Folyóiratok

Kalangya, XIII. évfolyam (1944. június 15) 6. szám

Csuka Zoltán: Bisztray Gyula: Éltem én is Árkádiában

Fiatal évei költői termését gyűjtötte egybe, és adja először könyv alakban Bisztray Gyula, akinek nevét tanulmányaiból ismeri jól a magyar olvasó. Sokan közülünk azt se tudták, hogy Bisztray valaha is verseket írt, bár tanulmányainak nemes és lendületes stílusa, képei, szófűzései sokszor járnak a költészet határán. A magyar tanulmányírás az utóbbi évtizedben (Németh László, Cs. Szabó László) különben is elszökellt a szürke próza területéről, látszik, hogy költők is művelik, s egy-egy magyar tanulmány sokszor szinte szabad versként hat, és a költészet határát súrolja. Bisztray is azoknak a tanulmányíróknak a sorában áll, akik vagy a költészettel kezdték, vagy költészettel folytatják, de mindenképpen éltek és élnek ma is Árkádiában, „istenek közt, [179] kék ég alatt.” Mert egyszer nem lehet Árkádiában élni, és azután hűtlenné válni hozzá, aki egyszer élt Árkádiában, az örökké eljegyezte magát ezzel a tájjal még akkor is, ha csalódások, az emberek gonoszsága és egyéb más ok miatt (Istenem, mennyi ok van manapság arra, hogy a költő elhallgasson!) nem nyúl többé a lanthoz, azaz hogy mai nyelven szólva nem ül le az írógéphez, hogy a láz percében ceruzával megfogant verset végleg kisimítsa és lemásolja.
Szóval Bisztraynak ez a kötete sem azt jelenti, hogy élt Árkádiában, és otthagyta, legfeljebb azt, hogy a vers világából a szélesebb területű próza világához érkezett, de Árkádia levegőjét ma is érezni minden egyes mondatán. Annál inkább örvendünk, hogy most egy kötetben gyűjtötte össze verseit, ifjúkora és főleg a húszas évek mondanivalóit. Első verseiben szülőföldjét, a dél-erdélyi tájat énekli meg, s ezek a versek tartalomban és formában is meglepően tiszták, akár a havasi táj, amelyben születtek. Bisztray kora ifjúságában elszakadt Erdélytől, családja az uralom-változás idején kiköltözött onnan, és a nagyvárosba került költő nem tudja felejteni a friss tájat, amely mindörökre otthagyta képét lelkében. A Retyezát óriás havasai, a Sztrigy áradó rohanása, Déva vára, a magyarbrettyei vidék mind-mind az ifjúság hamvas színével maradtak meg a lelkében, s verseinek sorai épp úgy őrzik ezt a hamvas üdeséget, mint a fiatalemberré serdült ifjú. Nem is tudja megszokni soha a nagyvárost. Pesten éppúgy ez az ifjúkori táj tér vissza hozzá, mint később Párizsban. Fiatalkori versei színben és formában is megkapóak, a hazai sírkert romantikája, a halálra bölcs belenyugvással és szelíd lemondással készülő nagymama alakja tiszta és sugárzó. Kötetének második ciklusát az Erdélyre visszaemlékező verseknek szenteli, s ugyanekkor énekli meg több versben is a nagyvárost, amely lehet a számára menedékhely, de otthon soha. Az igazi otthon mégiscsak az, amelytől pedig gyermekkorában szinte ösztönösen menekült, mert a falu bőségét és egyben bénító hatását is látja benne, holott küzdelemre, kemény, birkózó munkára vágyik. „Míg élnünk kell: jó munkát mindörökre! S ha meghalunk: az Úristen fogad!”
A hétköznapok munkája azonban kiszívja Árkádia éltető nedveit; „jó munkát” kell végezni naponta, s ez a jó munka kenyeret is jelent, a vers mind ritkábban tér vissza a költőhöz, az ünnepi önfeledt pillanatok sora ritkul. („Mi lesz a szárnyaimmal?”) „Nem a Halál, engem az Élet öl meg” – írja a Gyilkos hétköznapok c. versben. Közben Párizsba is elkerül, s ez az élmény kiváltja belőle a szabad versek egész sorát. Ha majd egyszer valaki összegyűjti a külföldön született magyar verseket érdemes lesz végigolvasnia Bisztray párizsi költeményeit is. (Magyar varrónő Párizsban.) A század és saját élete harmincas éveiben aztán belekerül abba a taposómalomba, ahonnan – úgy látszik – már nem nyílik szabadulás, a férfiévekbe jutott költő egész nemzedékének tragédiáját érzi, szája elkeseredik, de ez az elkeseredés már nem versírásra sarkallja. Egy fojtogató évtized évei szívják ki a költő legszebb és legrejtettebb álmait, egy korszak, amidőn az építkezés „leépítésből” áll, utána pedig már az új világháború árnyai rémlenek fel, új és más feladatok következnek el. Az ifjúság szárnya a harmincas esztendők „számító és gonosz vénembereinek falanszterében” hanyatlik le, és a költő az ezer és ezer szürke ruhás fiatalember között siet „talmifáraóknak” piramisköveket faragni. Egy-két vers őrzi ennek a lélekgyilkos évtizednek az emlékét, aztán közöttük 1940-ben ismét fellobban egy pillanatra a líra; visszapillantás Árkádiára, amelyet a költő – úgy érzi – otthagyott. Pedig mi bizton tudjuk, hogy nem. Árkádia ott él ma is a lelkében, a későbbi években is, csak éppen köntöst váltott, versek helyett tanulmányokban hajt ki, s nedvei ott áramlanak Bisztray Gyula versbe nem foglalt mondataiban. Sőt azt is hinnünk kell, hogy egyszer régi, hamvas szépségük új versek köntösében jelentkezik. [280]