Folyóiratok

Kalangya, XIII. évfolyam (1944. június 15) 6. szám

Csuka Zoltán: Márkosfalvi Barabás Miklós önéletrajza

Észak-Erdély visszatérése után különösen nagy élénkséggel indult meg a művészettörténeti kutatómunka, amelynek terén Bíró Béla egész sor régi magyar erdélyi művészről írt jelentékeny értékű tanulmányt az erdélyi magyar folyóiratokba. Általában az erdélyi kutatók nagy figyelmet szentelnek a memoárirodalomnak, mintha csak pótolni akarnák a több mint két évtizedes elszakítottságot, mikor ez a munka a körülmények kényszere folytán sokkal nehezebb volt, mint ma. Ennek az érdeklődésnek köszönhetjük az előttünk fekvő kötetet is, amely Barabás Miklósnak, a szélesebb közönség körében is jól ismert nevű erdélyi festőművésznek önéletrajzát teszi közzé egészében, és így lehetővé tette, hogy a nagyközönség is közelebbről megismerkedjék azzal a korszakkal, amely a magyar művészet talpra állása tekintetében igen nagy fontossággal bír.
Barabás Miklós élete kemény és küzdelmekkel teli élet volt. Abban az időben a magyar képzőművészet még csak egyes mecénásokra támaszkodhatott, s bizony, igen kevés volt az a magyar művész, aki idehaza is meg tudta vetni a lábát, s szembe tudott nézni a nélkülözésekkel, s emellett mégis hűséges maradt önmagához és művészetéhez. Barabás a nagyenyedi kollégium tanítványa volt, de korán felébredt benne a művészhajlam, istenhozzádot mondott a kollégiumnak, s előbb Szebenbe, majd Bécsbe ment, hogy aztán onnan Bukarestbe vándoroljon, s ott kezdje meg, idegen környezetben az önálló művész életét. Az önéletrajz érdekes világot vet a korszakra, megelevenednek előttünk a történelmi nevek. Széchenyi, Vörösmarty, Kossuth, Wesselényi, Batthyány alakjával találkozunk úgy, ahogyan a művész a mindennapok világánál látta őket, bár az önéletrajzot Barabás csak élete alkonyán és így természetesen bizonyos távlatba állítva írta. De talán épp ez teszi különösen értékessé és tárgyilagossá írását, s ugyanezt a tárgyilagosságot a művész nemcsak másokkal [278] szemben őrzi meg, hanem önmagával szemben is kötelezőnek tartja. Aki olvasta Berde Mária regényét, melyben Barabás Miklós ifjúkori szerelméről megemlékezik (A hajnal emberei), csodálkozva látja, milyen tárgyilagos és szigorú Barabás még a saját fiatalságával is. De e nélkül a tárgyias szigor nélkül aligha emelkedhetett volna fel abból a nyomorúságból, amelyben gyermekkorában ez a saját erejéből felszínre került fiú leledzett.
Bíró Béla komoly és szakértő bevezetője méltón csatlakozik ehhez az önéletrajzhoz. Lehetetlen, hogy a délvidéki olvasó eszébe ne jusson, mennyire fontos lenne, hogy a mi fiatal tudós tollforgatóink a Délvidéken az erdélyihez hasonló munkát kezdeményezzenek; ha szegényebb is talán itt az anyag, de elkallódott értékeink felkutatása annál fontosabb lenne.