Folyóiratok

Kalangya, XI. évfolyam (1942. január-február) 1-2. szám

Cziráky Imre: Göröncs

Országút. Porlepte eperfák jobbról, balról. Szürke, szikes, szikkadt sárgöröngyök milliárdjai. Kátyúk, hüppenők, rugós üléseknek ringató lankák. Porcfű, tövis. Por. Párhuzamosan futó kocsi nyomok girbe-gurba vonala. Pipiske, búbos banka, verebek.
De sok minden, jaj, Istenem, de sok minden akad, de sok minden mesél az országutakon!
Igaz, nem minden emberfia számára! Akad ember, aki ha néz is, nem lát. Ha lát is, alig lát túl a lovak fején. Csak az utat előtte, nemrég elhaladt kocsik párhuzamosan szaladó keréknyomait látja. Nene, itt terhes kocsik kerülték egymást! Emitt meg talyiga futott nemrég el! Ennyiben marad. Az útszéli rögök szürke, unalmas folttá olvadnak össze csak előre néző, józanságokhoz szokott szemében.
Pedig de sok minden akad, de sok minden mesél az országutakon!
Teszem azt, ha ez az átmenti kátyú most beszélni tudna, minden istenes lélek befogná a fülét. Mert éppen ebbe a kátyúba hüppent bele Farkas Pista bácsi kocsija, amikor ma egy hete a hetipiacról iparkodott kifelé a szállásra. A hüppenés lett volna a kisebbik baj, de az újonnan vásárolt pipacsutora is az ember makkegészséges fogai közt volt! Mondanom sem kell, hogy a pipacsutora roppant össze. No most, aki Farkas Pistát ismeri, tudhatja a többit!
De ez még semmi! Amott, a fordulónál, az út szélén poros bozót lepi már el azt a mély kátyút, amelyik mellett az őszön vérbe fagyva, az összetört kocsi alatt megtalálták Mándos Péter holttestét. Ma sem tudják a csendőrök sem, mi történt, hogy történt. Hej, ha az a kátyú mesélni tudna!
Nagy kátyú, nagy hant, nagy rög, nagy mese. Vagy ki tudja? Kisüt is, borul is, új szekerek jönnek, ormótlan kerekeik kettészelik a nagy hantokat, kopik a rög, rögöcske lesz belőle. Vagy ahogy mifelénk nevezik: göröncs. Azért a mese csak marad, ha göröncs is! Pedig ezrével hever az országúton Futó kocsiból nézve unalmas szürke folttá olvad össze mind. De ha valaki megáll, és kezébe veszi: kisvártatva mesélni kezd az is. Érdemes felvenni, mert a göröncsből már úgy se lesz semmi. Csak por, amit akkor kap fel a bolondos szél, amikor akar s akkor már vége a mesének is!
Ilyen útszéli, szikkadt, szürke, szikes göröncs volt Pap Pali is. Szürke göröncs, akiből ezrével terem az ország útján. [10]
Dušan Stajić szállásán béreskedett már időtlen idők óta. Még akkor keveredett ide, amikor tizenkilencben kezdtek hazaszállingózni a fogságból a katonák. Pedig nem is erről a vidékről való. Nem is ide készült, hanem haza, a Tisza túlsó oldalán lévő falujába, a maga portácskájára, a maga házába, a maga családjához. Fiatal asszonyt hagyott itt ő tizenötben, a Marist meg a Palikát. Tán csak élnek? Mert ő ugyan hírt sem hallott róluk.
Fekete éjszaka volt, hogy a faluba ért. Bezörgetett.
– Maris! Itthon vagy e?
– Ki az? – Kérdezte egy ijedt asszonyi hang, de nyomában már felgyulladt a lámpás is.
– Eressz be, majd meglátod!
Azzal, mint aki jól ismeri a járást, mindjárt a kapura is fordult, benyúlt az alacsony kapu tetején és biztos kézzel nyitotta meg a kallantyút. Másodszor már a konyha ajtaján zörgetett.
Hogy aztán kinyílt az ajtó, magabiztos léptekkel nyomakodott befelé, de a szoba ajtajában eléje állt valaki. Egy ismeretlen ember. Pedig az ő sipkája volt a fejébe nyomva, megismerte. Maris ijedten ugrott le az ágyról s az ember mögé állt, mintegy védelmet keresőn.
– Vasilj…! – sikoltotta.
Riadt tekintetét az érkező ember arcába fúrta s tekintete rémületet árult el, amikor ismét elsikoltotta magát.
– Pali…!
A megismétlődő sikoltásra Maris ágyáról két ijedt, síró gyerek ugrott le s az ismeretlen ember lábszárába kapaszkodva bújtak meg megette.
