Folyóiratok

Kalangya, XIII. évfolyam (1944. június 15) 6. szám

Bogner József: Nemzetiségi jog és nemzetiségi politika

Sok állam életében nem volt probléma, és nem jelentett politikai zavart az állam területén élő nemzetiségek esetleges jogainak és sérelmeinek hangoztatása. Európában számtalan olyan állam volt, amelyek igen nagyszámú nemzetiségekkel kellett volna, hogy számoljanak, mégsem találjuk nyomát annak, hogy nemzetiségeinek jogait a törvényhozás útján próbálták volna az alkotmányuk szerves részévé tenni. Szükségesnek tartjuk ezt hangoztatni azért, mert nemzetiségi kérdésről szólva legtöbbször Magyarországot marasztalják el, a magyarságot támadják, mégis egész Európában Magyarország volt az egyetlen állam, ahol a nemzetiségi jogokat törvénycikkekben foglalták össze, és az alkotmány szerves részévé tették.
Az elmúlt világháború után a Párizs környéki békék az utódállamok nemzetiségei számára bizonyos jogokat kívántak biztosítani, ezek azonban egyrészt kívülről, tehát nemzetközi vonalon kikényszerített és legtöbbször be nem tartott jogszabályok voltak, míg ezekkel szemben Magyarország a nemzetiségi jogokat spontán, minden külső behatástól, saját maga életében senkitől erre nem kényszerítve már ezelőtt 75 évvel ezeréves alkotmányának szerves részévé avatta az 1868. évi XLIV. törvénycikkben.
Önként adódik a 75 éves jubileum alkalmával, hogy a nemzetiségi jog és az ezzel kapcsolatos problémák, valamint ezeknek törvénycikkbe való összefoglalása tudományos alapon feldolgoztassék, hogy ezáltal bizonyítani tudjuk, hogy Magyarországon a „kisebbségek” védelmét nem nemzetközi jogi kötelezettségek váltották ki, hanem azt spontán közjogi úton szabályoztuk akkor, amikor még ilyen kérdésekről Európa országaiban egyáltalában nem is beszéltek. Ezt a feladatot vállalta magára Mikó Imre dr. országgyűlési képviselő a M. Kir. Ferenc József Tudományegyetem jogi karának meghívott előadója akkor, amikor a „Nemzetiségi jog és nemzetiségi politika” című munkáját közzétette.
Mikó tanulmánya felöleli az elmúlt másfél évszázad magyar politikai történetét is, mert ezekkel nemzetiségi jogszabályaink és egyes intézkedései szervesen összefüggenek. A könyvet áttanulmányozva tapasztaljuk, hogy valóban igaza van a szerzőnek akkor, amikor az előszőban azt állítja, hogy jogalkotásunknak egyetlen olyan fejezete sincs, amely annyira át volna itatva politikummal, mint éppen a nemzetiségi jog.
Mikó könyvét öt nagy fejezetre osztotta. Az első fejezetben a nemzetiségi kérdést a magyar államnyelv bevezetésének pillanatától kezdve tárgyalja, de a megértés végett egészen II. József nyelvrendeletéig nyúlik vissza. Könyvének ez a része igen sok fontos közjogtörténeti kérdést világit meg oly módon, hogy a Szent István-i ország minden területének felvetődött problémáira gondol, és minden vonatkozásban egyforma jártasságról tesz tanúságot.
A második fejezetben a nemzetiségi törvény megalkotását tárgyalja. Itt is megtaláljuk a megfelelő történelmi részt, és délvidéki szemszögből nézve összegyűjtve találjuk meg mindazokat az idevágó szerb felszólalásokat, amelyeket a törvény megalkotásának ideje előtt és alatt Popović, Svetozar Miletić valamint a többi szerb nemzetiségi képviselők, valamint a bunyevácok elmondani szükségesnek tartottak. Azt is megtaláljuk pompás felsorolásban, hogy a nemzetiségi törvényjavaslat ellen kik szólaltak fel, és kik foglaltak állást a törvényjavaslat ellen.
A harmadik fejezet a nemzetiségi politikánkat tárgyalja a kiegyezéstől egészen napjainkig. Tisza Kálmántól kezdve egészen a legújabb időkig megtaláljuk a fontosabb rendelkezések hatását, valamint azoknak rezonálását a nemzetiségek kongresszusain és gyűlésein éppen úgy, mint a képviselőházban. Érdekes része ennek a fejezetnek az, amely a trianoni kor rendelkezéseit tárgyalja, mert rámutat arra is, hogy a trianoni békeparancs kevesebb jogot biztosított a nemzetiségeknek, mint amennyit az előző magyar jogszabály. Ugyan[277]csak ebben a fejezetben tárgyalja Mikó a már napjaink eseményeit, tehát Felvidék, Kárpátalja, Erdély visszatérését s az ezekkel kapcsolatban kiadott rendeletek jelentőségét, Teleki Pál és Hóman Bálint nemzetiségi politikáját.
Nemzetiségi jogunk alapelveit Mikó könyvének negyedik fejezetében tárgyalja. Itt találjuk a politikai nemzet fogalmának pontos meghatározását és egyben összehasonlításokat arra, hogy nemzetközi viszonylatban, más nemzetekhez való összehasonlításban miként alakult nálunk ez a kérdés. Az államnyelvről szóló rész tárgyalja a király uralkodási nyelvét, a törvények és rendeletek, valamint az országgyűlés nyelvét, kitér a közigazgatás, kormányzat és az igazságszolgáltatás nyelvére is.
Az ötödik fejezet a nemzetiségek tételes jogait tárgyalja. Ebben a fejezetben is megtaláljuk a történeti részt az Aranybullától a Hármaskönyvön keresztül a jobbágyfelszabadításig, de tárgyalja ezenkívül a vallásszabadságot védő törvényeket is.
Mikó könyvének értékét a szaksajtó már megállapította. Mi azokhoz a dicséretekhez újat hozzáfűzni és azokat értékesebb megjegyzésekkel kiegészíteni úgysem tudjuk. Azt azonban leszögezzük, hogy könyve hézagpótló mű, mert egy ilyen könyv hiányát eddig nemcsak magyar, de nemzetiségi oldalról is régen sérelmezték. Úgy érezzük, hogy nemzetiségi jogunk és nemzetiségi politikánk összefoglalása módot ad arra, hogy a kérdés történelmét nem ismerők másképpen ítéljenek a magyar népről, és lehetőséget ad arra, hogy a bennünket elítélők a kérdés történetének megismerésével ítéletüket megváltoztassák, mert az 1868. XL1V. törvénycikk erkölcsi értéke a 75 éves távlatból egyre tisztábban és jobban ragyog annak ellenére, hogy a vesztett világháború után és a trianoni békeparancs után a Szent István-i ország darabokra szaggattatott, és a népei több országba hányattak szét, amelyeknek törvényalkotásával, nemzetiségeinek életével, nemzetiségi jogvédelmével az összehasonlítását nemcsak kiállotta, hanem azokat teljes egészükben minden tekintetben túlszárnyalta.