Folyóiratok

Kalangya, II. évfolyam (1933. május) 5. szám, 289–360. p.

Munk Artúr körülbelül azt a szerepet tölti be irodalmunkban, mint Markovics Rodion Erdélyben. Első regényének, A nagy kádernek olyan hatalmas sikere volt, amilyenről a többi délszlávországi magyar író még álmodni sem mert: két év alatt négy kiadás egy pesti kiadónál! – De Markovics Rodion második könyve mar sápadtabb, erőltetettebb volt, mint a Szibériai garnizon, Munk Artúr második regénye azonban jobb, mint az első, ha mindjárt nem is pesti kiadónál jelent meg, és nem éri utól A nagy káder példányszámát. Történelmi érdekessége, az események ismeretlensége nem versenyezhet A nagy káderrel, de A hinterlandot már jobb, felkészültebb író írta, mint A nagy kádert.

A hinterland világát mindenesetre több olvasó ismeri, mint a szibériai forradalmak életét, s lehet, hogy ezért érdeklődnek majd kevesebben a regény iránt, pedig Munk hinterlandképe annyira friss és figyelemre méltó, hogy még azokat is vagy éppen azokat érdekelheti, akik maguk is ismerik és átélték a front mögötti eseményeket. Pedig Munk Artúr nem ad kegyetlen, realista rajzot, lázító tömegképeket, a forradalom előszele gyenge fuvallattá szelídül könyvében. Szóval nem hat a meztelen, izgalmas igazsággal, hanem elsősorban típusaival. Olyan nagyszerű típusokat mutat be, mintha jellemvíg játékot írna. A háború alatt és után 1917-től 1925-ig Párizsban sok százszor adták Madie és de Cesse urak Les nouveaux riches című vígjátékát, mely Munk regényéhez hasonló típusokat mutat be. Szerepel itt is egy otromba modorú hadiszállító, egy gyáva és szellemes zsidó, meg több front mögötti alak, de szelíden, erőtlenül, érzelgős álhazafisággal. Mennyivel frissebbek, mulatságosabbak, őszintébbek Munk Artur alakjait! Tor[347]zításai, enyhítő vonásai talán az igazságnak ártanak, de sohasem a jellemrajznak. Típusai mind elevenek, érdekesek, életesek, s ezért regénye – alakjainak sorsa – az a bizonyos lenyűgöző olvasmány, amit nem lehet félbeszakítani.

Főalakja egy puha, gyáva zsidó bankfiú, tartalékos hadnagy, majd főhadnagy, akire néha romantikus fények hullanak: titkos, hűséges szerelem, titokban megszült gyerek, házasság, boldogság s a végén hősi halál. Pedig Stein Leó hadnagy úr sohasem látott frontot, hallatlan gyávasága, idegessége és szerencséje mindig visszavezérli a tűzből a boldog hinterlandba. Leó úrban azonban van kötelességtudás, bevallja, és nagyon szégyelli gyávaságát, s a háború végén, mikor megint a frontra küldik, kimegy, jelentkezni, harcolni akar, holott a front már felbomlott. Leóban most ébred fel a bátorság, keresi az eltűnt parancsnokságot, nyugodtan nézi az olasz repülők keringését, és így is hal meg: egy leejtett bomba öli meg a háború utolsó napjában. Ez a romantikus, dicsfényes befejezés erősen valószínűtlen. Nemcsak Leó gyáva jellemével nem egyeztethető össze, hanem azzal a ténnyel sem, hogy az olaszok nem bombázták a felbomlott frontot, hiszen az elhagyott ellenséges hadállásokat akkor már puskalövés nélkül elfoglalhatták. A véletlen halál egyszerű és döbbenetes pontot tesz a történet végére, ezt a befejezést nem lehet kifogásolni, de a romantikus beállítás erősen patetikus. Egy gyáva Stein Leó életét mégsem lehet a görög hősök mintájára befejezni.

Többi alakjaival szemben már nem ennyire érzelmes és romantikus a szerző, ezért ezek sokkal keményebbek, igazabbak, plasztikusabbak. Legtalálóbbak az aktív tisztek jellemrajzai, amelyeknek különböző válfaját ismerjük meg, de valamennyi élő, mulatságosan gonosz vagy ostoba figura. Nagyon jó Kávé Mátyás, a hadiszállító alakja, aki 1914-ben még cukrot árul az állomáson, de 1918-ban már palotái vannak. A jó szem és a jó szimat embere, akárcsak az a mindent kihasználni tudó bankfiú, aki hamarosan az erkölcstelenség lépcsőfokán emelkedve vezérigazgató lesz. Fájdalmasan igaz annak az ostobán vakmerő magyar hadnagynak alakja is, akinek fél arcát viszi el a gránát, és igazak azok a nők is, akik kihasználják a háború bomlott erkölcsi rendjét, a halál árnyékában tobzódó nemiség, vöröskeresztes ápolónők, orvosok, szimuláns katonák, rossz illatú, suta hadigazdagok.

A típusok frissek és találóak. Csakugyan ilyenek voltak a hinterland emberei nemcsak Porvárosban, hanem Rimaszombaton vagy Nagyszebenben. A levegőt azonban már nem érezzük ilyen igaznak, 1917-ben és 1918-ban már mindenki érezhette a közelgő felbomlás kínos előszelét: engedelmesség-megtagadások, elszórt lázadások, bujkáló, de sokszor fel-feltörő elégedetlenség nyugtalanították a hinterland rendjét és levegőjét. A front és a hinterland közötti különbség egyre lázítóbb lett, s egyre több miért követelte [348] a feleletet. Munk Artúr könyvében alig találjuk nyomát ennek a nyugtalanító hangulatnak. Ez a regény típusokra épült, mert szerzője jobban ismerte az alakokat, mint az idő lelkét, az utolsó évek csúnya delíriumát.

A nagy káder óta Munk Artúr írásművészete erősen fejlődött. Stílusa kifejezőbb, simább, gördülékenyebb lett, írásában több az ökonómia és az erő. Most azt várjuk, hogy Munk Artúr fejlett íráskészségével hazai témához nyúljon, földünkből sarjadó problémákhoz és köröttünk élő, a mában vergődő típusokhoz. Ez ma már nemcsak lehetősége, de kötelessége egy igazi, hites délszlávországi magyar írónak. „I faut s' acquitter son devoir” – ahogy Scribe egyik hőse mondogatja. Ez a banális mondás már jelszavunk is lehetne.