Folyóiratok
Kalangya, XI. évfolyam (1942. január-február) 1-2. szám |
Fekete Lajos: Öröm-morzsákon életem |
Mint jeladó zászló tüzes várfokon úgy állok most a Duna parton. Úgy állok lengve, idetűzve: engem az idő ide szúrt le zászlónak, igaznak. – Emberek jönnek, megcsodálnak: nézd csak, amott egy régi zászló!… Mindenkit testvéremnek vallok, s még sincsen senki, ki barátom volna, mert elkallódtam apró örömök közt; s öröm-morzsákon lelni barátot ma olyan nehéz. Az eseményeken kívül estem s lakom egy csendes özvegy hófehér házát, túl a városon. Ablakom alatt jár-kel a szegénység, lábujjhegyen, lopva, – jaj, nehogy nekem is gondot okozzon. Különben csendes ház, az özvegy csendes háza; öröm sütkérez kertjén, udvarán és fehér cica nyújtózik a gangon. A posta naponként levelet hoz; újságot, könyvet, messzi jóbarát-szót, kik gazdag csöndemben halkan rám találnak. Künn, a ház előtt, a vonat viharzó dübörgéssel vágtat s a kert alatt pár lépésnyire sín fut; fut a világba, míg álmélkodva nézem: ott szalad az élet. Messzi fut az élet, míg nálunk lenn, a kertben barackvirág lángol. Majd settenkedő, nehéz május-esték árnyai alatt derék, vén parasztok baktatnak haza s rendre süvegelnek: adj’ Istent szólva, – bennem kigyúl a béke… Ó, szegény, fáradt véreim, magyarok!… Egy boldog zászlót meglenget a szellő s én dúsgazdagon, apró örömök közt oly messzi élek, messzi Duna parton s öröm-morzsákon gyűjtök jó barátot. Mert egyre hallom, mind gyakrabban hangzik: [22] „…Egy csendes ember, költő; lenn élt Újvidéken.” – Az ablaka alatt lábujjhegyen jár-kel a szegénység, hogy meg ne zavarják, míg velük zokog, vagy róluk álmodik… |