Folyóiratok

Kalangya, II. évfolyam (1933. május) 5. szám, 289–360. p.

Azt hiszem, helyesen teszem, ha az események véletlen találkozásának jellemzésével kezdem, amelyek mindennél beszédesebben világítanak rá a tényállásra.

Ezelőtt, két hónappal egy tanulmányt írtam Börcsök Erzsébetről, akinek akkor még csak néhány apróbb írását ismertem. Egy novelláján lelkesedtem fel és jóhiszeműleg azon fáradoztam, hogy felfedezzem őt a nagyobb feladatok számára, amelyekre hivatott. De elkéstem vele. Addigra Börcsök már felfedezte magát. Megírta a regényt, amelyet vártam tőle, nélkülem, aminthogy bizonyára megírta volna ellenemre is. Ez a körülmény kölcsönösen igazol bennünket. Egyfelől Börcsök Erzsébetet, akit, lám, nem kell az asztal körül kergetni, másfelől engem, akinek igazam volt abban, hogy Börcsök Erzsébet regényt fog írni. Szenteleky is hozzám írott soraiban mint jellemző körülményt szegezte le, hogy én már a novellában is felfedeztem a fiatal írónő többre hivatottságát.

Hát felfedeztem. Beleütköztem, nem térhettem ki előle. Megállított az úton, elfeledtette velem, hogy hova indultam, mire gondoltam előbb, és mit szándékoztam tenni később. Ehhez tehetség kell. Bőrösök Erzsébet az. Vannak eszközei, amelyekkel kényszerit bennünket, hogy meghallgassuk. Talán ő maga nem is tudja, hogy mi az. A jó ösztönét követi. Azzal hat ránk, ami rá is hatott: az élményeivel. Önmagán tapogatja ki a gyengéinket, önmagából ismer bennünket. A gondolatai legbelülről jönnek, és mindig pontosan fedik azt, amit kifejeznek. Spontán, természetes, keresetlen. Az ember megérzi, hogy ilyesmit nem lehet csak úgy „megírni”. Ez a rajtakapott lélek hangja, az önfeledt gesztus. Nem az irodalomért való irodalom, hanem az életért való élet. Különösen szépen tud sírni. Megkapóan, őszintén, igazán. Ezt emeltem ki a novellájából is. A női lélek legjellegzetesebb arcát mutatja felénk, amikor sír, mely a könnyekben mindent megtalál, célt, enyhülést, vigaszt, feloldozást. Mi, férfiak, esetleg széttörnénk a fejünket egyik-másik problémán. A nők kisírják. Kifújják az orrukat, és megkönnyebbülnek. Csodálatos valók. S ha arra gondolok, hogy mindenki annyiban író, amennyit önmagából megvalósított, úgy Börcsök Erzsébetnek nincs mit a szemére vetnem. Börcsök Erzsébet nő a szónak abban az értelmében, hogy mint író is nő marad. Nem lehetne összetéveszteni egy férfival. A nőisége a világnézete, az életfelfogása, ehhez alkalmazkodik, ezen keresztül lát meg mindent. Száz lépésről észre kell vennünk, hogy szoknyában jár, holott ez nem is olyan magától értetődő. Egy dilettáns írásmű rendszerint annyira nem valósit meg semmit sem az írója egyéniségéből, annyira nem sajátja, és annyira idegen marad tőle, hogy nemileg is indifferensnek rémlik. Habozunk eldönteni, hogy nő írta-e, vagy férfi. S ahol ez a különbség már észrevehető, ott kezdődik az írói tehetség. Ez a különbség Börcsök Erzsébet írásaiban szembeöltő. A tehetsége is az. Fel kellett rá figyelnem.