Két gyerek volt! Riadtan néztek vele farkasszemet mind a négyen. Egyikük sem mozdult. Maris sem, Az ismeretlen ember sem. A Vasilj! A nagyobbik gyerek sem…, a Palika! A kisebbik, a fattyú sem.
Érezte, köd borul a szemére. Még állt, szétterpesztett lábakkal állt az ajtóban, de belekapaszkodott a félfába, hogy el ne essék. Úgy érezte, mintha valami nagy szekér gázolt volna rajta keresztül. Valami megszakadt, valami kettétört benne. Mint amikor nehéz búzás zsákokkal megrakott szekér kettévágja a hatalmas hantot és görönccsé aprítja.
Először, hogy elöntötte mellét a forróság, nagyot akart kiáltani. Valami olyasfélét: …„Kifelé a házambú… a párom mellű, kurafi ruszkija! Maris…, te utolsó, te szemét, pusztulj te is a fattyúddal együtt! Kifelé…, mert…” [11]
Akkor történt, hogy a nagyobbik gyerek, az ő Palikája sírva fakadt, átölelte a szőke orosz lábszárát görcsösen és úgy mondta neki:
– Jaj, édesapám…!
Erre a szóra megmozdult valami a mellében. Talán nem is a szíve! Csak az a vasdarab, amit a kárpáti harcok óta hordozott a szíve táján s amitől, ha elöntötte az indulat, rögtön fuldokolhatnékja támadt és olyan szúrása, hogy nem juthatott szóhoz.
Nem is szólt egy szót sem, csak odanyomta a kezét a mellére, ahol a vasdarabot érezte és kifordult a házból, vissza a feneketlen éjszakába.
Talán kiáltottak is utána? Semmit sem hallott belőle. Csak ment, ment órákig, míg egy szárkúp mellett összeesett. Hogy aztán feltápászkodott, ott meg is aludt.
Másnap folytatta útján. Így ért a Tiszáig. Ott sem volt megállása. Átkelt a kompon s újra ment, ment, míg a mellében lévő vasdarab szúrása meg nem állította Dušan Stajićék szállása előtt.
Bekéredzkedett. Munkát kapott. Ott maradt.
Nagyon kettőbe tört a valamikor híres Pap Pali! A hatalmas hantból szikkadt, szürke, száraz göröncs lett: a Stajićék Palija, aki esztendőkön által nem mozdult ki a szállásról soha, még a ruhaneműt is úgy vásárolta meg számára látatlanban a gazdaasszonya. Keveset beszélt, keveset kérdezett, még kevesebbet felelt. Tehén-, ló-, disznó- és birkagenerációk nőttek fel a keze alatt az évek hosszú során. Ezek voltak szinte egyedüli ismerősei.
A belsejében mintha minden meghalt volna. Nem is maradt ott egyéb, mint egy kínzó, mindig erősebben maró, életet sorvasztó, lelket ölő gondolat: Vaszilj…, Maris…, Palika…, édesapám…!
Az is lehet, hogy csak a vasdarabtól volt ez a maró fájás is. A vasdarabtól, amit ott a Kárpátokban szerzett. Ha nagyon fájt, ha nagyon tűrhetetlen volt számára a fájdalom, sokszor kezébe vette beretva éles bicsokját és erősen töprengett azon, mi lenne, ha most szépen óvatosan benyomná a kést a fájó bordák közé? Talán épp a vasdarabig érne a kés hegye…? Talán így kipiszkálhatná…? Mindig abban reménykedett, hogy kibújik az magától is. Hallott effélét másoktól is. Akadt olyan, akinek a sarkán bújt ki esztendők multán! De neki csak állt egy helyen és fájt kegyetlen, ha nekijött. Akár az a három szó: …Vasilj, …Maris, …édesapám!
* [12]
Ki tudhatná, hány esztendő telt el azóta?
Beletanult már nagyon a Stajićék tempójába. Kis híja, hogy a keresztet is nem rácosan vetette, ha olykor imádkozhatnékja támadt.
Aztán egy este beállított a szállásra Vasilj.
Csak egyszer látta az életében, akkor is csak pár percre, tompa lámpafény mellett, mégis ráismert. Szerbül beszélt, de az orosz szerbül nem tanul meg soha! Csak oroszosán selypít az. Disznókat vásárolt a környéken a megbízója számára. Mert csak amolyan más keze lába volt. Gyalog járta a szállásokat. De pénze volt! Stajićnek is szép summafoglalót adott. Palit nem ismerte meg még akkor sem, amikor a kocsira ültek. Mert a gazda parancsolatjából Vasiljt a tiszai kompig kellett szállítania Palinak.
