Folyóiratok

Kalangya, XI. évfolyam (1942. január-február) 1-2. szám

Herceg János: Árnyak a gesztenyésben

Az utcát két oldalról gesztenyefák szegélyezték. A kocsiút nem volt túlságosan széles, fölötte összeborulhattak a fák sűrű zöld lombjaikból mennyezetet formálhattak, amelyen csak vékony sugarakban szűrődött át a nap. A gyalogjáró ilyenkor ősszel tele volt fényes, barna vadgesztenyével, amelyet nem győztek szitkozódva söpörni a cselédek, s amelyekkel oly boldogan dobálództak a gyerekek. A sarkon, korhadt léckerítéssel körülvett kis téren, szobor állt. Sisakos, kardos római katonát ábrázolt a szobor; egyik kezét a szívén tartotta, másikkal egy rocskát szorongatott. A szobor lábánál apró ház állt, lángok csaptak ki tetejéből és Szent Flórián, a tűzoltók és éjjeli őrök patrónusa nyugodalmas arccal locsolta a vizet a lángokra.
Az utcán nem volt nagy forgalom. Reggel néhány asszonyt lehetett látni szatyrokkal a piacra sietni, a szoborral szemben iskolásfiúk kis csoportja vette körül Köcsög Jóskát, a bolondot, aki reggeltől estig az utcán ácsorgott, egy lábon, mint a gólya és jámbor lélekkel tűrte a gyerekek kínzását.
– Hogy hívják apádat, Jóska? – kérdezték tőle a gyerekek.
– Lovag Kossányi Ödön – motyogta sírós hangon a bolond, s apró kefével simogatta angolosra nyírt tömött bajuszát, mert felnőtt férfi volt már, magas keménygallért viselt és zsebkendője csücskébe lila színnel nemesi koronát hímeztek. – Hát a bátyádat hogy hívják? – Lovag Kossányi Béla.
Sorban kérdezték a bolond egész rokonságát. Apját, anyját, tántikáját, testvéreit – s nagyon tetszett nekik, hogy annyi lovag akadt a családjában, még az anyja is alsó és felsőmizsei Fehér Riza volt. S a sok kérdés után a legjobb a végén következett:
– Hát téged hogy hívnak?
– Köcsög Jóska. – És most már felhúzta a szemöldökét a bolond, szája sírásra csempült, a kis kefét is gyorsan eldugta, mert akkora hahota csapott fel körülötte erre a jól ismert válaszra, hogy neki igazán sírni kellett, lábat váltani és bömbölve fenyegetődzni: – Majd szólok a Mihálynak, ad az nektek az ustorral… [42]
– Na, azért nem kell mindjárt sírni, Jóska – mondták neki az apró nebulók, s a szemtelenebbje fel is ágaskodott, hogy letörölje a bolond arcáról a könnyeket – te is lovag vagy, te is Kossányi vagy, nem igaz?…
De erre már igazán tanácsos volt gyorsan eliszkolni, mert a bolond úgy elkezdett ordítani, mintha nyúzták volna és kijött Mihály is, az öreg kocsis, csak úgy hajadonfővel, pitykés mellényben, ahogy a lovakat otthagyta:
– Jó van, gyüvök már. – kiáltotta messziről – ne óbégasson úgy az ifijúr, hászen lássa, hogy csak csúfolják, mint máskor, megszokhatta volna már… – S erre a hangra mindjárt megnyugodott a bolond. Mintha elvágták volna sírását, könnyei is megálltak, igaz, hogy a gyerekek is elszéledtek akkorára, lábat váltott hát megint, elővette kis keféjét és folytatta a játékot bajuszával. Ha emlékezett volna a bolond, ha tudott volna emlékezni, úgy bizonyára nagyon csodálkozott volna, hogy hányféle gyerek van, Úristen, hányféle… Mert ezelőtt tíz-húsz évvel ugyanígy körülvették a gyerekek és megkérdezték tőle, hogy hívják. S ő akkor még rendes családi nevét mondta. Meg azt, hogy lovag. – Nem vagy te lovag, dehogy vagy, te Köcsög Jóska vagy. Nem hiszed? Nézd meg a fejedet, menj be a mamuska szobájába és nézd meg abban a szép, nagy tükörben, majd meglátod, hogy épp olyan, mint a köcsög és ezért vagy te Köcsög Jóska.