Azóta már a regényét is kézhez kaptam, és elolvastam. A kép, amelyet Börcsök Erzsébetről magamnak alkottam, ezúttal nem egészen ugyanaz. Bizonytalanabb. Most nem novellát írt, [354] hanem regényt. Minden oka megvolt rá, hogy újra kezdőnek érezze magát, és lámpalázzal küzdjön. Talán meg is fordult a fejében: Istenem, ez mégiscsak hallatlan merészség. Ezt alaposan, körültekintően kell megcsinálni.” És így csinálta meg. Alaposan és körültekintően. Igazságtalanság tőlem, hogy ezt a szemére vetem, belátom. Más okvetlenül megdicsérné érte. Erényéül ismerné el, hogy egy tetőtől talpig épkézláb regényt irt. „Mértéket tartott.” Börcsök Erzsébet azonban nincs ráutalva arra, hogy a mások által kitaposott ösvényeken járjon. Nem is teszi, ahol csak teheti. De vissza-vissza tér rá, mint aki fél, hogy eltévedhet. Az országút körül csavarog. Az országút menti vadonban. Meszebbre egyelőre nem merészkedik. Szükségét érzi, hogy a közelében ott tudja az országutat, amelyre bármikor visszatérhet arra az eshetőségre, ha… Börcsök Erzsébet egyelőre még fél bizonyos eshetőségektől. Fiatal. Még nem volt elég ideje és alkalma próbára tenni a bátorságát, meggyőződést szerezni a teherbíró képességéről. Már mindent tud, amit tudnia kell, de nem meri még feltétlenül elhinni. Mint a szegény ember, akit nagy szerencse ért, úgy van Börcsök Erzsébet is és minden fiatal író a tehetségével: nem tudja magáévá tenni a gondolatot, hogy ez a sok kincs csakugyan az övé. Hajlandó megijedni a saját lehetőségeitől, attól a merészségtől, amellyel értük a kezét kinyújtotta. Aggodalommal tölti el a tehetsége, szinte fél élni vele. Mindent meg kell szokni. A gazdagságot is. Börcsök Erzsébetnek még le kell küzdenie a fiatalságát, rettegését az ismeretlentől, a bizonytalantól, megbarátkoznia a gondolattal, hogy csak önmagára legyen utalva, önmagától reméljen mindent, önmaga számára jelentse azt, amit egyelőre még az országút kitaposottsága és a fényes nappal világossága jelent a számára: az önbizalmat, a bátorságot és a biztonságot. Ismerve azonban a hajlandóságát, el lehetünk készülve rá, hogy egy napon majd hátat fordít az útnak: eldobja a mankókat, amelyekhez eddig sem tehetetlenségében, hanem kicsinyhitűségében ragaszkodott, és egyedül, egy szál szoknyával felfegyverkezve nekivág a legvadabb irdatlannak. Rá fog jönni, hogy a bizonytalanság ellen csak egy védekezés van: a szemébe nézni a bizonytalannak, kihívni azt magunk ellen és megküzdeni vele. Az élet harc, amelyben a győzelem a kockázat. Aki nem kockáztat, az nem is nyerhet.

*

Börcsök Erzsébet egyébként azt a regényt írta meg, amelynek megírására eddig senki sem mert vállalkozni: a kisebbségi sorsba szakadt magyarság regényét. A feladat hálátlan. Kisebbségi sorsunk egyet jelent bizonyos politikummal. Politikumnak a következménye. Ami benne a politikum, egyúttal az jelenti számunkra a kisebbségi sorsot is. Ez a körülmény korlátozza cselekvő szabadságunkat. Nem rendelkezhetünk véle olyan szaba[355]don, mint a szorosan vett magánéletünkkel, mely ma már szabad préda az irodalom számára. Nem vagyunk függetlenek a mondanivalónktól. A megkötöttség szárnyát szegi az embriónak. Valamirevaló író nem hajlandó megalkudni a mondanivalójával. Inkább hallgat. Ezt 'az utat követték eddig az íróink. Nem vettek tudomást a kisebbségi problémáról. Börcsök Erzsébet most megszólalt. De a mondanivalója mintha nem következne közvetlenül a koncepciójából. Mintha csak úgy tette volna a magáévá. Nem vonom kétségbe, hogy ennek a regénynek a megírása írói feladat-e. Ez vitán felül áll.

