Folyóiratok

Kalangya, XII. évfolyam (1943. január 15) 1. szám

Magyary Domokos: A műbírálatról és a közönségről

A Kalangya legutóbbi számában érdekes és sok tekintetben helytálló cikk jelent meg a délvidéki képzőművészet helyzetéről. A cikkíró becsületesen belefeküdt a témakörbe, és igyekezett rámutatni a múltnak azokra a hibáira, amelyek nagymértékben gátolták a kisebbségi sorsba szorult délvidéki festők, szobrászok fejlődését, s többek közt megállapította, hogy részben a közönség részéről mutatkozott közönyösség, idegenkedés, részben a szakértő kritika hiánya voltak azok a tényezők, amelyek csaknem lehetetlenné tették művészeink érvényesülését és a fiatal művészgeneráció helyes irányba terelését. Sok tekintetben igazat kell adni a cikkíró megállapításainak, mert tény az, hogy a mi közönségünk kevésbé érett arra, hogy megítélje valamely művészi termék értékét, és sohasem mutatkozott annyira áldozatkésznek, hogy anyagiakkal is támogasson ezen a rögös pályán olykor valóban nagy felkészültséggel rendelkező fiatalokat. Bizonyos mértékig igazat kell adni a kritikával kapcsolatos megállapításainak is, de e tekintetben a Kalangya cikkéhez van hozzáfűznivalóm. S mielőtt a közönség szerepével foglalkoznék, nézzük, hogyan is álltunk a kritikával a kisebbségi években!
Elsősorban meg kell állapítanunk, hogy a kritika számára kevés tér adódott, mert a délvidéki magyarságnak sohasem volt olyan erős sajtója, mint például Erdélynek, ahol nívós napilapokon kívül nívós folyóiratok is megjelentek, és ha figyelmen kívül hagyjuk azt a körülményt, hogy egyik-másik folyóirat beállítottsága eszmei szempontból nem is volt nemzeties (Génius. Arad), mégis maradéktalanul teljesíthette misszióját, és olyan tekintélyre tett szert a kritika terén, hogy az ezekben a lapokban napvilágot látott megállapításokat nyugodtan elfogadhatta bárki. Ez pedig azt jelenti, hogy az erdélyi újságírók sokkal nagyobb felkészültséggel léptek pályájukra, mint a délvidékiek. Mindegy, hogy honnan vették ezt a felkészültséget, hiszen egyik-másik újságírónak kalandos pályafutása nemzetközileg ismertté vált, de a világcsavargás során sokat láthattak, sokat tanulhattak, mert nem elég esszéket és művészettörténelmet olvasni, látni is kell, egyszóval annak, aki – maradjunk csak a képzőművészet terén – kritizálni akar, tisztában kell lennie a kritizálandó anyag természetével százszázalékosan. Nálunk ezzel szemben mi történt? Valljuk be, hogy az abszolút újságírói műveltséget közénk az emigránsok hozták. Ezek sokkal magasabb színvonalon álltak, mint a bennszülött délvidékiek, a maguk helyi jelentőségű sajtójukkal, magam is ahány emigráns újságíróval találkoztam, az annyira tájékozottnak bizonyult a művészet minden ágában, hogy olyannal is összeakadtam, aki meg tudta mondani, ki volt a berlini opera koncerthegedűse abban az időben. Ezek az újságírók, ha nem is voltak világlátott, de mindenesetre külországot járt emberek, akik nyitott szemmel vizsgálták a dolgokat, és nem merült ki művészi érdeklődésük csupán abban, hogy megállapítsák valamely művészi termékről: jó-e, vagy rossz, hanem azt is meg tudták mondani, hogy az a művészi termék miért jó, vagy miért rossz. Megfelelő intelligenciával rendelkező embernek bizonyos fokig megvan a kritikai érzéke, ez azonban kevés ahhoz, hogy kritizálni is tudjon. Mégis voltak délvidékiek, akik különös szeretettől foglalkoztak a kritikával, ezek nem sajnálták a költséget, a fáradságot, hanem igyekeztek lekopírozni az emigráns módszereket, elmentek külföldre, bejártak néhány tárlatot, megszemlélték a halhatatlan olasz képzőművészet remekműveit, friss impressziókkal jöttek haza, és amikor azután meg kellett valamit kritizálni, nem avatatlan kézzel nyúltak hozzá. Tárgyilagosság kedvéért állapítsuk meg azt, hogy a Napló mindenkor tág