Folyóiratok

Kalangya, XIII. évfolyam (1944. június 15) 6. szám

Zimándi Pius: Majtényi Mihály: Császár csatornája

Ízig-vérig bácskai regény. Szinte azt mondhatnám: Bácska hősi eposza. Sokszor panaszkodunk, és sok mindenre az a mentségünk: gyökereink nem fúródnak a mélybe, rajtunk érzik még mindig a friss település íze. Nos, Majtényi regénye abba az erjedő, kóbor világba vezet, amelyben a mai Bácska alapjai lerakódtak, a XVIII. század végébe. A mai Bácska története a csatornával kezdődik, a császár csatornájával.
Fullasztó ez a légkör, ahova Majtényi visz: mocsár, láz, járvány, nagy tespedések és elvetélt akarások, reménytelenség és magárahagyottság. Mindenütt sivár horizont. A gyilkos Bácska, mely kiöl az emberből minden szárnyalást, a halálos Bácska. Valami halálos mindig lebegett e táj fölött. Népek országútja és gyülekezési helye is: dalmaták, szerbek, németek és magyarok, zsellérek és máshonnan jött nemes urak, rabok és francia hadifoglyok vonulnak elénk a könyvből. Legtöbbjüknek ez lesz a hazája, itt kell élniük egymáshoz törődve. Nem érti ezt meg senki, csak aki innen szakadt el.
Szerencsés kézre vall, hogy éppen ehhez a témához nyúlt az író, a jólét, az anyagi felemelkedés a csatornával kezdődött, de ki meri tagadni, hogy a lelkekről még ma sem szabadult fel bizonyos ólmos bágyadtság, valami a halálosból. Ez van benne Kosztolányi gyermekkori szabadkai emlékében: rokona házában az emeleten dínom-dánom, lent pedig, az udvaron a koporsókat árulják. De ezt a halálost érzem Szirmai Károlynak a Halottak látogatása c. mély ciklusában is. A csatornaépítő Kiss József tragédiája sem magyar tragédia csupán: bácskai sors a gyökeréig.
Ezt a bácskai világot, ezt a bácskai sorsot, majdnem azt mondhatnám: bácskai lelket ragadta meg, és adja vissza mesteri módon Majtényi ebben a regényben, ez komorlik az olvasó felé minden sorából. Meg akarod érteni, meg akarod fogni a bácskai lelket? Olvasd el a Császár csatornáját. A couleur locale tökéletes.
Előadási modora művészi módon simul hozzá, van benne valami balladás. Nem aprólékos, realista rajzolásokkal dolgozik – bár nem szakad el a realistás talajtól –: sejtésekkel, hézagossággal, tömör párbeszédekkel vagy monológokkal, még a balladai homályt is megleli benne az olvasó, és valami mély, együtt érző lírát. Ide egy komor színekkel festett kép, amoda egy hasonló, közben egy-kettő szándékosan kimarad, de a néző érzi az összefüggést, és látja azt is, ami elmaradt. Egyik erőssége Majtényinak: rövid pár mondatba belesűríteni egy-egy tragédiát, egy-egy komor tájat. Egy a sok közül: a keresztútnál találkozik a rab és a leány. Két lap az egész, de két világ szakadt belé. „Micsoda szakadék, Úristen, van-e híd a dolgok végébe valahol is számukra?” – Ilyen a stílusa, mint ez a mondat. Nem a nyugodt elbeszélő hangja ez, nem a meseszövőé: a megszállott emberé, akiből úgy szakadnak ki és görögnek a mondatok, mint [275] megannyi szikladarab, ütés marad majd mindegyik, komoly és nehéz: súlya van. Tömör ez a stílus, mint azé, aki csak félmondatokban szeret beszélni. Ugyanakkor egy választékos lélek izzása érzik rajta. Egyszer-egyszer mesterkéltnek hat képszerűsége – „néha kiáltás vérezte az éjszakát” – egészében azonban úri mértéktartás jellemzi. Irodalmi tolvajnyelven minderre azt mondják: a tartalom és forma tökéletes összhangja.
A főhőst kutatod? Fölpanaszlod, hogy Kiss József alakja néha háttérbe szorul a rab, Jablanczy Gáspár személye mellett? A csatorna itt a főhős, amely ott húzódik a két nagy víz között, és irányít mindent, emberi sorsokat forgat fel, és indít útnak, a csatorna itt a főhős és a bácskai lélek, a bácskai táj. A többiek? Mellékszereplők. A leány – milyen érdekes, hogy a neve se igen szerepel – lélektanilag is jól megindokolt alakja, a svalizsérek, császári tisztviselők és magyar nemesek, birodalmi telepesek és francuz hadifoglyok, szerbek és magyar zsellérek. Legjobban rajzolt Jablanczy Gáspár személye. Szinte magába testesíti a csatorna nyomában támadt forrongást, és alakja – ahogy feltűnik – attól kezdve ott rejlik a történések mélyén, miként a csatorna. Ahogy felbukkant, úgy el is tűnik, neki ez a táj nem hazája. De azzá lett Kiss Józsefnek, akiről az utolsó lapok adják a legplasztikusabb képet: az öregedő, megbékélt vagy csak beletörődött inzsellér ezen a pár lapon élőbb és elevenebb, mint előtte százon.
A kort is megtalálod benne, a málladozó Európát. A mélyben már erők feszülnek – ennek az érzékeltetésében is mennyire elemében van Majtényi –, a birodalom kereteit is feszítik. Évekkel később a „szent kongresszus” féket vet rájuk, de kitörnek majd. A regényben a kezdetén vagyunk. Itt is csak balladás részleteket kapunk: a munkások sorrendjében Európa, a napóleoni Európa sorsa tükröződik: birodalmi katonák, rabok, francia hadifoglyok, békés polgárok. A kor ábrázolása, a korrajz hiánytalan. Komoly tanulmány lehet mögötte. A hitelesség szemmel láthatólag egyik főtörekvése volt az írónak. Az elején néha, de csak pár sorban, történeti magyarázatokba is belevágott, később azonban szerencsésen elkapta a történések sodra, és tisztán szépirodalmat, „hiteles szépirodalmat” nyújt.
A meginduló Bácska, a bácskai pesszimizmus hősi eposza után (vagy nem is a borúlátásé, hiszen a csatorna mégis megszületett?) várjuk Majtényitól a kiteljesedett Bácska, a bácskai optimizmus regényét is. Nehéz elkerülni a szójáték kínálta lehetőséget: a császár csatornájával kezdődött a mostani Bácska, a Császár csatornájával induljon meg a tájat és a táj lelkét lehelő délvidéki magyar regények hosszú sora. Az úttörés érdemét nehéz lesz Majtényi Mihálytól elvitatni. Jelképes, hogy ehhez az alkalmat is egy úttörőtől kapta.