S a bolond talán csakugyan megnézte magát a csillogó velencei tükörben, engedett a könyörtelen rábeszélésnek és elhitte, hogy Köcsög Jóska a neve. Igaz, évekbe tellett, míg elhitte, de akkor aztán már senki sem tudta visszaváltoztatni, pedig a gyerekek eléggé iparkodtak.
De azért volt barátja is Jóskának. Minden délután, úgy estefelé, végigment az utcán egy idősebb úr. Középtermetű, kissé zömök ember volt, vastag gumivédős sétabottal a karján, virággal a gomblyukában. Mindig megállt Jóskánál, beszélt hozzá egy-két szót.
– Hogy vagy, pajtás? – kérdezte tőle tréfásan, mert jókedvű ember volt. – Nem untad még meg az ácsorgást? Nézd, itt van egy szép kockacukor, neked hoztam a kávéházból. – S Jóska csámcsogva rágta a cukrot. – Ne bántsátok szegényt, látjátok, hogy beteg – mondta olykor a gyerekeknek, s azok néhány napig csakugyan békével hagyták.
– Jól van, jól van – biztatta máskor – te csak állj itt, fiam, és nézd a Szent Flóriánt. Jól vigyázz, el ne szökjön, mert tőlünk könnyen megválik mindenki. Hát legalább a szentek maradjanak.
* [43]
S ki gondolta volna, hogy Szatmári Sándornak, az öreg szerkesztőnek, Jóska barátjának, egyszer még igaza lesz. Mert egy reggel a piacra siető asszonyok rémülten néztek a szobor helyére. A kis téren szörnyű pusztítás nyomai voltak láthatók. A léckerítést kitördelték, a finom angol pázsitot, amelynek magját a plébános úr ajándékozta, letaposták, s Szent Flóriánt, a tűzoltók és éjjeli őrök patrónusát derékban kettéfűrészelték, és úgy döntötték az árokba.
– Jaj, szerkesztő úr – rontott be akkor Rezicskáné Szatmári Sándor szobájába – jaj, istenem, tessék csak kinézni az ablakon. Tessék egész bátran kinézni, most már talán nem lesz semmi baja. – S kezét szívére szorítva, jajgatva és lihegve roskadt egy székre.
– Mi a baj, mi történt? – ült fel ágyában Szatmári csöppet sem megijedve, mert már hozzászokott háziasszonya nagy felindulásaihoz. – Legalább forduljon félre, lelkem, ha már azt akarja, hogy pucéran kisétáljak az ágyból. Vagy, ha többé nem szégyenlős, úgy nem bánom, maradhat, ahogy van.
– Jaj, kedves szerkesztő úr, ne tessék már tréfálni, még jó hogy életben maradtunk, mert ezek a vadak mindenre képesek. Azt mondja a Mándó, a tejes asszony, hogy föl akarták robbantani az egész utcát. Még jó, hogy csak a szobor, Isten ne vegye vétkemül… mert itt voltak a Siminél, itt is olyan fölfordulást csináltak, hogy egész csatatér a kocsma. Hajnalban kimegyek az utcára, hogy elsöpörjem a járdát, hát látom én a Simit, a feje bebagyulálva, akkora, mint egy hordó szegénynek, mondom mi az, Simi úr, csak nem történt valami baj magával, még ilyen bután kérdezem, mert hirtelenében nem is tudtam, mit beszélek. De ő csak mutogat, mintha kukára verték volna, fölemeli a karját, és úgy mutatja, hogyan verték agyba-főbe a gyalázatosok, piff-puff, mintha nem is ember volna szegény, hanem tudom is én micsoda. – Kicsodák – kérdezem – Simi úr, kicsodák. S ő a kezével mutatja, hogy a bocskorosok. Tudja szerkesztő úr, mindjárt bejöttem, nehogy valaki meglásson, mert csak baja lehet az embernek még ebből is. Siminek is köllene szólni, ne mondja meg senkinek, kik verték meg, inkább hazudja, hogy berúgott és legurult a lépcsőkön a pincébe…
S miközben az asszony szégyenlősen hátat fordít, és szörnyülködve önti magából a szavakat, Szatmári lassan kimászik az ágyból, hogy megnézze mi van az utcán, amitől úgy kell háborodni.
