Folyóiratok

Kalangya, II. évfolyam (1933. május) 5. szám, 289–360. p.

Farkas Geizát nem tudom őstalajból származó írónak értékelni. Nem az a fajta, amelyben századok gyűjtötték össze a lélek robbanóanyagát, hogy az alsó rétegek, mozdulatlanságukban halott és száz más réteg nyomasztó súlyával eltemetett talajából rázkódva és lázongva kizúduljon, tüzet vetve és hamut szórva. Nem az az író, aki magával hozta az őstalaj elfeledett értelmét, csodálatos ízt adva levitézlett szavaknak, agyongondolt gondolatoknak, elhasznált érzéseknek. Nem az az író, akiben beszélni kezd az ősi talaj, és csodálatos közléseivel ráébreszt bennünket gyökereinkre, mely a talaj sötétjéből sohasem kerül öntudatunk világába, amely mi vagyunk, de mégis évszázadok omladékrétegével takarva egészen külön és ismeretlen világ. Az őstalaj különös átszakító erőt, elemi erővel ható föltörekvést, elfelejtett erőknek magukra eszmélését, a kikulturáltban az elpusztíthatatlannak és örökké hatónak jelentkezését érzékelteti.

Farkas Geiza nem ebből a talajból való. Ő annak a középosztálynak leszármazottja, amely a tradíciók megőrzésének élt, de a hagyományokat csak külső jelentkezésükben, megmerevedett formájukban becsülte, s még az alkalmazkodás formaváltoztatását sem engedte meg. A haladás egyik állapotát dogmatizálta, s azt hitte, hogy a fejlődés mozgásának parancsát úgy szolgálja legjobban, ha azt a mozdulatlanság állapotába kövesíti.

Farkas Geiza nem rétegeket tört át, csak ebből a talajból hajtott át a modern kor levegőjébe. De ezt az áthajtást az éltető levegőnek teli tüdővel áhítozása, a világnak birtokbavétele [349] után el nem telő vágyakozása, a megújhodás után való kedvének türelmetlen rohamozása serkenti. Önmagának újrateremtését az újrateremtődő tudományokban keresi: a társadalomtudományokban és nemzetgazdaságtanban. Főképpen ezek a tudományágak azok, amelyek a társadalomról, társadalmi elhelyezkedésünkről, a társadalmi rétegek egymáshoz való viszonyáról és a „harc a létért” kongóvá üresedett szólamáról alkotott felfogásainkat gyökeresen átalakította. Ezekbe kellett kapaszkodnia, ha ki akart mozdulni osztályának zsibbadtságából. Farkas Geiza ezt cselekedte, de útjában a világot mozgató egyéb jelenségek is fölébresztették tudásvágyát. Főleg a tömegek lélektana érdekelte, de átlendült az esztétika körébe is: az örök szép örök problémájának csalogató világába. Kultúrája föltűnően széles futamú. „A kisgazda”, –, A legtöbbet termelő mezőgazdasági üzemi, – „A fényűzés”, – „Az emberi csoportok lélektana”, – úgyszintén a társadalom-lélektan körébe tartozó „Démonok között” című munkája, a szép problémájáról irt esztétikai műve, a gyermekek lélektanába vágó „Az én rossz kis barátaim” című könyve maradandó bizonyítéka annak, hogy nem pihenő érdeklődése, – a jogtudományt sem kivéve – a társadalom minden alapvető jelenségénél meggyökerezik.

Érdeklődésének átkaroló tevékenységében rendszeres munkás, logikus gondolkozó, és világos előadó.

Farkas Geiza ebben a sokoldalúságában, polihisztorságának ebben a sokszempontúságában vajdasági életünknek megbecsülhetetlen értéke.

Nagyon sokszor kellett önmagunkkal szemben fölismerni a kíméletlen igazságot, hogy szegények vagyunk, nincsenek erdőink, és sudaras fánk is csak néhány. Nincsenek hivatott kultúrpolitikusaink, és szegényesen kevés az emberünk, akiben a fajtának lelke alkotásba kívánkozik. Ráneveltek hiányában minden épkézláb embernek ásót-kapát kellett markolnia itt nálunk, hogy dolgozzék és műveljen, és a dologban önmagát művelje a további munkára.

Farkas Geizának itt, ezen a helyen küldetése van tudományos fölkészültségével, mélyen ekézett és széles mezőjű kultúrájával, sokoldalúságának mindenütt segítésre hajlamában.

