Folyóiratok

Kalangya, XII. évfolyam (1943. január 15) 1. szám

Szőnyi Kálmán: Füst Milán regényei

Egy regény – jó regény – sűrű rejtély: az író tettes és egy kritikus számára a könyv első tíz oldala annyi „adatot” és annyi problémáit dob ki magából, hogy annyit egy wallace-i kriminológiai par force egész kötete se képes. De különösen ilyen regény Füst Milán A feleségem története, és olvasásakor az óvatos értelem minduntalan szünetért kénytelen rimánkodni a gáttalan kíváncsiságnak és elragadtatásnak, hogy rendezze dolgait.
A véletlen nem szül, és nem nemz regényhősöket, vagy csak igen ritkán. Az író mondanivalója lassan érik be, és érésében szemeli ki környezetéből a félig kész figurát, a még csak sár Ádámot, hogy azután az alkotás képességével élettel, lélekkel töltse meg. A forma lehet a valóságtól ellesett a tartalom: csak szándék és intuíció szülötte. Kiválasztani az összeillőket? Jobb szó híján megint csak intuíció dolga. Ha mindez sikerült, akkor az író megindíthatja figuráját vagy figuráit, hogy egy történet vagy akár egy egész élet példázatán bebizonyítsa mondanivalójának igazát.
A feleségem történetének főalakja – első személyben mondja el felesége és önmaga élettörténetét – Störr kapitány. Magassága hat láb, súlya kétszáztíz font. Ennyi testiesség után ráadásul még hollandus is; nehézkes, de bővérű és egészséges, mint a Rubens-képek telt idomú, csupa mell, csupa comb asszonyai. Az élet szagok, színes kikötői képek és jóízű ételek alakjában veszi körül, és a kétméteres óriás mértéktelen étvággyal habzsolja mindezt. Régi, holland mesterek csendéleteinek gazdag életörömét idézi emlékezetünkbe az a néhány oldalnyi tájékoztatás, mellyel a kapitány élettörténetébe bevezet. Az esztétikai asszociáción túl azonban az orvosi szabályt: az egészség, a jó gyomor, a telt nyirokerek és a jó idegek – melyek érzékenyek ugyan, de az ingerekre kellemes érzetekkel reagálnak – kinevetik, vagy egyszerűen tudomásul sem veszik a létezés leopardii vagy schopenhaueri fájdalmát.
A szellem és a test viszonya mindenkor a legérdekesebb problémái közé tartozott a gondolkozó emberiségnek Ez a probléma a középkor aszkétikus századaiban kimerült a „sátáni vágyak székhelyének” minél kíméletesebb elnyomásában (a flagellánsok már-már riválisai lettek a pápának) és a reneszánsznak keltett jönni, hogy a test a léleknek, ha nem is egyenlő társa, de mégis létezhető és jogokkal rendelkező része lehetett az emberi tudatban. A reneszánsz azonban csak lehetőségeket nyitott. Az orvostudomány XIX. sz. végi és XX. századi gyors fejlődésének metafizikai alapjait mégis a francia enciklopédisták és a comte-i pozitivisták rakták le, és a test és szellem kapcsolatainak tudományos vizsgálatának meg kellett várni majdnem a századfordulót. Dilthey, Lombroso, Spranger és Kretschmer neve és eredményei ismeretesek, és az irodalom mindig párhuzamosan. – vagy lépcsőzetesen, de mindig együtt haladt a szellemtudománnyal.
Füst ebben a regényében bátran és elmélyülten hajol a problémák fölé. „A pszichológiának okszerű biológiai vonatkozásai… a lelki életet befolyásoló hatása a szervezet anyagcseréjén keresztül” (Huzella T.: A pszichológia és biológia kapcsolatai) és viszont nála törvénnyé tisztul. Alakjainak nemcsak lelkük, indulataik és gondolataik vannak, de testük is. Hiszen Móricz parasztjainak is van testük. Csakhogy a móriczi embereket az indulatok hajtják. Füst megfordítja sorrendet, és mint Arisztophanész, vagy Rabelais a testi motívumokat teszi igen gyakran a következmények ősokaiként. A kétméteres óriás Nápolyban olcsó kagylókkal lakik jól, és elrontja a gyomrát „Éreztem a végzetemet”, „azt az uzsonnát tekintem bajom előtörténetének”. „S az a baj vezetett a házasságomhoz, meg vagyok győződve” – mondja a kapitány.
