű prédának bizonyult. Csak úgy szokásból alkudott egy kicsit. Mezei tudta, hogy az általa ajánlott ár is magasabb a megszabottnál. Készségesen engedett hát és létrejött az üzlet. Hogy még így is milyen jó üzletet kötött, csak később derült ki. Akkor, amikor az eladott mennyiséget beírta a blokkba és pontosan utánaszámolt. A paraszt már rég elhajtott a kocsijával, vitte haza a deszkákat. De még mindig maga előtt látta sovány, beesett arcát. Emlékszik, olyan nedvesek voltak a szemei, mintha könny csillogott volna bennük. Ki tudja, milyen nehezen szerezte meg a vályúra való pénzt. És becsapta. És attól is félt, hogy a parasztot fölvilágosítja valaki és visszatér, hogy szemébe vágja ocsmányságát. Hogy képes volt elrabolni gyerekei elől a sovány kenyeret is. Ezt nem tudta volna elviselni. Egész nap ennek az üzletnek a hatása alatt állt. Este pedig, amikor Kornich a kis blokkban átnézte a napi forgalmat és a számadásokat, a sűrű szivarfüst mögül egyszerre csodálkozva vetette föl a fejét:
– Ezeket a deszkákat maga adta el?
Nagyon szégyenkezve válaszolt.
– Igen.
Kornich elégedetten ropogtatta szájában a szivart és csóválta a fejét.
– Hihetetlen… Bizony Isten, hihetetlen… Látja, így kell eladni. S ha így folytatja, visszavonom a délelőtti megállapításomat.
Mezei úgy érezte, mintha jégesőben állna. Megkoppant a lelkiismeretén minden mosolyos szó. És fájt. Mintha nem is dicséretet, hanem szidást kapott volna.
Hat óra után nyomott hangulatban indult haza. Nem tudta elfelejteni a bizalommal ránéző nedves szemeket, s a petyhüdt arcot, mely mögött ezernyi szenvedés lakozhatott. A sarkon öreg koldusasszony ült. Zsebébe nyúlt és utolsó fillérjeit a kezébe nyomta.
Mintha ezzel akarta volna megváltani a megbocsátást. [59]