– Csavarjon sálat a nyakára – szól még a féltés az asszonyból – hűvösek már a reggelek. [44]
– Nem fog engem a villám se – dörmögi Szatmári úr, de azért szót fogad, még kalapot is tesz a fejére, úgy nyitja ki az ablakot. Néz jobbra, néz balra, de nem lát semmit, csak két baranyai szekerest, akik épp most igyekeznek hatalmas hordókkal behajtani Simi kapuján – legalább mondaná meg, hogy mit lehet itt látni, mert én hiába erőltetem a szememet, úgy látszik megszöktek azok a gyilkosok, mire felkeltem.
– Megszöktek, persze, hogy megszöktek, de a Szent Flórián ott fekszik az árokban elfűrészelve; karja, feje letörve szegénykémnek.
S Rezicskáné csodálkozik, hogy Szatmári úr nem toporzékol a méregtől, nem fenyegetődzik, csak visszafordul az ablaktól, szótlanul maga elé néz, aztán nyúl a dóznijáért, ami éjszaka is ott van mellette az éjjeliszekrényen, vékonyka cigarettát sodor a sárga telecskai dohányból és lehajtott fejjel fújja a füstöt. Az asszony nem néz oda, de látja mégis minden mozdulatát Szatmárinak, és ez a csendes szomorúság úgy meghatja őt, hogy már nem ér rá szörnyülködni, csak sóhajtózik, és halkan sírni kezd. Már nem is a Szent Flóriánt siratja és nem a Simi kocsmáros betört fejét, hanem a saját boldogságát, amely oly régen elhagyta, mint egy hűtlen szerető, akire oly jó visszagondolni és sírni, sírni…
Még jó, hogy itt van ez az ember, ez a kedves, drága ember, aki mindig megnyugtatja őt, mindig elbolondozik vele, s akkor elfelejti a baját. Igazán úgy hozzátartozik, mintha az ura lenne, pedig olyan tisztességtudó a Szatmári úr, soha az még egy ujjal nem ért hozzá, soha még egy kétértelmű szót meg nem engedett magának. Hát szokott tréfálkozni, mert ilyen a természete, de az is olyan jólesik az ilyen magára maradt özvegynek. Egyszer hazajött és azt mondta: No öltözzék fel Rezicskáné, megyünk az anyakönyvvezetőhöz. – Ne vicceljen szerkesztő úr, hiszen este van már, és én még el sem mosogattam a déli edény. – De ő csak erősködött és hajthatatlan maradt. Persze nem az anyakönyvvezetőhöz vitte, csudát! Moziba, és utána elmentek vacsorázni a Simihez, karlócai ürmöst ittak, és fülébe húzatta a legszebb nótát Szatmári, azt hogy: Cserebogár, sárga cserebogár…
S míg Rezicskáné sóhajtozott, sírdogált és az elmúlt időkön ábrándozott, addig Szatmári felöltözött, a konyhában megmosakodott, megitta a tűzhelyen melegedő kávéját és átment Simihez a kocsmába.