Egymás mellett ültek. Pali hallgatott, de Vasilj, mintha a vesztét érezte volna, csak beszélt. A feleségéről, a két gyerekéről, akik már legénysorba léptek. Megvan az asszonnyal békességben, pedig magyar asszony, akinek az ura… hogy, hogy nem ott maradt. Ahonnan jött. Aztán nagyot nevetett azon, hogy ki tudja, hátha az most épp úgy ölelgeti az ő Natuskáját, mint ő a magyar asszonyt! Mert hát ilyen bolond az élet…! S ugyan ki várna arra, aki elment…?
Csendesen kocorásztak a lovak. Igaz, ivott is egy kicsit s így még könnyebb volt rózsaszínben látni az életet!
Pali már másodszor fordult vissza a hátulsó kerék felé tekintgetve, mintha valami bajt észlelt volna. A harmadszori visszatekintés után, amikor éppen befordult a kocsi a tiszaparti füzes sűrű erdejébe, szó nélkül Vasilj kezébe nyomta a gyeplőszárat s ő maga lomhán átlépett az ülésen a kocsi farába s ott igazgatott valamit. Vasilj hátratekintett, de amikor látta a motoszkáló embert, újra előrefordult, annál is inkább, mert az összevissza meredező fűzfatönkök között ugyancsak kellett ügyelni a lovakra, hogy el ne vétsék az utat!
Aztán Vasilj egyszerre csak nagyot rántott a gyeplőn, görcsös mozdulattal felemelkedett, mintha le akarna ugrani a kocsiról, hirtelen szétcsapta nagy, lomha kezeit, aztán hörögve zuhant vissza az ülésre.
Pali akkor húzta ki borotvaéles bicskáját a hátából.
Még a lovak sem ugrottak meg, olyan csendben történt az egész. A vér is a szalmára folyt csupán.
Vaszily hörgését elnyelte a füzes susogása.
Még két rossz ekevasat is ráerősített a nehéz öreg láncra, mellyel körülkötözte a holttestet Pali s úgy engedte bele a Foknál a Tiszába. A véres szalmát is utána dobta a habokba. [13] A kezét is megmosta, a kocsit is megvizsgálta aprólékosan, aztán vissza kocorázott a Stajić-szállásra.
Nem mondom, Palit is kihallgatták, faggatták, de olyan szürke, semmitmondó arckifejezéssel felelgetett a kérdésekre s olyan valószínűtlen volt, hogy a Stajićék Palijának valami köze lett volna a dologhoz, hogy elengedték.
*
Aztán várt még vagy két esztendeig. Talán tovább is várt volna, de az a vasdarab, vagy ki tudja micsoda ott belül a mellében csak nem hagyta! Fájt kegyetlen! Köhögött. A lelkét maró három szó közül Vasiljé, igaz, már kiesett a számításból, de a megmaradt kettő: …Maris…! Édesapám…! …mintha még jobban fájt volna! Hosszú, szürke esztendők során, ha megfájdult, ha szúrt ott a mellében az a valami, csendesen, szótlanul csak a mellére rakta a kezét és várt, amíg csendesül a fájdalom. Mostanában már sóhajtozott is. Marist meg a fiát emlegette, ha senki sem hallotta.
Egy őszi estén azután eltűnt a Stajić-szállásról. Még a hátralévő bérét sem kérte ki, nehogy marasztalják, nehogy megkérdezzék, hova megy?
Másnap éjjel bekopogott a háza ablakán.
– Maris, itthon vagy e?
– Ki az? – kérdezte egy ijedt asszonyi hang, de nyomában már felgyulladt a lámpás is.
– Eressz be, majd meglátod! – mondta, szinte szóról szóra ismételve amit tizenkilencben mondott.
Aztán nekitámaszkodott az ablak alatt álló eperfának, mert érezte, elhagyja az ereje. Az a vasdarab nagyon fullasztotta!
Szép szál legény nyitotta meg a kiskaput.
– Kicsoda maga? – kérdezte keményen. – Kit keres?
Az ember felerősödve támaszkodott neki az eperfának.
– Én…? Én a Pap Palit keresem.
– Én vagyok!
– Te volnál, gyerekem…? A Pap Pali?
Tántorgó lépésekkel közeledett a legény felé. Az óvatosan, részeget, gyanús idegent szimatolva a tántorgó alakban, védelmi állásba helyezkedett.
– Mert hogy… én is… Pap Pali lennék… édes magzatom – zokogta emez.
A furcsa hangzavarra Maris asszony is előkerült, meg a másik gyerek is. A Vasiljé, akit Vincének neveztek. Az támogatta az anyját, mert hogy Palit a kisebbik Palinak kellett betámogatni a házba. [14]
Jó darabig szót sem lehetett érteni, mert hogy odabenn is csak sírt mind a kettő. Pali az esztendők óta visszafojtott könnyek ömlő áradatával, Mari asszony riadtan, ijedten, szánakozón. Pali meg Vince a kemencepadkára húzódva nézték őket.
