Folyóiratok

Kalangya, XI. évfolyam (1942. január-február) 1-2. szám

Fekete Lajos: Öröm-morzsákon életem

Mint jeladó zászló tüzes várfokon
úgy állok most a Duna parton.
Úgy állok lengve, idetűzve:
engem az idő ide szúrt le
zászlónak, igaznak. – Emberek jönnek,
megcsodálnak: nézd csak, amott egy
régi zászló!… Mindenkit testvéremnek
vallok, s még sincsen senki, ki barátom
volna, mert elkallódtam apró örömök
közt; s öröm-morzsákon lelni barátot
ma olyan nehéz.
Az eseményeken kívül estem
s lakom egy csendes özvegy hófehér
házát, túl a városon. Ablakom alatt
jár-kel a szegénység, lábujjhegyen,
lopva, – jaj, nehogy nekem is gondot
okozzon.
Különben csendes ház, az özvegy csendes
háza; öröm sütkérez kertjén, udvarán
és fehér cica nyújtózik a gangon.
A posta naponként levelet hoz; újságot,
könyvet, messzi jóbarát-szót, kik
gazdag csöndemben halkan rám találnak.
Künn, a ház előtt, a vonat viharzó
dübörgéssel vágtat s a kert alatt pár
lépésnyire sín fut; fut a világba,
míg álmélkodva nézem: ott szalad az élet.
Messzi fut az élet, míg nálunk lenn,
a kertben barackvirág lángol.
Majd settenkedő, nehéz május-esték
árnyai alatt derék, vén parasztok
baktatnak haza s rendre süvegelnek:
adj’ Istent szólva, – bennem kigyúl
a béke… Ó, szegény, fáradt véreim,
magyarok!…
Egy boldog zászlót meglenget a szellő
s én dúsgazdagon, apró örömök közt
oly messzi élek, messzi Duna parton
s öröm-morzsákon gyűjtök jó barátot.
Mert egyre hallom, mind gyakrabban hangzik: [22]
„…Egy csendes ember, költő; lenn élt
Újvidéken.” – Az ablaka alatt
lábujjhegyen jár-kel a szegénység, hogy
meg ne zavarják, míg velük zokog, vagy
róluk álmodik…