Farkas Geiza a mi kultúránk nélkülözhetetlene, mestere, nem egyszer ezermestere. De ebben a küldetésében sohasem lávázót tűzhányó, robusztus őserő, hanem az át- és átkulturáltság, a gondosan és rendszeresen megműveltség áldott termőtalaja.

Ezzel megjelöltük azt a szemlélési módot, amely őt a mi életünkben a kellő helyre állítja: az elismerés és megbecsülés díszhelyére.

Aki a kultúra különböző területein olyan könnyedséggel jár-kel, mint Farkas Geiza, aki nálunk egyedülálló fölkészültségével nehézség nélkül lép át emberi ismereteket elkerítő korlátokat [350] és szellemi tevékenységeket elválasztó határokat, annak nyilván nyitva állhat a szépirodalom területe is.

Erre a területre is belépett. Először egy kis színdarabot irt: „A boldog ember ingét”. Az ő falujának szerzette, amelynek sorsát éppúgy szívén viselte, mint mindnyájunkét: az egész Vajdaságét. Ezt németül írta, mert ott, a bánsági faluban németek laknak, de éppen úgy megírhatta volna szerbül, franciául vagy angolul, mert ez is telt volna kultúrájából, ha valami oknál fogva éppen így kellett volna munkásságát irányítania.

De nem maradt ennél a kis színdarabnál. Regényt irt: „A fej nélküli embert”.

Ez a regény Nagybátíról szól, a fakereskedőről, akiért valami régi bűne eljött és megölte.

Ennek a lelki folyamatnak csak egyik részét kapjuk. A bűn elkövetését és a betegségnek őrületig fokozódását, a bűn és az üldözési mánia közötti utat csak sejteni lehet. Nagybátit már betegen kapjuk, s így, betegen teszi meg semmibe lejtő útját. A problémának ez az egyszerűsítése nem művészietlen, mert nem az anyag választása, de a forma itt a döntő.

Farkas Geizát ebben a regényben nem az egészséges, hanem a vágányaiból kisiklott lélek érdekli. Befelé a betegségnek groteszk, nyugtalanító, kínzó, romboló és megölő hatása köti le. Kifelé az egészséges mindennapiság, éppen duzzadó egészsége miatt lelki folyamatokat meg nem értő, és egyszerűen sivár volta miatt belső összeütközéseket nem érzéklő, a betegnek a külső életben jelentkező különcségeit csipegető és pletykáló kisváros érdekelte.

A megbetegedett lélek a témája. Az örök bűn és az örök lelkiismeret, a bűn összeroppantó ereje s a lelkiismeret ki nem engesztelhető kínzókamrája: ez az alapvető problémája.

A bűn megfertőz és megront. Beteggé teszi a lelket, s ez ebben a betegségében az őrületbe hull.

A tudomány szemében ez a kérdés kilép az erkölcsi megítélés köréből, és orvoslélektani kérdéssé válik, a pszichopatológia kérdésévé. Az elnyomott képzetek önálló életet nyernek, megtárgyiasulnak, megjelennek, járnak-kelnek, beszélnek, vádolnak, cselekszenek és üldöznek. Kínzóak, elviselhetetlenek, s mihelyt az élet zaja csendesül, már jönnek nesztelenül, osonva, csendes-lopakodva, de őrjítő kínokat okozva.

Dolgozni, rohanni, az élet feladatait túlméretezni, elveszni az élet zakatoló fűrészmalmának éktelen zsivajában, csak az segíthet valamit, mert különben jönnek a rémek. És az alkohol és a mámor, mely könnyűvé és könnyelművé teszi, felejtett és bódultan süket álmot ad, – nincs más segítség a surranó rémek ellen.

De a munkabírás határolt, az alkoholadag nőttön nő, a rémek mindjobban kísértenek. [351]

Jön a lefejezett ember, a fejetlen ember. Nem szagol, nem lát, nem hall, mert nincs feje, talán tapintásán keresztül érzékli a világot. De ott van felhőben, vízben; az élet nappalában és az álom éjszakájában, minden gondolat alatt szöges derékalj, és a beszéd jelképes fordulataiban ott rejtőzik a fejetlenség iszonyatos döbbenete.

Alkohol, őrület és halál. Pontosan orvosi és pontosan lélektani folyamat. Nagybáti halálát magától értetődőnek és szükségesnek találjuk, őrült, akivel szemben a törvény nem ítélkezhet, eszét vesztett és megszállott, akivel szemben az erkölcsi igazságszolgáltatás nem ül széket. Egyszerűen elpusztul és meghal a természet kényszerítő törvényei alatt, mert hibbant és zavarodott lelke és az alkohol mámora megöli.