Bőrcsök Erzsébet regényéről elmondhatom, hogy szerencsés kézzel ragadta meg a tárgyát; arról az oldalról, amelyről szorosan összefügg a mondanivalójával, magát a kisebbségi kérdést állítva a mondanivalója tengelyébe. A kisebbségi kérdés az ütközőpont. Minden, ami a regényben történik, vagy amiről abban szó van, ezen vagy ekörül fordul meg. Börcsök Erzsébet a jó írót, vagy akár azt is mondhatnám, hogy a sokat tapasztalt író ösztönével érzi, hogy egy regényben csak az mondható el, ami szigorúan a regény „tárgyához” tartozik. Mondanivaló: aminek a regény tárgyához – az író koncepciójához – közvetve vagy közvetlenül köze van, arra jellemző, annak a szolgálatában áll. Börcsök Erzsébet tudja azt is, hogy mindent a maga helyén és a maga idejében kell elmondani, nem pedig mondvacsinált apropókkal, hajuknál fogva előráncigált helyzetek forszírozásával, amelyekkel a legtöbb író gyanússá teszi magát a tulajdonképpeni céljait illetőleg, és aláássa a szavahihetőségét. Sohasem mond többet, mint amennyit az adott helyzetben szükségesnek tart. Sem többet, sem mást. Jó író műve ez a regény. Mégis az az érzésem, mintha a mondanivalója ezúttal nem egészen „feküdne neki”. Mintha ez nem lenne azonos azzal a mondanivalójával, amelytől a lelke terhes lehet. Ö bizonyára tudja, hogy mire gondolok. Ismeri az ihletnek amaz állapotát, mely olykor meglepi az embert, és arra készteti, hogy ott, ahol éppen találja magát, utcán társaságban vagy a templomban minden egyébről megfeledkezve átadja magát neki, ne hallja a hozzá intézett kérdéseket, ne ismerje fel a tárgyikat és az embereket, ne tudja azt, hogy. hol van, egyszóval a lélek megszállottságának ama körülményei, amelyet egy közkeletű meghatározással úgy szoktak jellemezni, hogy az ember „nincs itthon”. Ennek nyomait nem találom a regényében. A megfelelő ihlet hiányában azután megtörtént vele az a furcsaság, hogy kénytelen volt önmagát utánérezni. Börcsök Erzsébet legerősebb oldala a találó jellemzés, a frappáns kifejezőkészség. Ahol spontán élményeket ad, ott ez a tehetsége ezúttal sem hagyta cserben. De ahol nem önmagát, a lelkéből lelkezett ambícióját bírja a mondanivalójában, ott megfeneklik, és az ember maga is megkönnyebbülten lélegzik fel, amikor végre si[356]kerül a zátonyról visszaevickélni a szabad vizekre, ahol újra elemében van. Ott pedig veszetten forog az ember illúziója, ahol kénytelen a regény sorsáért aggódni. Az ilyen illúzió hasonlatos egy olyan kéjutazáshoz, amelyben az ember élete pillanatig nincs biztonságban, s a hullámok minduntalan átcsapnak a már félig vízzel megtelt hajó fedélzetén: a kéj elsikkad belőle, s ilyenformán az utazás is értelmetlenné válik. Ezért hadd vetem fel a kérdést: csakugyan így és ebből a szempontból írta-e volna meg Börcsök Erzsébet a regényét akkor is, ha szabadon választhat? Jó, jó, nem kergette senki. Nem kényszerítették, hogy a kisebbségi kérdést felvegye. Erről szó sincs. De szó van arról, hogy egy kissé már mindnyájan erkölcsi kutyakötelességünknek érezzük, hogy a kisebbségi mentalitásnak írásainkban helyet és hangot adjunk. Örökös a vád és a szemrehányás ellenünk, hogy ezt elmulasztjuk. Talán nem is alaptalanul. A szándéknak azonban önkénytelennek kell lennie. Úgy lehet, Börcsök Erzsébet csak szolgálatot kívánt tenni irodalmunknak, amikor azt írta meg, amit vártak tőle, esetleg ugyanakkor, amikor ő mást várt volna önmagától, mást szeretett volna adni. Kérdés: helyesen cselekedett-e? Kérdés: ugyanígy és ugyanezt a regényt írta-e volna meg akkor is, ha azzal csak magát az elmondandó történetet kívánta volna jellemezi, nem pedig egyúttal – mert azt talán kötelességének érezte – keresztmetszetét is adni az itteni, háború utáni állapotoknak? (Lám, már minden gyanús, és mi magunk sem hiszünk többé önmagunknak.) Szó sincs róla, ebből a szempontból is meg lehetett azt írni. A kisebbségi probléma is képezheti egy szerelmi történet magvát és gerincét. De itt egy kissé, nagyon kevéssé', mindenesetre azonban megértékelhetően a kisebbségi probléma a tulajdonképpeni cél, nem pedig az, amiről látszólag szó van, a szerelmi történet, amelyet az író az ügy iránti önfeláldozó készségében és odaadó buzgalmában akarva-akaratlanul is a kisebbségi problémának rendelt alá. A regény ebből a szempontból kissé, nagyon kevéssé, mindenesetre azonban megértékelhetően túlhajtott.