teret [41] adott a kritikának, és nagy része van abban, hogy a közönség valamennyire hozzánevelődött a művészethez. Nem volt olyan ünnepi szám, amelyben ne közölt volna terjedelmes képzőművészeti vonatkozású cikket, megszólaltatta az öregeket, a fiatalokat, boncolgatta problémáikat, és igyekezett elősegíteni fejlődésüket. Ha volt komoly kritika a délvidéki magyar sajtóban, úgy ebben az újságban volt, és ha ráléphetett valamelyik fiatal tehetség az érvényesülés útjára, úgy ez a lap mindenkor egyengette az útját. Balázs G. Árpád. Hangya Bandi, Erdélyi Sándor – hogy többet ne említsek – a Napló kritikái nyomán startolt, és meg lehet állapítani, hogy mindhárom esetben igazolódtak azok a megállapítások, amelyeket a kritikus akkor leszögezett. Voltak tehetségtelenek vagy kevésbé tehetségesek is, ma is megvannak, de egyikük sem dicsekedhet azzal, hogy olyan kritikát kapott ebben a lapban, amely nem fedte volna a tényeket. Hangya Bandi és a kis Erdélyi esete pedig azt bizonyítja, hogy a kritika volt az egyetlen tényező, amely lendítőkerék lett fejlődésük útján. Mindkettőt a kritikus emelte ki abból a környezetből, amelyben sohasem vitték volna semmire. Az egyik a fűszerespult a másik a fodrászszék mellől jutott el az Akadémiára, és a kritikusnak jóleső érzés volt, amikor például Hangya Bandi esetében Lyka Károly bírálata igazolta kritikája helyességét és alaposságát. Nem mondom, volt olyan sajtója is a képzőművészetnek, ahol a kritika semmivel sem volt több, mint a műkedvelő előadások szereplőinek barátságos vállveregetése. Kiváló borszakértő csak úgy lehet az ember, ha szőlőművelő is, s ha élete nagy részét borospincében tölti. Kiváló ételrecepteket csak az a szakács tud összeállítani, aki nemcsak hogy benne él ebben a mesterségben, hanem hajlama is van a gasztronómiai művészethez. Szerintem nem lehet jó képzőművészeti kritikus az, akinek a lakásán nincs kép vagy szobor, vagy ha van, azok válogatás nélküli silány, olcsó alkotások. Szeretni kell valamely művészeti ágat, áldozni kell arra, hogy jó kritikus legyen az emberből. Ha pedig újságíró rendelkezik értékes gyűjtemény felett, amit minden bizonnyal sovány fizetéséből hosszú évtizedek során szerzett meg magának, úgy az az újságíró alapos és képzett kritikus is, hiszen saját magát kritizálta akkor, amikor gyűjteménye darabjait összeválogatta. Kevés ilyen újságíró van, de akad, és az ilyen újságíróról nem lehet azt állítani, hogy csak a dilettantizmus mértékéig tud felemelkedni. A cikkírónak azt a megállapítását tehát, hogy becsületes kritikában délvidéki magyar művésznek kevés része volt, nem lehet elfogadni, mert aki megérdemelte, az meg is kapta a becsületes, tárgyilagos, helytálló kritikát. Sajnos, ilyen nem akadt sok, s a kritikus gyakran kénytelen volt elvei feladásával túlzottan jóindulatúnak bizonyulni, mert az, akit kritizálnia kellett, sorstársa volt a kisebbségi életben, és nem volt cél senkit sem elgáncsolni, aki becsületesen dolgozott, vagy igyekezett dolgozni anélkül, hogy munkája bármit is jelentett volna a fejlődés fokmérőjén. Más a közönség. Sajnos, le kell szögeznünk, hogy a Délvidéken sohasem mutattak nagyobb érdeklődést a képzőművészet iránt. Itt nem akadt mecénás, még olyan is kevés akadt, aki képet vásárolt. Illetőleg vettek minden kritika nélkül vásári giccseket, csak meg kell nézni szabadkai úriházakat, hogy a képzőművészetnek milyen szemétdombja található egyik-másikban,