*
A vendéglő négy hatalmas teremből áll, aranyozott tükrökkel a falakon, de az épület udvari részében, a hosszú boltíves folyosóról egymás mellett még néhány kisebb szoba nyí[45]lik. Ha valaki egyedül akar mulatni, ide vonulhat vissza a cigánnyal. Mert szállóvendég már nem igen van. – Jobb is – mondja a kocsmáros – szállodával csak baj van manapság. Bejelentés, kijelentés; detektívek szaglásznak állandóan az üzletben és oda is beleütik az orrukat, ahová nem kellene. Simi úrnak minden oka meg van, hogy így is elégedett legyen. Az egész városban nincsen még egy ilyen jó menetelű kocsma. A magyar úri társaság találkozóhelye itt van Siminél. Idejárnak az ügyvédek, orvosok, nyugdíjas városi és megyei urak, de persze csak a magyarok. Amikor Csuzán és Vörösmarton megindul a szüret, a szőlősgazdák úgy gondolnak Simire, mint valami szép lányra, majdnem szerelemmel, mert ő viszi el a legtöbb bort, készpénzzel fizet, és a fináncokkal sincs semmi baj, ha ő a vásárló, mert zsebében hordja az egész társaságot.
Reggel kevés a vendég a kocsmában. Simi a söntés mögött áll, amikor Szatmári belép, előtte egy bőrkabátos nyurga sasorrú, göndör hajú fiatalember, kezében pálinkás pohárral: beszélgetnek.
– Adjon neki nyers húst, – mondja Simi a detektívnek – majd akkor meglátja az eredményt. Én kipróbáltam.
– Elég költséges az, hallja.
– No, nem nagyon. Nézze, maga jóban van a mészárossal, kér tőle mindennap egy kiló marhamájat. Az kitűnő és azt úgysem mérik ki pénzért.
– Hát valamit kell csinálni, mert tudja, megpróbáltam, már hajnalban, amikor hazajövök, belerúgok a kerítésbe, még csak meg se mukkan. Ha pedig holdvilág süt, olyan vonítást csap, hogy a feleségem nem tud aludni tőle.
– Marhamáj, – ismétli Simi meggyőződéssel – attól nappal alszik és éjjel ugat. Dehogy fog az vonítani, dehogy…
A kocsmáros feje csakugyan pólyában van. Éppen csak a szeme kandikál ki a kötésből, a nagy vörös orra és szája, amiben most is vastag szivar füstöl. Jókedvűen társalog a detektívvel, meg se látszik rajta, hogy léket vertek a fejébe az éjszaka. Nyúl az üvegért és még egyszer teletölti a detektív poharát.
– Isten éltesse Szávó úr – mondja, és magasra emeli az üveget, mert ő nem iszik – ez a legjobb pálinkám az egész üzletben, bizony Isten.
– Hát akkor megyek lassan, – cihelődik a bőrkabátos – szóval semmi baj. Panasz nincs, kár nincs, lopás, verekedés nem történt… Mi keresnivalója van akkor a policájnak, pláne ha már a pálinkát is megitta, – kedélyeskedik némi öngúnnyal a detektív – ha így van, akkor igazán mehet a dolgára. [46]
A detektív után becsukódik az ajtó, de Szatmári még mindig nem néz fel az újságjából. Csak akkor szólal meg, amikor a kocsmáros mellé ül, és csendesen megfogja a kezét.
– Kik voltak? – kérdezi komolyan.
– A Žarko Sekulič és még néhány fiatalember a városházától. Éjfél után bejöttek, a cigány éppen a Vigh doktor úrnak muzsikált, persze rögtön abbahagyta a magyar nótát és belekezdett egy kólóba, de az úgy látszik nem volt elég nekik. Bogati mađarska, kiáltotta az egyik, és már röpködtek a poharak. Odaszaladtam az asztalukhoz és próbáltam csitítani őket, de nem használt. Szegény öreg Tóth Gyuri bácsi magára terítette a malaclopóját és elindult a kijárat felé. Amikor meglátták, az egyik odalépett hozzája:
– Hova menni ilyen korán öreg bácsika, mi? Nem jó társaság szerb legények? Nem akar hallgatni a kóló, farbačica suknjica? Még köllene táncolni is neked öreg bácsika, ha szerb legények akarnak…
– Fáradtak már a csikók, édes fiam – felelte az öreg, mintha csöppet sem haragudna – táncoltam én azt valamikor, de mennyire táncoltam. Csak most már egy kicsit megöregedtem, fiam.
