Folyóiratok

Kalangya, XI. évfolyam (1942. január-február) 1-2. szám

Lévay Endre: Magyarok a déli végeken

Életük történelmi háttere a jugoszláv királyság volt: már a múlté. A Trianon szülte balkáni határabroncsok a német villámháború perzselő tüzében szétroppantak és a huszonhárom éves mozaikállam pusztulása nyomán a magyar kisebbség hazaérkezett. S hogy a két évtizedre idegenbeszakadt magyarság milyen sötét emlékeket temetett el magában, arról ma legtöbbet beszél a forrongó Mácsva és az égő Sumádia…
De lapozzunk csak vissza most a történelem fekete könyvében és keressük ki sorban azokat a fejezeteket, melyek a déli magyarság és sokat emlegetett fiatalsága küzdelmes életét örökítették meg.
A volt „Nagy-Jugoszlávia” fővárosában kevés olyan államférfi élt, aki bátran hajtotta volna fejét bármelyik alattvalója ölébe. A Belgrad-i „Glavnjača” és az „Ördögsziget” csendőruralma mellett belső egységről, fegyelemről és rendről beszéltek a politikusok, igazi és őszinte „demokráciáról” írtak a lapok, és amíg a rádió a testvériség mézes-mázos szavait csepegtette a hallgatóság fülébe, északon, délen, keleten és nyugaton, szerte az országban elégedetlen népek néztek farkasszemet egymással. A Duna medencében egymás mellett élő nemzetek nagy összeborulásának már sok álmodója és harcosa volt, – de a balkáni történelem meghiúsított minden szép gondolatot, az ellenségeskedés letört minden akaratot, s mélyen a szívekbe ágyazott gyűlölet a szent kibékülés helyett újabb összecsapásra tüzelte a háborúk végtelen sorozatát végigszenvedett népeket.
A történelem tárgyilagosságot követel: nem szabad, hogy a kisebbségi magyarság soraiban átélt sok szenvedés elsötétítse a színeket, és a letűnt huszonhárom esztendő utórezgéseiben fel-feltörő keserűség torz képeket alkosson. Meg kell mondanunk: a velünk együtt élt nemzetiségek között sokan voltak olyanok, akik egy szebb életet vártak és a békésebb, nyugalmasabb holnapokban hittek. A szerbek között is. Költők és művészemberek, a szürke hétköznapok elesettjei és a jövő társadalom igazi, nagy építői mind azt kérdezték, hogy hol késik a szent kibékülés pillanata már évtizedek, sőt évszázadok óta?! Ám ezer zsibbadt vágyból csak nem lett egy erős akarat, mert az idők sodra újabb éket vert a nemzetek közé; a népi s nemzeti törekvések egymással ellentétes irányban tolódtak el és a Balkán zárt keretei között a kisebbségek, háttal a világnak tovább élték bizonytalan életüket. [24]
Két szerb világ élt Jugoszláviában: a világháború után gyorsforralón kitermelt új szerb középosztály és a nép. A szerb nép odahaza, délen tíz körmével kaparta a földet vagy a „hódított” területeken zárt telepekben élt a kisebbségek zsírján, a szerb tisztviselői kar pedig vasgyűrűben tartotta az ország tizenkét nemzetiségét. A hirtelen fölkapaszkodott szláv értelmiség magával hozta a nyerseség minden kellemetlen mellékízét, ami még ridegebbé tette a velük egy helységben élő nemzetiségek mindennapos életét. Árnyas volt a magyarnak az idegen nyelvű város- és községháza, az iskola táblájára mind kevesebb magyar betűt írt fel a kréta és sokhelyütt már a templomi szószékről is idegen szellem simult a magyar hívő szívéhez. Az ősi rög is megindult: holdanként csúszott ki szegény parasztjaink lába alól; a kisiparos kezéből kihullott a szerszám; a munkás üres tarisznyát akasztott a vállára és így, napról-napra érett az újabb magyar kivándorlás gondolata.
A szláv fölény és törtetés az élet majd minden ágazatában teret hódított magának és a kisebbségi magyarságnak nem maradt más hátra, mint a föltámadás reményének pislákoló tüzével hozzákezdeni ahhoz a nagy küzdelemhez, melyet már nem is a megerősödésért és egyenjogúságért – mert azért hiába harcolt –, hanem a megmaradásért folytatott. Megőrizni azt, ami még megmaradt: az ősi házat, az ősi földet, a termékeny magyar családot, a magyar gyermeket, a magyar kultúrörökséget: az anyanyelvet.