Meg kell különböztetnünk az írás eszközeit az írás céljától. Az eszközök sohasem válhatnak öncélúakká. A kisebbségi probléma csak annyiban juthat szerephez egy szerelmi történetben, amennyiben szervesen összefügg vele. Ezzel az elvvel nem tagadom meg a kisebbségi problémát. Ellenkezőleg, ezzel szolgálom. Nem elég a célt magunk elé kitűzni. Azt el is kell érni. Ennek pedig megvannak a maga törvényei. Nem tagadom meg a kisebbségi probléma létjogosultságát, csak azt mondom, hogy nem szabad azt spontán célunknak tekinteni ugyanakkor, amikor nem az. Az írásnak spontán elhatározásból kell fakadnia, nem pedig különféle „meggondolásokból”. A jó szándék nem elég. Én például a tulajdon koncepciómat sem tudom többé a magamévá tenni, visszaidézni, magamat beleélni, – ha azt a kellő pillanatban elmu[357]lasztott. Idegen testemtől-lelkemtől. Azután vannak dolgok, amelyek százezerszer foglalkoztattak már anélkül, hogy a megírásukhoz szükséges inspirációt, azt a bizonyos leleményességet és találékonyságot kiváltották volna belőlem, amelyet az írótól a feladata minden esetben megkövetel. Általában azt kellett tapasztalnom, hogy nem vehetem úgy és akkor elő magamat, amikor nekem tetszik, vagy éppen akkor, amikor ráérnék, és hajlandó volnék átadni magamat szenvedélyemnek a nyitott tintásüveg mellett”, ahogyan Nietzsche gúnyolódik velünk, firkászokkal. Az ember olykor mint a kotlóstyúk lovagol egy-egy eszmén kitartótürelemmel anélkül, hogy eredménye volna, míg máskor egy véletlen, egy jelentéktelen esemény, egy elejtett szó, egy rajtakapott mozdulat pillanatok alatt kiváltja belőle azt, amit napokon, heteken át hiába üldözött, hívott, idézett, csalogatott, mint a kismalacokat, csörgetve a kosárban a kukoricát, és csámcsogva hozzá, cs, cs, cs… Ennélfogva az író kénytelen állandóan önmagára lesni, ha önmagával akar találkozni A zsenialitás a legesetlegesebb valami. Talán én is tudnék a kisebbségi problémáról írni. De képtelen volnék erre csak úgy, amaz elhatározás birtokában, hogy most pedig leülök, és megírom a kisebbségi problémát. Nem, ekkora legény nem vagyok. Kénytelen vagyok akkor szolgálni az író urat, amikor szerencsém van hozzá. Amikor meglátogat, ki kell várnom az alkalmat és megragadni, félretéve minden egyebet, mert olyan ez, mint az álom: ha egyszer tovatűnt, üthetjük bottal a nyomát. Nem, mi, írók nem rendelkezhetünk szabadon önmagunkkal. Nem oszthatjuk be az időnket az óra szerint. Nem parancsolunk, hanem szolgálunk. Börcsök Erzsébet könyvét is hétfőn kaptam kézhez és olvastam el. Miért írom meg mégis csak ma a kritikámat, holott már péntek van? Nos hát, miért: mert csak ma – történetesen hajnali négy órakor – ugrasztott ki az ágyból a mondanivaló, amelyről pedig már-már le is mondottam, és tart a hatalmában azóta is megszakítás nélkül, ha érdekel valakit, hozzátehetem, hogy étlen-szomjan, mert az idő délután fél kettőre hajlik, és én mindeddig még sem nem ettem, sem nem ittam. – Azt mondom tehát ha bárkit közülünk megkörnyékez a kisebbségi probléma, habozás nélkül írja meg. Engedelmeskedjék a belső paracsnak. Ezt azonban várja ki. Semmi sem sürgős. A cél rovására sohasem.

Börcsök Erzsébet magára kényszerített bizonyos szempontokat: belekergette magát egy ihletbe, mely nem egészen sajátja. Ez már-már annyira sikerült neki, hogy az ember hajlandó lenne azt összetéveszteni a lelkéből lelkedzett ihlettel. Ha gyémántot keresett, aranyat minden esetre talált. Becses dolog az is. Voltaképpen dicsérnem kellene ezt a könyvet égre-földre. Nagy is volna, a csalódásom, ha nem lenne átlagon felüli sikere. Mert jó könyv ez. Ebben a pléh is ólom, és papíros irodalomban: színarany. Csak éppen nem gyémánt. Holott az is lehetne. Ez a kifogásom mind[358]össze ellene. Ez az, ami nekem fáj. Örülök az aranynak, amelyet kaptam, de sajnálom a gyémántot, amelyet érte adnom kellett. („Ó, én kapzsiságom lángja!…” – Nietzsche) Az olvasónak észre kell vennie, hogy nem alkalmazok átlag szempontokat, amikor Börcsök Erzsébet regényét bírálom. A magam igazolására mindössze azt szeretném, ha Börcsök legközelebb nem írna kisebbségi regényt, ha erre a belső ihlet nem kényszeríti. Vagy éppen az volna kívánatos, hogy legközelebb újra és csak azért is kisebbségi regénnyel próbálkozzék? Istenem: nem tudom. Nem merem eldönteni. Hiszen ezúttal is majdnem sikerült neki. Végeredményben teljesen rábízom, hogy ezeket a megállapításaimat mennyiben tegye a magáévá.