Folyóiratok

Kalangya, XI. évfolyam (1942. január-február) 1-2. szám

Bisztray Gyula: A Délvidéki Szépműves Céh bemutatkozó kiállítása

December 20.-án nyílt meg Újvidéken, a Levente-otthonban, a Délvidéki Szépműves Céh bemutatkozó kiállítása. Ez a seregszemle elsősorban a bácskai képzőművészeknek volt bensőséges családi ünnepe, de egyúttal kiemelkedő eseménye a Magyar Délvidék egész szellemi életének, mert hivatva van, hogy ott művészeti téren is új fejezetet nyisson. Jelentőségét a hivatalos körök is teljes mértékben méltányolták, amennyiben a kiállítást Fernbach Péter, Újvidék főispánja nyitotta meg, s azon a m. kir. vallás- és közoktatásügyi minisztérium is képviseltette magát.
A kultuszminisztérium részéről e sorok írója vett részt a bemutatkozó kiállításon. Most, midőn a Kalangya szerkesztőjének megtisztelő felhívására a látottakról beszámolok, ezt annál szívesebben teszem, mert így alkalmam nyílik hivatalos minőségben közölt benyomásaimat a Délvidék szellemi mozgalmainak régi figyelőjeként is megismételnem.
A kiállításnak egyaránt figyelemreméltó történeti és művészeti jelentősége van. Ha ezúttal mégis inkább történeti jelentőségét igyekszem kifejteni, az igen természetes. Hiszen a délvidéki céhbeliek munkájának minőségi értékét ezután már nálam hivatottabb műkritikusok is lemérhetik, de az első megnyilatkozás tanulságait ily közvetlenül soha többé nem lehet megállapítani. Ez a kiállítás az elszakítottság hatásának és a magyar lélek törhetetlen teremtő erejének élő dokumentuma volt, amely csak így, a maga teljességében tehetett hiteles vallomást.
A Délvidéki Szépműves Céh e kiállításon voltaképpen nemcsak önmagát adta, hanem a kisebbségi sorsba taszított magyar művészek húsz esztendejének egész korképét. Feltárta mindazon gátlókörülményeket és addig ismeretlen formáló erőket, amelyek a szerb impérium alatt a magyar alkotó szellem szűk lehetőségeit meghatározták. Húsz éven át a délvidéki magyar képzőművészek számára alig adódott munkásságukat kedvezően befolyásoló külső alkalom. Az idegen impérium alatt a hatalmon lévő nemzet fiai foglaltak el minden teret. A közönséget jelentő kiállítások, a napi gondoktól mentesítő vásárlások és egyáltalán a művészi fejlődést elősegítő külső körülmények szinte kizárólag csak a szerb festőknek és szobrászoknak kedveztek. A magyar művészek közül csak elvétve jutott egynek vagy kettőnek az a szerencse, hogy alkotásaikból közületek is vásároltak és tehetségüket illetékes szerb körök is némi figyelemre méltatták. [4]

[Kép 01] Részlet a „Délvidéki Szépműves Céh” kiállításáról

[Kép 02] Részlet a „Délvidéki Szépműves Céh” kiállításáról [4a]

[Kép 03] Oláh Sándor: „Fürdőruhás nő” – olajfestmény

[Kép 04] Gyelmis Lukács: „Tavasz” (akt. komp.) – olajfestmény
Kiállítva: Mantova 1939 – Budapest 1941 – Újvidék 1941 [4b]

[Kép 05] Ács József: „Csendélet” – olajfestmény

[Kép 06] Diószegi Balázs: „II. Rákóczi F. utca Újvidéken” – olajfestmény [4c]

[Kép 07] Baranyi Károly: „Kazár hős” (gipsz)

[Kép 08] Hagyik István: „Mosó nő” – olajfestmény [4d]