Arisztophanészen és Huxleyén kívül az irodalomban az emberi test csak mint a szexuális indulatok megokolója szerepelt eddig. A magyar irodalomban Szabó Dezső a test fiziológiáját az elvadultság jellemzésére hasz[46]nálta a Segítségben, Német László részeredményként említi Az utolsó kísérletben Báthoryról és Barbiánról szólva, Márai pedig mint az emberi szervezet végső és ösztönös életmércéjét (A kaland). Mátrai László az Élmény és műben az egyes korok táplálkozási zavarai és a történelmi „mechanizmus”-ról beszélve érinti e problémát. Mindannyian azonban a test patológiai elváltozásainak a szellemre gyakorolt hatásáról beszéltek. Füst a fiziológiai és morfológiai jelenségek hatását is érzékelteti; kapitányunknak a kétszáztíz fontja és a hatalmas étvágya kerít a történet későbbi folyamán női hódolót és szeretőt, és amikor megnősül, akkor az ösztönös testiesség keresi a francia nőben a kiegészítést.
A tépelődni, gondolkodni későn kezdett ember az élet elvontabb jelenségeit a gyakorlati élettől terhes múlt kritikájával vizsgálja: a nő és a férfi viszonyát, a házasság etikájának elemi kérdéseit analizálja. A tengerről, a hajósok világából jött; tárgyilagosan figyel mindenre, mint az idegen. Néha már hihetetlennek és valószínűtlennek tetszik – különösen a történet elején – ez a hideg tárgyilagosság, és csak később, amikor a kétméteres óriás végleg kinn marad a „szárazföldön” a polgári ketek között, és amikor már maga is tagja és nem szemlélője ennek az életnek, és felszínre ér Füst költői lírája, csak akkor érezzük, hogy mily mesteri a kapitány rajza és a mondanivaló dialektikai felépítése.
Igen, a kapitány féltékeny – felesége megcsalta –, és szenved. Tépelődése erkölcsi szabályokat porlaszt el, de ugyanakkor önmagát is: egyénisége megváltozik. Álmodozó, enervált ember lesz az atlétából, és néha úgy érzi, hogy állandóan részeg és csak „csetlik-botlik e világon”. A folytonos megalázás nemcsak hogy filozófussá teszi, és állandóan az életjelenségek gondolati felülvizsgálására készteti, de meghasadt tudattal figyeli önmagát is, és a lélek mindig mélyebb és mélyebb rétegeit világítja meg értelme.
Ez a nagy testű ember azonban képtelen határozott jellemmé összeállni. Tele van gyarló, kicsinyes vonásokkal. Csupán őszintesége emberfeletti. Egy alkalommal, amikor már tűrhetetlennek találja a megalázásokat, kitör, és dühében a keze ügyébe kerülő tárgyakat vagdalja a földhöz. „Néminemű óvatosságot is észleltem én ugyanekkor magamon, és ez még érdekesebb és szégyellnivalóbb. Hogy akármit odavagdosok, ami az övé, a legnagyobb szívességgel, miközben csodás éberséggel ügyelek azért egy kis, finom úti órámra például, nehogy az is a kezembe kerüljön. Egyszóval mindenre, ami az enyém volt” – vallja be a legnehezebben bevallhatót; azt, hogy az emberi pátosz nem tragikus. Legfeljebb tragikomikus, vagy még az sem, csak komikus. Lehet ennél őszintébben beszélni? És lehet ennél jobban ismerni az emberit? Mert Füst alaposain ismeri. Emberismerete azonban már túlnőtte magát a fiatalos embermegvetésen. Inkább elnéző, és csak néhol ironikus, de iróniájában van valamelyes együtt, érző szomorúság.