– Hogy aztán mi történt közöttük, azt már nem tudom, nem figyeltem oda, mert Žarko Sekulič elővette revolverét, és én összetett kézzel könyörögtem neki, hogy ne lőjön az Istenért… S akkor kiáltozást hallottam, Tóth Gyuri bácsi feltápászkodott a padlóról, a kalapját porolta, mert azt úgy vágta pofon az az alak, hogy elesett szegény és a kalapja elgurult. A következő pillanatban Vigh doktor a terem közepére ugrott és magánkívül ordította:
– Ide lőjetek, gyilkosok! – s feltépte mellén az ingét. Én jobban elviselem a golyót is, mint az a szerencsétlen öregember a pofont, ide lőjetek gyáva kutyák…
– Ebben a zűrzavarban valaki leverte a lámpát és a többire nem emlékszem. Úgy látszik, én kaptam az első ütést. Vigh doktor még az éjszak bekötötte a fejemet. Azt mondja pár milliméter hiányzott, és végem lett volna, Sándor bácsi… Hát ennyi volt, aztán elmentek.
– Gondolod, ők döntötték le a Flórián-szobrot is?
– Biztos vagyok benne. Hiszen emlékszik, hogy pár hónap előtt, amikor Schweidel szobrát darabokban találták meg, a Žarko Sekulič mindenfelé dicsekedett: semmit sem hagynak meg a városban, ami Magyarországra emlékeztet. Majd az orjuna gondoskodik… De, hogy a szegény Flórián mit vétett, hogy az miben emlékeztet Magyarországra, azt ki tudná megmondani? [47]
A kocsmáros kérdése üresen kongott, választ nem is várt rá. Sok mindent kérdeztek akkoriban egymástól az emberek, amire nem is jöhet felelet. Összedugták a fejüket és sugdolództak. Hogy mikor lesz már vége ennek a világnak? Talán soha. De azért senki sem hitte komolyan. Mert voltak jobb napok is. Például a rasztinai pusztákról bejött egyszer egy ember. Igénytelen parasztember volt, de ő hozta a hírt a megváltásról: odaát fegyverben áll minden férfi. Csak a parancsot várják és megindulnak. S néhány nap múlva már mindenki várta a változást: aratás után elindulnak – mondták a reménykedők – az új kenyérrel új világ kezdődik.
A városháza pincéje tele volt emberekkel. Éjszaka fölverték őket álmukból, összeverték őket és bedobták a pincébe. S ugyancsak éjszaka jártak elszánt fiatalemberek az utcán apró vödrökkel a kabátjuk alatt – festékkel és ecsettel – s fáradhatatlanul pingálták tele a házak falát a Szózat négy sorával. Ebben az időben indult meg a népvándorlás is. Sokan, akik itt éltek évtizedek óta, most egyszerre üresnek és mostohának érezték a várost.
Szatmári Sándor az asztalra borult. Így maradt sokáig. Csak akkor riadt fel nyomasztó gondolataiból, amikor a nyikorgó ajtón bedugta fejét Hanka és bánatos hangján odaszólt az urának:
– Kész a reggeli, Simi. Szalonnás rántotta.
Mintha az égen egyszerre eloszlottak volna a felhők, mintha semmi sem történt volna, mintha Ilonka bő, bokáig érő selyem pongyolája új, friss levegőt hajtott volna Szatmári felé, úgy érezte, hogy mégis érdemes élni, dolgozni; helytállni eszményekért és egy maroknyi népért, mert ez a búgó, szomorkás gerle-hang mindig felperzselte az ő fáradt, öreg szívét.
– Az élet megy tovább – mondta majdnem vidáman és már indult az udvar felé, a kertbe, hogy rózsát tépjen, és gomblyukába tűzze, mintha újra fiatal volna. [48]
1) Regény-töredék