Így szinte valamennyien a magánvásárlók vékony rétegére voltak utalva. Itt azután újabb korlátokat vont eléjük a magyar kisebbségnek ma is megdöbbentő szegénysége és a művészeti analfabetizmus zavarosában vígan halászó képponyva ügynökök garázdálkodása. Annál csodálatosabb erőfeszítésük, hogy a mostoha viszonyok között is kitartottak hivatásuk mellett, művészek maradtak s nem méltatlanul képviselték a magyar művészetet.
De nemcsak a külső akadályokról beszél ez a kiállítás, hanem egyszersmind feltárja annak a belső fejlődésnek útját is, amelyen délvidéki festőink – a csonkahazai gyökérzettől elszakítva – eljutottak az egyéni kifejezés magaslataira. A festők nemzedékrendjét a falakról úgyszólván kronológiai pontossággal tudtuk leolvasni.
A kiállításon 14 festő 94 képpel és egy szobrász 7 művel vett részt. Talán a kiállított művek nagy száma, de még inkább tárgy- és stílusbeli változatossága miatt a terem kissé szűknek tűnt fel. Lehet azonban, hogy ez csak optikai csalódás volt és a gazdag képanyaggal betelni nehezen tudó szem csupán azért óhajtott volna még nagyobb termet, hogy a kiemelkedő művészegyéniségek még jobban érvényre jussanak. A szemlélő első benyomásait mindenesetre a tárgyi és tartalmi gazdagság, a bőség váltotta ki. Az „embarras de richesse” kellemes érzése azután elkísért a kiállítás minden részletéig és mintha a délvidéki képzőművészek megértéséhez is közelebb segített volna…
A festők között határozottan érvényesült néhány jellegzetes, kiforrt egyéniség. A java korát élő generáció tagjai ők; tehetségük még a „magyar világban” kezdett kibontakozni, kész formanyelvet hoztak magukkal, azt konzerválták, vagy módosították egyéni színezetűvé; az új, idegen hatások mindenesetre őket érintették legkevésbé.
Oláh Sándor, Husvéth Lajos és Balázs G. Árpád képei fejezik ki leghívebben a délvidéki magyar festők művészi fejlődésének bélyegét. E három vérbeli művész piktúrájában határozottan felismerhető az a cezúra, amely a világháború végéig a magyar festészettel való szerves kapcsolatukat, azon innen pedig a magára maradt tehetség egyéni stílusteremtő munkáját jelzi. Oláh Sándort a naturalizmus magyar mestereinek vonaláról szakította le a trianoni határ. Bácskai magányában azután tovább élte és nagy elmélyedéssel tovább is fejlesztette ennek a iránynak novellisztikus és genre-szerű műfajait. Sötét alaptónusú, finoman árnyalt képei (Anyám, Intérieur, Muskátlis csendélet, Kislány a babával, műterem-tanulmányok, arcképvázlatok, stb.) már címűkkel utalnak arra a sajátos, zárt világra, amelyet a művész szere[5]tő gonddal igyekezett a csöndes múltból a zajos jelenbe átmenteni. Nem tudjuk közelebbről: Oláh Sándor festőtanfolyamai mennyiben hatottak a fiatalabb délvidéki festőkre. Azzal, hogy legtöbb teret neki juttatott a rendezőség, (17 képét állították ki), mindenesetre kifejezte megbecsülését és módot adott a közönségnek, hogy szűkebb pátriája értékes művészegyéniségét alaposan megismerje. – Oláh Sándor piktúrájának érdekes ellentéteit alkották a szomszédos falfelületeken Husvéth Lajos képei. Keresve sem lehetne két különbözőbb művészi felfogást és ábrázolásmódot találni. Husvéth Lajos művészete a nagybányai iskola legszebb hagyományait eleveníti föl. Az impresszionizmus jegyében fogant képei a tiszta ragyogású, vibráló, friss színekkel szinte