A kemény küzdelem hiányos fegyverzettel két évtizeden át tartott. Hősi szakaszai sok lemondást, áldozatot és megalkuvást is követeltek, s hogy ebben a harcban kevésbé együtt érző nemzetiségek közé ágyazva is megállták helyüket, mindaz mély magyarságuknak és csodálatos kitartásuknak köszönhető.
Mert nem vívtak szélmalomharcot.
*
Mi a magyar a déli végeken?
A visszatérés első mámora már régen elmúlt, az új honfoglalás is a befejeződéshez közeledik, azonban Bácskáról és a bácskaiakról még mindég sok szó esik. Talán azért történik ez így, mert az elnyomatás két évtizede sok titokzatosságot és ismeretlen érzelmeket rejteget a magyar szívekben, és talán azért is, mert időközben itt lent, egy új nemzedék nőtt fel és meglátszik rajta, hogy az idegen gyermekszobában „balkézzel dajkálták.” Valamikor vezércikkeket és terjedelmes tanulmányokat írtak ennek az ifjúságnak bölcsőjéről, öreg publicisták, akiknek semmi közük nem volt a fiatalsághoz, példabeszédet mondtak a kiskacsákat keltett kotlóstyúkról, de nagyon távol jártak ennek az ifjúságnak [25] életismeretétől és nem érezték, nem értették a lélektani okokat, melyek az ő szívükben olyan különös, fanyar, „vadalma ízeket” termeltek.
Amikor a trianoni békeparancs idegenbe szakította az alföldi magyarságot s a Délvidék egy új ország északi peremére csúszott, a régi, bácskai magyar világ redőnyös ablakok mögé menekült. Egy-két évi hiábavaló reménykedés után az irányításra hivatottak legtöbbje elköltözött a Délvidékről, az igazi szellemi erőket pedig az „előrelátó” szerb terror üldözte át a határon. A magyarság sorainak fölszakadása megbontotta a háborúelőtti, századfordulói egységes arcvonalat, s a ziláltság, a nép vezetők nélküli tehetetlensége késleltette a magyar politikai, illetve kulturális összefogást. A bátortalan tapogatózásban előbb a pártpolitikai szervezkedés bontogatta szárnyát, majd lassan a kultúrmozgalmak is lábra keltek a városi magyar értelmiség köreiben. A háborúban szétzüllött apró értékeket kellett összevonni és fölkutatni: minden valamire való magyar erőt, hogy a szláv tenger előtt a magyar élet kirajzolódjék.
A kisebbségi sors egymás felé sodorta a magyarság különböző rétegeit, az osztályok közötti válaszfalak lassan leomlottak és a régi rétegeződések alatt a szláv térhódítás nyomán megindult deklasszálódás tömörebb és egységesebb magyar életvonalat húzott. Lecsúszás volt ez egy virágzó, békés állam kiformálódott életéből egy új állam kezdetleges életébe. Magyar volt mindenki, aki magyarul beszélt, mert a kisebbségben a maroknyi magyarságnak minden erőre szüksége volt, hogy minél előbb, akár tűzzel-vassal tömeget formáljon magának és visszanyerje egyensúlyát új otthonában. Így hát egyszerűbb, de már szervesebb szinten élt, ahol a szocializmus szele járta át a lelkeket és fogékonyabbá tette őket az új idők új gondolatainak befogadására. Délvidéken is, mint a másik két utódállamban, – a Felvidéken és Erdélyben –, a már szintén túlhaladott liberális, demokrata keret került elő a régi lim-lomok közül, mert a nyers szerb nacionalizmus új verete és rugalmassága mellett, úgy vélték, ennek a keretnek volt a legerősebb ellenálló képessége, egybefogva az idegenbeszakadt magyarság minden rétegét. Igen, mondják, így volt ez Erdélyben és a Felvidéken is –, mert az értelmi magyarság megérezte, hogy csak az ilyen szerves munka lázában, s az egyes néprétegek kölcsönös együttműködésében tisztulhat ki végre a magyar öntudat.
