Folyóiratok

Kalangya, XII. évfolyam (1943. január 15) 1. szám

Szily Ernő: Két költő

l. Jankovich Ferenc
ELÉGIA, 1941
Bolyai-kiadás

Rokontalan teng-leng a falu és a város között, Pöntöle és Toulouse kísértésében. Szülőfaluja átkát hordozza magán, s kötete címadó verse, az Elégia mutatja, hogy hangja rapszodikus. Hiába zsongja körül a vendége, „őrültek és fáradtak menedéke”, az éjszaka alig tudja megnyugtatni. Legtöbb verse lihegés, elégiái rapszódiák.
Elődei a francia szimbolisták, s Baudelaire-rel több rokon vonást mutat. „A villám” a „Vörös csuhás” szimbólumaként jelentkezik nála, s jégesőt szór nyakába az örök Tetőről. De Jankovich az illatokkal szemben érzéktelen. Bizarr rímei vannak (jársz-összeáll s pár lett-állat, fasor-távol), s költészetét a klasszikus francia művészetének nemessége és artisztikuma jellemzik.
Általában a világvárosok költőjének mondják, én a fintor és borzalom költőjének nevezem. „A vetetlen föld bűzlik, mint a dög, – kivetett velőcsomók, havas vatták gurultak, – kiönt az ősz, – dögköpő legyek, – vár a lapuló borzalom” stb. kifejezések s „A menekült”, „Egy szép halottra” c. versek is ezt példázzák. Legelőször a színek hatnak reá, azután indul meg csak a verssel a térben:

„Mentem haza. Már kékre mosta
magát a gém a kút felett –
s akkor leszálltak ablakunkra
különös fények és jelek.”
(Álom volt)

Képzelete erőben és színben olyan gazdag, hogy versei impresszionista festmények is egyúttal. Megfigyelésére jellemző, hogy egy kertilak így elevenedik meg nála:

„A hosszú ablak, mint kitárt torok –
leselkedem – a gyepre, fákra hullt
fénylé az egész kertre rácsorog,
virágzó hársfák, okádik a múlt.”
(A házsarok)

Szent Margit asszony c. oratóriuma csak legendán alapszik, archaizálása példás, az oratórium történeti súlya kevés.

2. Csökmei Sándor
Felkavart, régi avar. 1941. Exodus

A kötet naplószerű, mert belső és külső folytonosság van benne. A költő valaha a serdülő ifjú hevével készült a nagy háborúra, s a „vihar előtti vakmelegben” átérezte hivatását:

„Nehemiás. Eszter, majd a Jób sorsára
következik Dávid százötven zsoltára.”
(Nem halok meg)

1914 nyara lázba hazza, ősszel kimegy a frontra, télen már a halállal sakkozik, a fedezék múzsájával társalog, s a következő év tavaszán a varaždini kórházban sebesülten fekszik. A „részvét ólomesőjében” átvészeli 1919-et, s a lelkész régi erejével békességet hirdet a földön:

„Tudod mit? Legyünk mi mától
szerető testvérek.
Minden jó atyámfiától
bocsánatot kérek!”
(Nagy leszámolás)

Ebben a történelmi folytonosságban készültek a versek, alkalomadtán, békében és háborúban, szabadságon, kórházban és fedezékben. A költő bent és a nagy világégésben s verseiben éppen az alkalomszerűség dobja a pergő erőt. Néha kétségben, néha üdvrivalgásban harsan.
Csökmei megtalálta a saját hangját, s van bátorsága új szavakat és fordulatokat alkalmazni. Érti a vers kezelését, találékony és szerencsés kezű költőink közül való. Valaha nem nyilvánosságnak szánt versei végre érdemes célt szolgálhatnak. [48]