Kisvártatva Pali felemelte a fejét az asztalról a nagy nekiborulásból elhallgatott és szótlan fájdalommal szorította tenyerét a mellére.
Mari asszony nem tudta ugyan mire vélni a hallgatást, de ő is elhallgatott. Felemelkedett a helyéről s közelebb lépett az urához. Hogy az csak nem szólt, bátorságot vett magának s rátette kezét az ember asztalon felejtett öklére, másik kezét a vállára és vékony, káricáló hangon beszélni kezdett:
– Mer minden azé vót édes… – pár pillanatig kereste a megszólítás szavát – …párom, hogy amikó ma mindnyája itthon vót, te csak nem gyütté! Magam vótam oszt… nehéz vót. Azt is rebösgették, hogy nem is gyüttök, hanem tán ott is maradtok, akár az orosz foglyok, akik itt maradtak.
Nagy lélegzetet vett, úgy folytatta:
– No oszt akkó kéredzkedett be a Vasilj.
Kissé megmélyült a hangja, amikor a Vince gyerekre nézve folytatta:
– Ennek a gyereknek az apja e!
Pali révedező tekintete a legénykére tévedt. Az belepirult.
Az asszony mind halkabb hangon folytatta.
– Oszt itt maradt. Dolgozott, keresett ránk. Apja vót a kee fiának is.
Most meg a Pali gyerek pirult bele, mert az apja még mindig hallgatott. Csak a szürke, fáradt szeme beszélt, ahogy rátekintett. Az asszony is nagy szünetet tartott, aprókat sóhajtott s az elmúlt húsz esztendő rövidre szabott regényét is befejezte egy csendes, összeroskadó mondattal:
– Aztán ő is elment…
Pali fáradt mozdulattal vette le melléről a kezét s csak egy csendes szóval felelt:
– Hazament.
Maris asszony nem mert kérdezősködni de kisvártatva megtoldta a szót óvatosan, félénken.
– Haza?… Hova haza…? Oda, ahunnan kee is gyütt e?
– Oda. – Dünnyögte Pali. – A végin csak hazamén mindenki. Csak egy haza van… Akárhun is, akárhogy is csavorog az ember élete, a végin csak hazahozza valami…
A Pali gyerek valahogy úgy érezte, neki is szólnia kell valamit. Lehet, hogy csak most döbbent rá, hogy ez a szo[15]morú, csendes ember mégis csak az ő apja! Felkelt a padkáról s közelebb lépett:
– Hát vesse le a kabátját, édesapám!
Vince még jobban belepirult, felállt ő is, de azért nem tudta, mit csináljon, hogy is szóljon. A bátyja segítette ki a zavarból:
Te meg meríjj a kútbú, hagy mosdjon meg apánk!
Így mondta: apánk.
Az öreg Pali szótlanul biccentett rá, mint aki beleegyezik a mosdásba is, meg az „apánk” megszólításba is.
Míg a mosdás, tisztálkodás tartott, Maris asszony sietve kapkodott elő egyet mást a kamrából. Még pálinkát is tett az asztalra.
Hogy az ember csendes megadását látta, már kérdezősködni is kezdett.
– Osztán ahun vót kee, vót olyan is, aki innen ment vissza?
– Vót.
– Osztán…, izé… akarom mondani, hogy hát ott keenek is vót asszonya meg…
– Maris! – Vágott közbe minden felindulás nélkül, de nagyon határozottan az ember. – Én hazagyüttem. Az vagyok megest, aki vótam. Az urad meg a gyerek apja.
Hogy észre vette fia megett a Vince gyereket is, csendesen kijavította a szót:
– A gyerekek apja! De ugye nem kérdeztem tüled semmit?
Hirtelen felállt, de nem szólt sokáig semmit, csak hirtelen mozdulattal a melléhez kapott. Mikor kis hallgatás után újra szóhoz jutott, belenézett az asszony szemébe és nagyon megfontoltan csak annyit mondott:
– Te se kérdezz! Hazagyüttem, oszt le van!
Reggelre kelve felvette Vasilj még használható ruháját, befogtak a kocsiba és Pap Pali úgy ment ki két fiával az alsó ugarba megnézni, kel-e a búza?
Csak hat kvadrát volt a föld, de ezt még az apjától örökölte. Ahogy lehajolt, felemelt egy szürke göröncsöt. Sokáig nézte könnybe lábadt szemmel.
– Csak szebb…! – dünnyögte.
Aztán csendes áhítattal morzsolgatta szét az ujjai között.
A reggeli szellő pár pillanat múlva széthordta kérges tenyeréből a morzsalék port. [16]