Nagybáti esete a regényben tisztán orvoslélektani probléma, nem kerül összeütközésbe az emberek írta törvénnyel s az erkölcsi, és társadalom íratlan szabályaival. Gazdag és tekintélyes ember akinek furcsaságai körül csak sugdosó pletykák locsognak.

Kétségtelen, hogy ez a lelki probléma biztos alapokon áll Farkas Geiza regényében. És ez a legnagyobb erénye.

Módszerében azonban nem tudott teljesen szakítani tudományos múltjával, s inkább megvilágítja problémáját, mintsem problémája világítana önfényével.

Farkas Geiza megfigyelő, szemlélődő, fogalmakat alkotó, összefüggéseket kereső és rendszerező elme. Ez a módszer a tudomány módszere. Arra van hivatva, hogy megfejtésre váró kérdéseket világítson meg, azokban utat mutasson, és megoldásokat találjon. Ezzel szemben a művészet az élet ezer alakját olvasztja meg kohójában, és még sohasem volt, új formába önti azt, megalkotva ez új formában az új életet. A formán van a hangsúly, az abban pezsdülő új életen, mert ez az újjá és mássá formált élet: a teremtő művészet. Ez a világ önmagának törvényei alá esik, saját tengelye körül forog, mint minden, e világra teremtett planéta. Saját fénye van, s nem a fogalmak rávetített fénye miatt látjuk. Nem kell önmagát magyaráznia, legfeljebb mi alkothatunk róla fogalmakat, és állíthatjuk szemléletünk távlatába. A művészet alkotta világ önmagáért él, az élet ezer stigmájától jelesen.

Milyen más jelentőségű a csend a folyó partján, a nyelv újraszülő formájában, mint az arról alkotott fogalmakban, melyek értelmünknek magyaráznak, – milyen mást jelent az álom meglátásunkon keresztül új formába teremtve, mint az arról való fogalomalkotás csupán megértés céljából, milyen más lelki kategória a zavart izgalomnak a kifejező nyelvbe ágyazása, mint azoknak esettárral való igazolása, – milyen nagy a különbség az alkotás és percepció lelki folyamata között.

Farkas Geizának értekezése a rossz álomról, a folyóparti csendtől, a párbajokról, regényének erősen fogalom alkotó fe[352]jezetei, érdekesek és sokoldalúak, de mikor e rávilágításból kell megtudnunk, hogy ilyen volt Nagybáti álma, s nem ő álmodott nekünk, – hogy ilyen a folyóparti est, de nem a folyó mesélt nekünk, ilyenek a párbajok, de nem a saját, ezerszer átkozott, hősi gesztustól szűkölő lélek nyafog nekünk, akkor azt kell mondanunk, hogy a művészi formaalkotást fölcseréli a fogalomalkotás módszerével.

A belletrisztikából kiállnak a lélektani váznak csupasz vasgerendái, kibordásodnak a fogalmak vasvázai az élet idomai alól.

Farkas Geiza nagy erősségét: a tiszta fogalmak alkotásának erejét ezért kell terhére könyvelni ott, ahol meglátásainak kifejező formát kellett volna teremtenie, – a benne termett új világról az olvasóinak és bírálóinak hagyva a fogalomalkotás munkáját.

Regényének hátteréül a vajdasági életet festette: vajdasági alakokat, városokat és tájakat. De sem a bánsági szurkos és ragadós föld, sem a Tisza, sem az alföldi ember nem alakítanak problémáján, s nincsenek azzal szerves összefüggésben. A szurkos földtől való utálkodó eltörekvés vagy azoknak szerelmes és szenvedélyes átölelése, a Tiszának eliszaposító kanyargása vagy romboló gáttörése, az idevaló emberek szürke hétköznapja, vagy boros csatái, vagy bátor magasba lendülései nem indítanak meg belső folyamatokat, s nem építenek alapvető problémáján.

Farkas Geiza a közül a kevés írónk közül való, akinek műve bírja és állja a kritikát.

És ha a megformálás helyett a rávilágítás módszeréhez fordul, abban csak tudományos múltja és reflexiókban kiapadhatatlanlelke hibás, amelyet pedig mint első vajdasági szellemünkben, legkulturáltabb férfiúnkban nem lehet eléggé magasztalni.

Ez a regénye is hatalmas kultúrájának bizonyítéka.

Regénye :első kötete a Szenteleky Kornél szerkesztésében megjelenő „Kalangya Könyvtár”-nak. Farkas Geiza neve ennek a megindulásnak biztató ómene.