A kisebbségi élet láthatatlan övén belül a délvidéki konglomerátum magyar világa vergődött. A szakadatlan küzdelemben és megpróbáltatásban lángra lobbant a törzsökös és a mélyen asszimilált magyar, de ebben a tűzben és vad sodródásban sok jö[26]vevénygyermek visszasírta az anyatejet és hanyatt homlok menekült vissza a szláv anya ölébe. S minél beljebb kerültünk az idegen uralom éveibe, annál nagyobb számban jelentkeztek az új arcok: a lázadó, törtető, „százalékos” és megalkuvó magyarok. Ezzel a magyar erők értékelése is mellékvágányokra futott s ahelyett, hogy tárgyilagos bírálattal tisztított, kiválasztott volna, inkább gyengítette a magyar közösségeket, és amikor az ideológiaszállítók is tömegesen megjelentek a kisebbségi porondon, könnyen megindulhatott már a magyarság világnézeti alapokon való széthasadozása.
Ebben a légkörben nevelődött a Délvidék árva magyar ifjúsága. Szegényen, de bátran és fiatalon…
Az elnyomás mostoha sorsot juttatott osztályrészül ennek az ifjúságnak, hiszen a nagy szűkölködésben előbb kellett a ruhára a garas, és csak azután, ha jutott könyvre, irónra, meg iskolára. És amikor nagy nehezen elvégezték az iskolát, az előnyben részesített szláv értelmiség becsapta előttük a kaput. Sokan közülük megérték a huszonnyolc-harminc évet is, anélkül, hogy egy dinárt kerestek volna két kezük munkájával. A magyar iskolák kapuit sorra bezárták, a siralmas egészségügyi helyzetben a gyermekhalandóság ritkította a magyarság sorait. Ilyen körülmények között a magyar házasságok száma is évről-évre csökkent, a magyar lányok pártában maradtak vagy anyagi helyzetük arra kényszerítette őket, hogy jól elhelyezett szlávokhoz menjenek férjhez.
A kép, amit a fiatalság látott maga előtt: robinsoni élet volt az idegen állam kicsiny magyar szigetén. Az elhagyatottság hatványozott erővel nehezedett az elindult nemzedékre, hiszen ez a vidék a múltban, még soha nem próbált a saját lábán járni, mint a Felvidék és Erdély. Hiányzott a magyar valóságérzés és az a nevelés, az a szellem, mely fölfedi az ősi rögökbe kapaszkodó kiirthatatlan magyar gyökeret.
Elindult hát e nemzedék, hogy az anyaországtól elszakadt magyar életben megtalálja, fölfedezze önmagát.
Idegen környezetben koraszülött vagy talán későn szülött gyermekként jött a világra. S ahelyett, hogy kigyógyították volna a zord időkben rájuk rakódott lelki és szellemi fogyatékosságokat, a kisebbségi élet a bizonytalan, gyenge lábakra is indulást parancsolt. Cselekedni, dolgozni kellett. Petőfi, Vörösmarty, Arany, Ady, Szabó Dezső és Móricz Zsigmond szelleme a trianoni határon át is világította az utat, s az örök magyar géniusz csodálatos, éltető sugaraiban az előtte járó nemzedékek mögött, saját erejére utalva felszínre vetette élgárdáját az új nemzedék. Ez a csoport volt az új magyar életszint előrelökött megafonja; irányító ereje és az idegen felhők sötét égboltja alatt a legerőtelje[27]sebben égő világítótorony. Fölmozdítva a parlagon heverő magyar erőket, bevilágította az egész déli látóhatárt és sejtetett egy utat, mely a későbbi évek során a magyar népi összefogás felé vezetett.
Az új nemzedék fölkapcsolódása határkövet jelentett a kisebbségi magyarság életében. Tisztán és szeplőtelenül jött, igaz eszmék és magyarságmentő célkitűzések sarkalták kultúrmozgalmaiban, s amit a nehéz munka során felszívott magába és elvetett a termékeny magyar lelkekben, az már az új élet által, az új közösségi szellem által megtermékenyített gondolat volt. Talán több is volt az elvétés, mint a helyes lépés. Mert ott, ahol ők álltak, nagy volt az idő és a történelem sodrása; ingoványos, süppedős a talaj és örökös az idegen térhódítási törekvés hullámverése. És a déli magyarság így fölszínre dobott érzékeny szellemfelülete a sodrásban, hullámverésben az idő és a szellem minden rezgését fölfogta. A huszadik század szocializmusának minden skálája végigzengett a fiatal magyar szellemiség húrjain: Európa testén átverő új szellem-hullámok, próféciák hatása alatt elveszítette egyensúlyát és válságba jutott. Ilyentén tántorgásában minden világszemlélet, jövőt építő ígéretes forma vagy csak útvonal termékeny talajra talált a fiatalság rétegeiben. Hiszen valamennyien egy új csodára vártak, mert minden más utat kipróbáltak, s egy sem adott, vagy ígért olyan eredményeket számukra, mint a földrész valamennyi országát átjáró új eszmeáramlatok.