hangosan harsogják az életigenlést, a bácskai gazdagság, bőség, kiáradó jókedv és derű igazát, – a délvidéki életnek azt a másik, valósabb formáját, amelytől a kisebbségben és szegénységben tengődött magyarok két évtized alatt, sajnos, túlságosan elszoktak. Ezt a bácskai derűt, fényt és gazdagságot hirdetik Husvéth Lajos képei, a kereteket szinte szétfeszítő izmos ember- és állatfiguráival (Szántás közben), sulykoló asszonyaival (Vízpartján) és Szinyei-Merse meg Börcsök Samu fényhatásaira emlékeztető remek bácskai tájképével. (Téli táj.) Művészetét egyetlen szóval idillikus művészetnek nevezhetnők. A mai népi érdeklődés korában a fiatalok között alighanem ő számíthat a legtöbb megértésre. – Balázs G. Árpád is az impresszionizmus formanyelvén nevelkedett. Széles ecsetkezelése, az alapszínek merész alkalmazása, gazdaságos formaszintézise: mind a nagybányai mesterek indításaira utal. Belgradban töltött évei alatt a háború utáni iránykeresés kiábrándító, de mégsem minden haszon nélküli útját is végigjárta, s végül az egyéniségéhez legközelebb álló expresszionizmusból alakította ki – rokonszenves mértéktartással – a maga sajátos kifejezésmódját. A szerkezet leegyszerűsítése, a vonalvezetés dinamikája, a színek helyes értékelése: a művészi önkifejezés sok szép példáját nyújtja Balázs G. Árpád képein. A tiszta színhatás és erőteljes mondanivaló mellett eszközeinek változatossága is figyelmet érdemel; egy nagyméretű olajkép (Aratás), két pasztell (a rendkívül finomtónusú Bácsi templom és Öreg néni) s nagyobb számú monotípia (Török udvar, Templom előtt, Lovas szekér, Téli falu, stb.) kereső nyugtalanságát, fantázia- és formagazdagságát is jelzi tán némileg.
Művészi felfogásban, tárgyválasztásban és technikában többé-kevésbé hasonló változatosságot tárt fel a többi kiállító művész. Hagyik István tudatosan festői beállítású képein, a naturalista irányzat továbbfejlesztésével, rutinos ecsetkezeléssel oldja meg problémáit (Márciusi vihar, Akt szabadban, Téli han[6]gulat, stb.) Zombori Kiss István két női arcképe, önarcképe és női fél aktja fölényes rajztudásról és elemző készségről tanúskodik. Csávosi Sándor közvetlen, friss hatású tájképei és virágcsendéletei ismét az impresszionizmus kisugárzásáról tanúskodnak. Szervánszky Jenő Interieurje és Csendélete éppen úgy szigorú kompozíciós törekvésekre vallanak, mint linóleum- és fametszetei. Gyelmis Lukács tájképe, csendélete és aktkompozíciója ugyancsak szerkezeti értékeire hívja fel figyelmünket. Mindezen alkotások szerves kiegészítői a délvidéki festők körében kialakult összetett művészi hatásoknak.
A fiatalabb festőknél még kevesebb a konvenció. A naturalizmus és a magyar impresszionizmus örökségétől elsodorva, tehetségüket a modern piktúra különböző felfogásában igyekeznek kifejleszteni. Művészetüket főleg az újabb francia irányok befolyásolják, de úgy tűnik fel, nem annyira közvetlen módon, hanem inkább csak a Belgrad-i festőakadémia franciás iskolája útján. Ez az erős francia „beütés” azonban nem fűzi őket szorosabb egységbe; ha éppen neveket keresünk, Cézanne, Gauguin és Sisley impresszionizmusa és erősen dekoratív törekvése ötlik hirtelen eszünkbe a délvidéki fiatal festők vásznai előtt. De akad köztük, aki a magyar fővárosban is végzett tanulmányokat, és így közvetlen kapcsolatot tart az utóbbi évtizedek