Folyóiratok

Kalangya, XII. évfolyam (1943. január 15) 1. szám

Szily Ernő: Sík Sándor összes versei

(Szent István Társulat, 1941)

Amikor 1918-ban „Verselésünk legújabb fejlődése” c. tanulmányát megírta, pályájának végleges irányt szabott. Ady irodalmi mindenhatósága csak célja felé segíthette. Az újkori francia és angol költészet (van egy Verlaine-szerű verse: „Az ősz dalol” című, és egy Poe-szerű is: a „Hamvazás”) számára a költői fogások iskolapéldája lehetett csupán. Karinthy napsugaras naivsággal vádolta a huszonegy éves költőt, és a tételes katolicizmus (?) tejszagú misztikumait ízleli első verseiben. Nem tudhatta, hogy a „végtelenség vőlegénye” erőben mindig friss és fiatal marad.
A Rákos patak partján megírja első versét, és érvényes paktumot köt az örök természettel. Babonás optimizmussal az egész természetet mozgósítja önmaga ellen, s éppen ezek [44] a versek mutatják, hogy vitézül jut ki ebből a harcból (Szóló sziklák között; A napos hegy). Tőmondatokat ír le, és verselése tömör. Egysíkú képek, vannak, s ez nyílt látásnak látszik. Gyermeki hittel várja az Úr látogatását, és mi önkéntelenül térdre hullunk vele.
A „Sarlós Boldogasszony”-ban (1928) még visszatér régi, expresszionista hangja (Bűbáj, Lámpák), de már 1919-ben megtalálja igazi szimbolista-expresszionista hangját. A „Maradék magyarok”-ban kimondja az embernagyság és a magyarság tiltakozását:
„Az emberállat fertőztette föld
Bennem sikolt a zordon ég felé!”
Meggyónik a maradék magyarral, ódát ír a paraszthoz, rapszódiát a magyar cserkészekhez, s jövőnket a féregmentes parasztságban és a fiatal nemzedékben látja. Témái és problémái sűrűsödnek, s formában is át- meg áttér a szabad versre. Nápoly és Palermo, Róma és Tirol látása dogmatikus és bátor hangokat vált ki a fiatal papban, és ettől kezdve emlegetik mint katolikus költőt.
Látja és tapintja az Istent (Kisgyerek), növényben és állatban, az egész természetben az Alkotó lelkét hallja dobogni. (Útféli bokor, Kiscsibék). 1919 éjszakáján híres ódájával Zrinyíhez fordítja az elasszonyult magyar alvó lelkiismeretét s megszületik a legsíksándoribb rapszódia is, az „Ember” című, amellyel eddig el nem ért mélységekbe érünk:
„Semmi vagyok, egy milliomod,
De minden, mert mindnyájatok.”
Ez a hang igazi, és ez a hang az övé. Önmagáért expresszionista:
„Enyém a mély, a magas és a minden,
A végtelent lehelem levegőmül.”
Magnak vetette a Teremtő, hát fekete kenyérnek született. Félrevonultan, morgó remeteként kiáltozik hívők és hitetlenek, bölcsek és gonoszok között.
Az ember volt keserű csődjében kimondja tiltakozását, s a bűnös emberiség hódolatát Krisztus elé viszi.
A „Magányos virrasztó”-val (1935) új állomáshoz jutunk költészetében: magyar táj és életszemlélet egybeolvadni látszanak, (szénaillat) Lírája így teljesedik aztán honi élményeivel (Szegedi óda).
Költői nyelve kenetes, s Tárkányi próbálkozásain okulva mégis a magyar beszéd ősi ritmusával lüktető, saját stílusát építette ki. Katolikus költő, a világ katolikusai is számon tarthatják.
Sík Sándor az egészséges életlátás és életérzések költője. Lírájában dogmatikus tartalommal, a Szentírás jegyében fogant egyetemesség (catholicum) kinyilatkoztatásával. A katolikus elnevezés ellen – mint költő – mégis jogosan tiltakozik. „Sohasem éreztem másképp, mint hogy minden magyar emberhez szólok”, írja önmagáról, s tárgykörben, hangban és formában új költészete ezt a célt is valósítja meg.