Ezen a válaszúton az új nemzedék nem tudott elég erős lenni.
A fiatalos lobbanékonyság, érzékenység és sokszor határtalan lelkesedés – semmi esetre sem bűnök –, velejárójaként a túlértékelés és elfogultság juttatott a szükségesnél és a megérdemeltnél nagyobb szerepet a magyar életre nehezedő új eszmeáramlatoknak. Így többen azok közül is, akik jól ismerték a magyar népet, faji és politikai adottságait és azt is tudták, hogy a kisebbségi sorsban milyen körülmények között él a magyarság, elfogultságukban és a túlértékelésben a szinte halálosan komoly népi és nemzeti szempontokat szem elől tévesztették. A nagy sietségnek, türelmetlenségnek láza volt ez az évtizedes mulasztásban megsokasodott föladatok terhe alatt, s feledték azt, hogy magyar életet csak ősi, igazi magyar szellemmel lehet építeni, a történelem válságos korszakaiban is.
Az eszmeáramlat a nem magyar elemek közvetítésével behatolt a magyar fiatalság sorai közé és a magyar nemzettesthez vékonyabb szálakkal fűzött fiatalokat – főleg a zsidó ifjúságot – magával sodorta. [28]
Az útkeresés és a világnézeti harcok korszaka ezzel lezárult és az ifjúság útja emelkedett egy szervesebb és általánosabb jellegű magyar kultúrmunka felé. Nemcsak öntudatosító, hanem nevelő és társadalomsegítő munkára volt szükség a déli végeken. Szinte példátlanul álló magyarságmentés volt ez a sártengerben fuldoklott magyar tanyavidékek beszervezésével, vándorkönyvtárak elindításával, vándorbaba kelengyék körözésével, analfabéta tanfolyamok és az ismeretterjesztő előadások végtelen sorozatának rendezésével. Fölmozdítottak minden parlagon heverő magyar erőt s lendületes munkájuk ütemét átvette az egész kisebbségi magyar társadalom.
Azért mégis… Sokan talán még ma is szóvá teszik, hogy a délvidékiek, a fiatalok nem voltak elég jó magyarok. Az ilyen bírálat felületes és a lélektani, valamint a történelmi háttér megfelelő ismerete nélkül fogamzott. Mert a magyar szellem és a magyar faj: örök. Az idegenben is örök, amíg egyetlen éltető gyökere van. És a magyar kultúrmunka is sokkal mélyebb gyökerű, mélyebben benne él a magyar lelkekben, mint a pártpolitika vagy a világszemléleti széljárások nyomán támadt hullámverések.
Bennük feloldódott az idegen szellem, idegensége kihullott és átformálódásában egy egészséges keresztény, népi magyar szellem bontakozott ki. A két évtizedes küzdelem megérlelte a magyar valóságérzést, a magyar földhöz és a néphez való tartozás érzését. De nem külső formában, hanem belső tartalomban, s éppen ezért nem csoda, ha a hangos lelkesedés helyett a belső élni akarás és a mélyből jövő, „rejtett” lelkesedés jelentkezett bennük. Hiszen huszonhárom éven keresztül befelé élték igazi magyarságukat s ez annyira természetükké vált, hogy a történelmi változás sem tudja máról-holnapra átalakítani őket. A délvidéki magyarban ma jóval több a tárgyilagos kimértség, hűvös gondolkodás, mint a pátosz és a romantikus érzelgősség. Kultúrájuk és gyakorlati munkájuk ezt a szellemet tükrözi, lehet, hogy sok-sok formai szépséghibával, de őszinte és becsületes szándékú mély-magyar tartalommal. [29]