magyar fejlődésével. Így mindjárt Diószegi Balázs Rudnay Gyulának, a nagy magyar mesternek iskolájából sajátos magyar tájszemléletet hozott magával. Parkrészlet, Avasalja, Delelő a Bükkben c. képei a tájfestés problémáiba való szerető elmélyedésről tanúskodnak, két önarcképe markánsan fejezi ki eredeti festői felfogását, Sarokház éjjel c. tanulmánya pedig a kép anyagszerűségét finoman érzékeltető ecsetkezelésével technikájában is utal Rudnay nem könnyű, de annál jobb iskolájára. – Jakobsits János egy olaj, egy tempera és két vízfestménye élénk érdeklődést és várakozást keltett ennek a tehetséges fiatal művésznek további fejlődése iránt. Ács József képein még túlságosan érzik az akadémiai leckék íze, így főleg műtermi csendéletein; de a feketeruhás öregasszony arcképe a maga komor egyszerűségével már biztató ígéret. Winkler Lajos Géza három figyelemreméltó képe, Bicskey Péter két pasztellje és Veréb Ilonka arcképtanulmányai teszik teljessé a kiállítás képanyagát.
A délvidéki magyar szobrászatot a Szépműves Céh elnökének, Baranyi Károlynak hatalmas méretű gipsztanulmányfejei, egy női aktja és emlékműtervei képviselték. Legtöbb tanulmánnyal kétségtelenül az ősmagyar-típusokat ábrázoló portréi készültek. Szent István-portréja méltóságot sugárzó kifejezésével és jó plasztikai megoldásával előnyösen különbözik attól a Szent [7] István-buste-től, amelyet a bevonulás után hevenyészve készítettek a volt báni palota előcsarnokába. Női aktja arányos formaérzékről és mesterségbeli tudásról tanúskodik. Talán nem tévedünk, ha főleg az emlékmű-tervekben látjuk Baranyi Károly monumentálisra törekvő szobrásztehetségének legsajátosabb területét.
A kiállítás tárgyi és tartalmi gazdagságával éppúgy megérdemelte az örvendetesen tapasztalt meleg érdeklődést, mint maguk a kiállító művészek. Ahogy húsz éven át kiállották a részvétlenség és mellőzés kemény próbáját, ugyanúgy állani fogják az ismét közös pályán haladó magyar művészet versenyét is. Tehetségük, alkotó kedvük, formagazdagságuk egyaránt képessé teszi őket erre. A kultuszminisztérium mindjárt a megnyitás napján jelentős vásárlással fejezte ki munkájuk megbecsülését. Szűkebb pátriájuk, a Bácska nagyobb városai ugyanolyan megértéssel és támogatással igyekeznek elősegíteni boldogulásukat, mint ahogy azt a trianoni ország egyéb tájain a vidéki központok eddig is tették; a kiállításon elhangzott ígéretek erre biztató reményt is nyújtanak.
Délvidéki festőink és szobrászaink tehát a jövőben már tehetségüknek megfelelően vehetnek részt a megnagyobbodott ország képzőművészeti életében. Érvényesülésük előtt a kiállítási termek, képzőművészeti folyóiratok egyaránt nyitva állnak. Jövőjük alakulása kizárólag rajtuk múlik. Kétségtelen, hogy amint a Délvidék szellemi életének egyéb területein, úgy a festészetben is a couleur locale megbecsülése és kifejezése az az elsőrendű feladat, amelyet semmiképpen sem szabad elhanyagolniuk. Ezt a festők egy része – sajnos, csak kisebbik része – már is felismerte. A délvidéki festők bizonyára akkor jutnak el legközvetlenebbül a magyar közösséghez, ha előbb eljutnak – önmagukhoz. Ha élménnyé és ihletté válik lelkükben a bácskai föld, a bácskai Duna, a bácskai nép és bácskai falu, egyszóval mindaz a sajátos helyi szépség, amelyet csakis a művészet emelhet a nemzeti közösség tulajdonába. [8]