A beteges, neurózisra hajlamos, gyönge szervezeteknek a nő társ vagy ellenfél. (Ady násza héjanász.) Az óriás erő és a kétszáztíz font azonban szintén determinálja kapitányunk felfogását a nőről. Felesége, a csöppke francia asszony könnyed és szemtelen. Ami a kapitánynak játék, neki maga az élet. „Hogy milyen határtalan ő a játékaiban, tudvalevő.” Szeret öltözködni, szeret vásárolni, és szeret lustálkodni. De hasonló a regény többi nőalakjának a fajsúlya is, és a megváltozott kapitány sorsát ennek a három nőnek – elsősorban termesztesen a feleségének – magatartása határozza meg és formálja ki szemléletét. E szemlélet szerint a nő szép, kedves, szórakoztató, de csak nő. Jelentősége és fontossága a jó ételhez, a jó italhoz, víg mulatságokhoz és a szép virágokhoz áll közelebb, mint az életnek ahhoz a szintjéhez, ahol a férfiak arca elkomolyodik, vagy ahol összeszorul a foguk: ahol a férfiak maguk is komolyan veszik a dolgokat.
Kapitányunk mégis szenved, és csak hosszú szenvedés után képes kitépni magából szerelmét; amikor már úgy érzi, hogy nem szereti feleségét, amikor már úgy érzi, hogy nélküle is élni tud. Megfogamzik benne a „szökés” gondolata. Ez már tipikus pszichoneurotikus tünet, és talán a kapitány sem tudna éppen úgy sohasem elmenekülni önmaga, az élete elől, mint a többi idegbeteg, ha a véletlen és a kétméteres izomtömeg nem siet segítségére. Egy utcai kaland azonban menekülésre kényszeríti, és újra tengerre kerül.
Most már későn. Meggazdagszik, de a tengerészetet már csak foglalkozásnak tudja érezni, és nem hivatásának. A munkát is abbahagyja: egyedül él. Múltjából éppen azt tiltja ki, ami az életét jelentette; feleségét. Jövője már nincs, csak a jelen.
Ötvenen túl jár. Egy gyereklány még egyszer felgyújtja szívét, de ez már inkább a szerelem víziója, mint valóságos vágy. Tanul, és vegyi kísérleteket folytat csak úgy, passzióból, önmagának. Valamit feltalál is, de már a megvalósításhoz nincs ereje. Egy véletlen megbolygatja emlékeit is, s attól kezdve naponta egy órát felesége emlékének szentel. És csak most látja be, hogy az a másik, a nő mennyire fontos lehet a férfi életében. Egy tavaszi ragyogás még egyszer megindítja a gyereklány felé, a kései szerelem felé. Útközben azonban feleségét véli látni az utcán. Visszafordul, most már véglegesen. Rájön, hogy még most is csak őt szereti; a feleségét. Nyomozni, keresni kezd utána, és megtudja, hogy már hat évvel ezelőtt meghalt.
Az első három rész tárgyilagossága ebben a negyedik részben végleg eltűnik. Ez már a legtisztább líra; az ősz ragyogó, de lelket nyugtató, nemes férfilírája. Halk, mégis megragadó, és mégis messzire hangzó, mint meleg szeptemberi esték falusi harangkondulása; [47] ez már a Szellemek utcájának hangulata.
Ebben a regényben minden élő. Leírást, környezetrajzot alig találunk, csak a legszükségesebbet, és azt is inkább szimbolikusan, mint realisztikusan; egy-két szó, egy-két mondat. Részletezés helyett sűrítés. Tömör a stílusa is, mint a költő prózája áltálában, és csak igen ritkán éreztük, hogy a mimikri kedvéért eltorzult néhol.
Jelentős mű, és bátor kezdeményezés. Amit a regényirodalomban Proust befejezett, és amihez Márai még egyszer felcsigázta önmagát, de amit folytatni nem lehet: azt ugyanis, hogy az egész életet egy lélek tükréből ábrázolja, azt Füst elég bátor volt elhagyni, és nem a jelenségek itt vagy ott keltett hatását írja meg, de magukat a jelenségeket is. A lélekrajz nála ismét eszköz, és nem cél, és. A feleségem története valóban regény, és nem pszichológiai értekezés.
1) A feleségem története