Folyóiratok

Kalangya, XI. évfolyam (1942. január-február) 1-2. szám

Hódsághy Béla: És szállni készti…

Vastagra gyűlt a por megint a gépen,
Nem zongoráztál rajt mióta már.
A hallgatás fekete köpenyében
Csak nézted inkább, hogy múlik a nyár
Oly csendben szállt el, mint a szűzi szégyen
Pirossá tűnik… társtalan madár
Úszik halványlón, visszahozhatatlan
A kékes-szürke őszi alkonyatban.
Akartál volna szólani magadhoz
Kérdőn, s mint szoktad máskor, melegen;
De fojtogattak sírás és a nagy Rossz,
A hangod túlharsogta a jelen.
Bár nem sok közöd volt az iszonyathoz,
Ajkadra dermedt az ijedelem,
S a ki nem mondott szó gyötrelme aztán
Megtépett, mint a fát a szélvihar tán.
Nem tudtad kibeszélni halk szavakban,
Mi lázadt benned, sírt és kacagott:
A kort, amely most vérben és csatakban
Ölt önmagára tisztább alakot,
És szállni készti újra – magasabban –
Az embert, aki mint a jóllakott,
Emlékei közt józanulva, dőrén
Fetreng csömöre pállott heverőjén. [9]