Olcsó vásári képeket vásároltak Szabadkán, és tíz ujjon meg lehet számolni azt a lakást, ahol kivétel nélkül olyan képek lógnak a falakról, amelyek megütik az abszolút művészet mértékét. Szobrokról nem is beszélek. Szobrot sohasem vettek, s ami kevés szobor található magánlakásokban, azok is fiatal tehetségek próbálkozásai, amelyeket legjobb esetben fillérekért szerzett meg jelenlegi tulajdonosuk. Hogy mennyire idegenkedtek mindig a festőművészeitől, arra jellemző példa az, hogy amikor Hangya Bandi taníttatásáról volt szó, egyetlen egy tekintélyes, gazdag embert [42] nem lehetett találni a városban, aki hajlandó lett volna ennek a rendkívül tehetséges festőnek a tanulmányait elősegíteni, pedig a festő mint szegény fűszeresinas nagyon szerénynek mutatkozott, havi ötven pengő volt az az összeg, amivel támogatni kellett volna. De azok, akik a múltbeli nagy áldozatkészségüket hangoztatják, mereven elzárkóztak, s nem adtak egy fillért sem. Még a képeit is krajcárokért akarták megvenni akkor, amikor már külföldön neve volt Hangya Bandinak, amikor Bécsben előadást tartottak különleges művészetéről, amikor Lyka Károly megállapította róla, hogy a magyar képzőművészet egyik legmarkánsabb egyéniségének ígérkezik ez az utcagyerekből kiművelődött festőművész. És ma sem vesznek képet Szabadkán s valószínűleg az egész Délvidéken kevés kivétellel. Vagy ha vesznek, vándorló képügynökök kézi raktárából vásárolnak silány utánzatokat aprópénzért, éppen annyiért, amennyivel az ügynök továbbutazhat más városba. Az ilyen közönség számára tökéletesen mindegy, hogy milyen a kritika, s tökéletesen mindegy az is, hogy mit tud a festő. Nem érdekli a festő sem, a kritika sem. Nagyon elölről kellene kezdeni, hogy a délvidéki közönségnek szépművészet iránti fogékonyságát kineveljük arra a fokra, amelyre az anyaországi közönség jutott fel. Két érdekes esetet elmondok annak igazolására, hogy mennyire nem értenek mifelénk a képhez. Mindkét eset velem történt meg, az egyik sok-sok évvel ezelőtt, a másik pedig nemrégiben. Van már vagy tíz éve, hogy megfordultam egy szabadkai polgári famíliánál. Olyan ház volt, ahol képek is voltak a falakon, jó és rossz képek egyaránt, többnyire régi képek, tehát még az ősök szerezhették be. Feltűnt azonban, hogy valamennyi, sőt különböző korból eredő képen egy és ugyanazon aláírás volt olvasható. Egyszerű, szimpla név, Kovács vagy ehhez hasonló, tehát olyan név, amelyet nem örökített meg a művészettörténelem. Érdeklődésemre mosolyogva mondták, hogy a papa szintén szokott festeni, és egy szép napon valamennyi képükre ráfestette a saját nevét is, hogy azt higgyék, ő volt a mester. Az egyik kép megtetszett, s minthogy eladni nem akarták, elcserélték velem, így jutott a birtokomba, és amikor egy szakavatott festővel leszedtük a papa aláírását. Pettenkoffer neve került elő a vásznon. Pettenkoffer, az elmagyarosodott osztrák festő, akinek egy-egy képéért jó néhány ezrest kellene adni, ha ugyan hozzá lehet jutni. A másik esetben Gyelmis Lukácsnak, a ma már európai hírű szabadkai származású s Budapesten élő festőnek egy fiatalkori, de kétségtelenül sokat érő képéhez jutottam öt pengőért, noha megmondtam a tulajdonosának, hogy kitől van a kép. Legyintett egyet, s örült az öt pengőnek. Kell-e tehát ennek a közönségnek komoly kritika, és használ-e a festőnek vagy szobrásznak az, hogy komoly kritikát kap? Hangsúlyozom, hogy közönségszempontból tökéletesen mindegy. Márpedig a festő és a szobrász nem a kritikából él, hanem a közönségből kellene, hogy éljen.
*
Kénytelenek vagyunk néhány megjegyzést fűzni Magyary Domonkos érdekes hozzászólásához, mert alapjában értette félre a múltkori számban megjelent cikkünket. Mi nem vontuk kétségbe a délvidéki magyar sajtó jóindulatát a képzőművészet irányában, de azt állítottuk, hogy alig volt komoly felkészültségű, hivatott műkritikus, akinek útmutatásaira a mindenhonnan elzárt művész támaszkodhatott volna. Mert helytelen az az állítás, hogy a művész úgyis a közönségből él, s ezért egyiknek sem szükséges a kritika.
Mindezek ellenére örömmel közöljük Magyary Domonkos írását, mert hozzájárul a sajátos délvidéki képzőművészeti kérdések megoldásához. [43]